POGORELSZKIJ
A FEKETE TYÚK

Hajdanában élt, éldegélt Péterváron egy fiúinternátus igazgatója, bizonyára még ma is sokan emlékeznek reá, noha a házat, amelyben az internátus volt, már réges-régen lebontották, és helyébe újat emeltek, amely egyáltalában nem hasonlít az előbbihez. Abban az időben Pétervár már Európa-szerte híres volt szépségéről, pedig még korántsem volt az, ami ma. A Vasziljevszkij-sziget széles utcáin még nem voltak meg a mostani vidám, árnyas fasorok. A mai kényelmes járda helyét ócska, gyakran korhadt deszkából összerótt palló foglalta el. Az Iszákij-híd is egészen más volt még akkor, keskeny, szűk és egyenetlen - egyszóval, az akkori Pétervár meg sem közelítette a mostanit. A városoknak többek között az az előnyük is megvan az emberek fölött, hogy a korral némelykor megszépülnek... Egyébként most nem is erről van szó. Más alkalommal talán majd részletesebben is elbeszélgethetek veletek azokról a változásokról, amelyek Péterváron az én időmben végbementek. Most pedig térjünk vissza a fiúinternátushoz, amely negyven évvel ezelőtt a Vasziljevszkij-szigeten, az Első Soron működött.

A ház, amelynek ma már híre-hamva sincs, emeletes, hollandi cseréppel fedett épület volt. Tornáca, melyből a bejárat is nyílt, kiugrott az utcára, és fából épült. Az előszobából meredek lépcső vezetett fel az emeletre, ahol nyolc vagy kilenc szoba volt: az egyik oldalon az internátus igazgatója és tulajdonosa lakott, a másik oldalon a tanulószobák helyezkedtek el.

A fiúk hálótermei a földszinten voltak, az előszobától jobbra, a bal oldalon pedig két öreg-öreg hollandi asszonyság lakott, mind a kettő rég elmúlt már százesztendős, és a saját szemével látta Nagy Pétert, sőt, még beszélt is vele.

A harminc-negyven gyerek között, aki az intézetben tanult, volt egy Aljosa nevezetű fiúcska, aki akkor úgy kilenc-tízéves forma lehetett. Szülei nagyon-nagyon messze laktak Pétervártól: két évvel azelőtt hozták fel a gyereket a fővárosba, beadták az internátusba, majd hazautaztak, miután az igazgatónak néhány évre előre kifizették a megállapított tandíjat.

Aljosa okos, kedves gyermek volt, jól tanult, és mindenki szerette. Mégis gyakran unatkozott az intézetben, sőt, néha még búsult is. Különösen eleinte nem tudott hozzászokni a gondo­lathoz, hogy távol kell élnie édes szüleitől. Azután lassan-lassan beleszokott új helyzetébe, és néha, amikor pajtásaival játszott, már szinte úgy tetszett neki, az intézetben sokkal vidámabb az élet, mint szülei házában.

Hétköznapjai tanulás közben általában gyorsan és kellemesen teltek, csak amikor elérkezett a szombat délután, és pajtásai valamennyien hazasiettek családjukhoz, olyankor érezte Aljosa keservesnek egyedüllétét. Vasárnap és ünnepeken egész nap egyes-egyedül maradt, s egyetlen vigasza az olvasás volt. Az igazgató megengedte neki, hogy kicsiny könyvtára könyveit hasz­nálhassa. Abban az időben az irodalomban lovagregények, csodálatos történetek divatoztak, és az a könyvtár is, amelyből Aljosánk olvasmányait merítette, javarészt efféle könyvekből állt.

Így hát Aljosa tízéves korára már betéve tudta a leghíresebb lovagok hőstetteit - már úgy, amint azok le vannak írva a regényekben. Hosszú téli estéken, magános ünnepnapokon Aljosa kedvenc szórakozása az volt, hogy régmúlt századok világába képzelje magát... Különösen vakáció alatt, amikor hosszú időre el kellett válnia pajtásaitól, s gyakran egész napjai magány­ban teltek, ifjonti képzelete lovagi kastélyokon, félelmetes romokon, rengeteg erdőkön boron­gott.

Elfelejtettem mondani, hogy a házhoz tágas udvar is tartozott, s ezt az udvart a szűk kis mellékutcától, amelyre nyílt, régi bárkák deszkáiból készült palánk választotta el. A mellék­utcába vezető kapu állandóan zárva volt, s így Aljosának sohasem sikerült kiszöknie az utcára, pedig erősen izgatta kíváncsiságát. Valahányszor megengedték neki, hogy szabad óráiban az udvaron játsszék, első mozdulata az volt, hogy a deszkapalánkhoz szaladt, ott lábujjhegyre ágaskodott, és sokáig kandikált kifelé a kerek lyukacskákon, amelyekkel teli volt a palánk. Aljosa nem tudta, hogy ezek az apró kerek lyukak a faszegektől erednek, amelyek valamikor a bárkát összetartották; úgy gondolta, hogy ezeket a lyukacskákat valami jóságos tündér egyenesen az ő számára fúrta a kerítésbe. Mindig azt várta, hogy az a tündér egyszer csak megjelenik a kis utcában, és a palánk lyukain át csodálatos játékot vagy talizmánt nyújt be neki - vagy esetleg egy levelet apjától, anyjától, akikről már olyan régen nem hallott. Azonban mélységes csalódására a kicsi utcácskában soha senki nem jelent meg, aki csak távolról is tündérhez hasonlított volna.

Aljosa másik kedvenc szórakozása a tyúkok etetése volt; ezek a palánk tövében külön számukra épített házikóban laktak, és naphosszat az udvaron szaladgáltak, kapirgáltak. Aljosa szoros barátságot kötött a tyúkokkal, valamennyit név szerint ismerte, békítette őket, ha összekaptak, és a verekedőket azzal büntette, hogy néhány napig nem részesítette őket a morzsákban, amelyeket ebéd meg vacsora után az abroszról összesepert. A tyúkok közül a legjobban egy fekete bóbitást szeretett, akit színéről Csernuskának vagy Csernikének neveztek el. Csernuska barátságosabb volt Aljosához, mint a többi jószág, néha még azt is megengedte, hogy a fiú megsimogassa, s Aljosa ezért hálából neki tartogatta a legjobb falatokat. Csendes, jó magaviseletű tyúkocska volt, ritkán verekedett, és Aljosa úgy érezte, hogy a többieknél jobban ragaszkodik hozzá.

Egyszer, vakáció idején történt, egy verőfényes és szokatlanul meleg napon Aljosának meg­en­gedték, hogy az udvaron játsszék. Az igazgató és felesége aznap roppant izgalomban voltak: a tankerületi főigazgatót várták ebédre, s ezért már előző nap reggeltől késő estig takarítottak, a ház padlóit felsúrolták, viasszal fényesre dörzsölték a diófa bútorokat. Maga az igazgató vásárolta be az ebédet: hófehér borjúhúst, egy hatalmas sonkát, gyümölcsöt. Tehetségéhez képest Aljosa is kivette részét az előkészületekből: fehér papirosból szép csipkét vágott ki a sonka díszítésére, és ugyancsak papírfodorral ékesítette a külön erre az alkalomra vásárolt hat darab viaszgyertyát.

A kitűzött nap reggelén megjelent a fodrász, és teljes művészetének latba vetésével csodálatos csigákba bodorította az igazgató úr divatos frizuráját. Azután az igazgatónénak látott neki, gondosan bepúderezte, hosszú “loknijait” hátul kontyba tűzte, majd egy egész melegházra való virágot tornyozott fejére; a virágok között pompásan mutatott a művészien elhelyezett két briliánsgyűrű, amelyet valamikor férje kapott ajándékba tanítványai szüleitől. Amikor fejének ékessége immár teljes pompájában virított, az igazgatóné régi, kopott háziköntöst kanyarított magára, és megkezdte háztartási tevékenységét, miközben, persze, gondosan ügyelt rá, nehogy frizuráján a legkisebb csorba is essék. Éppen ezért nem is ment ki a konyhába, hanem csak az ajtóban állva osztogatta parancsait szakácsnőjének. Végszükség esetén pedig férjét küldte ki, akinek a frizurája nem volt olyan tornyos.

E sokféle gond között Aljosáról tökéletesen megfeledkeztek, és a gyerek kihasználta az alkal­mat, hogy kedve szerint játsszék az udvaron. Szokása szerint legelőször a deszkakerítéshez szaladt, és sokáig bámult kifelé a lyukon, de az utcán aznap úgyszólván senki sem járt, és Aljosa nagyot sóhajtva visszatért kedves tyúkjaihoz. Alig ült le az egyik fatuskóra, s kezdte az állatkákat magához csalogatni, amikor meglátta a szakácsnőt, hatalmas késsel kezében. Aljosa sohasem szívelhette ezt a szakácsnőt, aki örökké haragudott és veszekedett; de amióta észrevette, hogy kedves tyúkocskái száma őmiatta fogyatkozik meg időről időre, azóta még kevésbé szerette. Amióta pedig nemrégiben egyszer véletlenül megpillantotta a konyhában egyik kedvenc kis kakasát, amint fejjel lefelé lógott átvágott torokkal - azóta egyenesen irtó­zott a szakácsnőtől. Most is, amikor meglátta a nagy késsel kezében, azonnal kitalálta, hogy ez mit jelent, s mivel érezte, hogy nem áll módjában segíteni barátain, nagy bánatában felugrott, és messzire elszaladt.

- Aljosa, Aljosa, gyere, segíts nekem megfogni egy tyúkot! - kiáltotta a szakácsnő.

De Aljosa még gyorsabban szaladt, elbújt a palánk tövében a tyúkól mögé, miközben észre­vétlenül egyik könnycsepp a másik után buggyant ki szeméből, és gördült végig arcocskáján.

Meglehetősen hosszú ideig állt a tyúkól mögött, s szíve hevesen dobogott, miközben a szakácsnő ide-oda szaladgált az udvaron, s hol hangos “pipipi!” kiáltással csalogatta magához a tyúkokat, hol meg szidta őket.

Aljosa szíve egyszerre csak megdobbant: hirtelen meghallotta kedvencének, Csernuskának hangját, aki kétségbeesetten kotkodácsolt, és Aljosának úgy tetszett, mintha ezt kiáltaná:

Kotkotkotkotkotkodács!
Aljosa, mentsd meg Csernuskát!
Kodács, kodács, Csernuskát!

Aljosa most már semmiképpen nem tudott megmaradni búvóhelyén. Hangos zokogással a szakácsnőhöz rohant, és elébe vetette magát, éppen abban a pillanatban, amikor az asszony szárnyon ragadta Csernuskát.

- Édes, kedves Trinuskám! - kiáltott fel Aljosa könyörgő hangon, zokogva - kérlek szépen, ne bántsd az én Csernuskámat!

Aljosa támadása olyan váratlanul érte a szakácsnőt, hogy nagy hirtelen kiengedte keze közül Csernuskát, aki kihasználta a helyzetet, és ijedtében egyenesen a fészer tetejére röppent, onnan kotkodácsolt lefelé. De Aljosának úgy rémlett, mintha csúfolná a szakácsnőt, és azt kotyogná:

Kotkotkotkotkotkodács!
Nem fogtad meg Csernuskát!
Kodács, kodács, Csernuskát!

A szakácsnő magánkívül volt bosszúságában, és már az igazgatóhoz akart szaladni panaszra, de Aljosa nem engedte el. Szoknyája ráncaiba kapaszkodva olyan szívet tépően kezdett könyörögni, hogy a szakácsnő megállt.

- Édes, drága egyetlen Trinuskám, lelkecském - kérlelte a kisfiú -, te olyan szép vagy, olyan jó vagy, olyan kedves vagy... Kérlek szépen, hagyd életben az én Csernuskámat! Nézz csak ide, mit adok neked, ha jó leszel.

Ezzel Aljosa elővett a zsebéből egy arany tízrubelest, egész vagyonát; jobban vigyázott rá, mint a szeme fényére, mert drága nagyanyuskájától kapta ajándékba. A szakácsnő rásandított az aranypénzre, majd gyors pillantása bejárta a ház összes ablakait, hogy megbizonyosodjék felőle, hogy senki se látja, és kinyújtotta kezét az arany után. Aljosa nagyon, nagyon sajnálta odaadni a tízrubelest, de azután Csernuskára gondolt, és kemény elhatározással átnyújtotta a szakácsnőnek az értékes ajándékot.

Így menekült meg Csernuska a fenyegető, borzalmas haláltól.

Alighogy a szakácsnő eltűnt a házban, Csernuska leröpült a pajta tetejéről, és odaszaladt Aljosához. Mintha csak tudta volna, hogy a fiú mentette meg az életét, folyvást körülötte forgolódott, szárnyával verdesett, és vidáman kárált. Egész délelőtt úgy követte a fiú minden lépését, mint a kiskutya: úgy tetszett, mindenáron mondani akar valamit. De a gyerek sehogy sem értette kotkodácsolását.

Két órával az ebéd ideje előtt gyülekezni kezdtek a vendégek. Aljosát felhívták, szépen felöltöztették kerek galléros, batisztmanzsettás, fodros ingecskébe, fehér bugyogóba, széles kék selyem övet adtak rá. Hosszú, gesztenyeszín fürtjeit szépen megfésülték, két egyenlő részre osztották, s két vállán át előrefektették, így öltöztették akkor a gyerekeket.

Azután kioktatták, hogyan kell meghajolnia, amikor a főigazgató belép a szobába, s mit kell válaszolnia, ha kérdést intéz hozzá.

Más alkalommal Aljosa nagyon örült volna a főigazgató érkezésének; már régen szerette volna látni, mert a mélységes tiszteletből ítélve, amellyel az igazgató és felesége róla beszélt, Aljosa úgy képzelte, hogy a főigazgató bizonyára valami híres, nevezetes lovag, fényes páncél­ban, tollas sisakban. Ezúttal azonban kíváncsisága háttérbe szorult azzal a másik gondolattal szemben, amelytől egy pillanatra sem tudott szabadulni: mindegyre a fekete tyúkocskára gondolt, maga előtt látta a szakácsnőt, amint üldözte a nagy késsel, és hallotta Csernuska kétségbeesett kotkodácsolását. Amellett nagyon bosszantotta, hogy nem értette, mit akar Csernuska, és folyvást csak ki szeretett volna szaladni a tyúkólba.

De mit volt mit tennie! Várnia kellett, amíg az ebéd befejeződik.

Végre megérkezett a főigazgató. Érkezését az igazgatóné jelezte, aki már régóta leste az ablaknál. Mindenki óriási sürgésbe-forgásba kezdett: az igazgató hanyatt-homlok rohant elő a szobából, hogy lenn fogadja vendégét a bejáratnál; a többi vendég is felugrott helyéről. Még Aljosa is megfeledkezett egy pillanatra fekete tyúkjáról, és az ablakhoz lépett, hogy megnézze, miképpen ugrik le a lovag tüzes paripájáról. De nem sikerült meglátnia: már bement a házba. A kapu előtt azonban tüzes paripa helyett egészen közönséges szán vesztegelt. Aljosa roppantul elcsodálkozott ezen. “Ha én lovag volnék - gondolta -, sose ülnék szánba, hanem mindig csak lóháton utaznék!” Eközben az ajtó mindkét szárnya kinyílt, s az igazgatóné már előre hajbókolt a magas vendég előtt, aki csakugyan meg is jelent az ajtóban.

Előbb nem látszott belőle semmi, mert a kövér igazgatóné alakja eltakarta az egész ajtónyílást: de amikor az igazgatóné elrebegte hosszú üdvözlő mondókáját, és a szokottnál mélyebben pukedlizett, Aljosa legnagyobb megdöbbenésére megpillantotta mögötte... nem a tollas sisakot, amelyet várt, hanem egy apró, kopasz fejet, amelynek egyetlen dísze - amint Aljosa később észlelte - a szegényes, fehérre rizsporozott hajbóbita volt! Amikor a főigazgató belépett a szalonba, Aljosa még jobban elcsodálkozott, milyen hódolattal veszik körül az emberkét, noha ragyogó páncél helyett csupán egyszerű szürke frakkot visel.

Akármilyen különösnek találta is Aljosa mindezt, akármennyire megörült volna máskor a szokatlanul díszesen megterített ebédlőasztalnak - aznap nem tudott különösebb figyelmet szentelni az eseményeknek. Egyre Csernuskával való délelőtti kalandja járt az eszében. Már az utolsó fogást szolgálták fel; volt ott mindenféle befőtt, alma, bergamottkörte, datolya, füge, dió; de még ezek az ínyencfalatok sem tudták egy pillanatra sem elterelni figyelmét tyúkocs­kájáról. Alig keltek fel az asztaltól, amikor félelemtől és reménytől repeső szívvel odaszaladt igazgatójához, és megkérdezte, szabad-e lemennie az udvarba játszani.

- Menj csak le - bólintott kegyesen az igazgató -, csak ne maradj lenn sokáig, mert rövidesen besötétedik.

Aljosa sietve felvette piros, mókusprémes bekecsét, cobolyszegélyes zöld bársonysapkáját, és leszaladt az udvarba, egyenesen a kerítéshez. Amikor leérkezett, a tyúkok már alváshoz készülődtek, álmosak voltak, és nem is nagyon örültek a morzsáknak. Csak az egy Csernuska nem érzett még - úgy látszott - nagy kedvet az alváshoz, vidáman odaszaladt a fiúhoz, csapkodott szárnyával, és hangosan kárált. Aljosa sokáig játszadozott vele, végül, amikor besötétedett, és haza kellett mennie, bezárta az ólat, miután meggyőződött róla, hogy kis barátja már a helyén ül. Amikor kiment a tyúkólból, úgy tetszett neki, Csernuska szeme ragyog a sötétben, akár a csillag, és halk hangon szólítja őt:

- Aljosa, Aljosa, maradj velem!

Aljosa felment az emeletre, és egész este egyes-egyedül üldögélt a tanulószobában, miközben a túlsó szárnyon éjjeli tizenegyig mulatoztak a vendégek. Még mielőtt széjjeloszlottak volna, Aljosa lement a földszintre, levetkőzött, bebújt az ágyba, és eloltotta a lámpát. Sokáig nem tudott elaludni. Végül mégis elnyomta az álom, de épp csak annyi ideje volt, hogy álmában elbeszélgessen Csernuskával, amikor a búcsúzkodó vendégek zaja felköltötte.

Nem sokkal később az igazgató, aki gyertyával kezében kísérte ki a kapuhoz a főigazgatót, benézett Aljosa szobájába, hogy minden rendben van-e, majd megnyugodva távozott, és az ajtót kulccsal bezárta maga mögött.

Odakinn sütött a hold, s a zsalu hasadékán át halovány sugár hullott a szobába. Aljosa nyitott szemmel feküdt, és sokáig hallgatta, amint feje fölött az emeleten ide-oda járkálnak a szobákban, és helyükre huzigálják a székeket, asztalokat.

Végre minden elcsendesedett. Aljosa a szomszédos ágyra pillantott, amely halványan fehérlett a holdsugárban, és úgy rémlett neki, mintha a fehér takaró, amely majdnem a földig lecsüngött, megmozdulna... Figyelmesebben odanézett, és akkor úgy hallotta, mintha az ágy alatt valaki kapirgálna, majd egy idő múlva halk hangon szólítaná:

- Aljosa, Aljosa!

Aljosa megijedt. Egyedül volt a szobában, és első gondolata az volt, hogy az ágy alatt tolvaj rejtőzik. De némi gondolkodás után úgy döntött, hogy tolvaj nem szólítaná nevén, és egy kissé nekibátorodott, noha szíve azért hevesen dobogott. Felült ágyában, most még tisztábban látta, hogy a takaró mozog, tisztábban hallotta, hogy valaki nevén szólítja:

- Aljosa, Aljosa!

Majd a fehér takaró hirtelen felemelkedett, és alóla előbújt - a fekete tyúk!

- Jaj, te vagy az, Csernuska! - kiáltott fel Aljosa meglepetten. - Hogyan jöttél be?

Csernuska meglebbentette szárnyát, felszállt a fiú ágyára, és emberi hangon válaszolt:

- Én vagyok az, Aljosa. Ugye, nem félsz tőlem?

- Már miért félnék? Hiszen szeretlek! Csak azon csodálkozom, hogy ilyen jól beszélsz; fogalmam se volt róla, hogy tudsz beszélni!

- No, ha nem félsz tőlem - folytatta a tyúk -, akkor gyere velem. Öltözz fel hamar!

- Bolondokat beszélsz te, Csernuska - nevetett a fiú. - Hogyan öltöznék fel a sötétben! Sehogy sem tudnám összeszedni a ruhámat, hiszen téged is alig-alig látlak.

- Ezen majd segítünk - mondta a tyúkocska.

Azzal különös hangon kotkodácsolt, és egyszerre csak, honnét, honnét nem, apró gyertya termett előtte ezüst gyertyatartóban, az egész nem volt nagyobb, mint Aljosa kisujja. Ugyan­ilyen gyertya termett a padlón, a székeken, az ablakban, sőt, még a mosdón is, és az egész szobában olyan világos lett, de olyan világos, mintha fényes nappal volna. Aljosa öltözni kezdett. Csernuska adogatta a ruháját, így hamarosan el is készült. Amikor Aljosa felöltözött, Csernuska ismét kotkodácsolt, és a gyertyácskák eltűntek.

- Kövess! - mondta azután.

Aljosa bátran megindult a tyúkocska után. Csernuska szeméből mintha sugarak lövelltek volna, amelyek körös-körül mindent megvilágítottak, ha nem is olyan fényesen, mint a kicsi gyertyák. Áthaladtak az előtéren.

- Az ajtó kulccsal van bezárva - figyelmeztette Aljosa barátját.

De a tyúkocska nem felelt; meglebbentette szárnyát, és az ajtó magától kinyílt. Áthaladtak az előszobán, majd megindultak arrafelé, ahol a százéves hollandus nénikék laktak. Aljosa ott még sohasem járt, de hallotta, hogy szobáik régi divat szerint vannak berendezve, s az egyik néninek van egy óriási szürke papagája, a másiknak egy igen okos szürke macskája, amelyik abroncson tud átugrani, és pacsit is tud adni. Már régen szerette volna mindezt látni, és nagyon megörült, amikor a tyúkocska ismét meglebbentette szárnyát, és az öregasszonyok lakosztálya felé vezető ajtó is megnyílt előttük.

Az első szobában Aljosa mindenféle ósdi bútordarabot pillantott meg, faragott széket, karos­széket, asztalt, sublótot. Az egyik sarokban óriási hollandi cserépkályha állt, körülötte padka, amelynek csempéit kék mázas festékkel odapingált ember- és állatalakok díszítették. Aljosa szeretett volna megállni, hogy jobban szemügyre vegye a bútort és különösen a kályha­figurákat, de Csernuska nem engedte.

Bementek a második szobába, és - hogy megörült ott Aljosa! Csodaszép arany kalitkában hatalmas szürke, piros farkú papagáj üldögélt. Aljosa mindjárt oda akart szaladni hozzá, de Csernuska megint nem engedte.

- Ne nyúlj itt semmihez - intette. - Vigyázz, nehogy felébreszd az öregasszonyokat.

Ekkor vette csak észre Aljosa, hogy a papagáj mellett fehér függönyös ágy áll, s a függönyön át megláthatta az öreg nénit, aki lehunyt szemmel feküdt: olyan volt, mintha viaszból volna. A szoba túlsó sarkában ugyanolyan ágy állt, abban a másik öregasszony aludt; mellette óriási szürke macska ült, és mellső lábával mosakodott. Amint elhaladt mellette, Aljosa nem állta meg, hogy pacsit ne kérjen tőle... A cica hirtelen hangosan felnyávogott, a papagáj berzenked­ni kezdett, és hangosan elrikkantotta magát: “Ostoba! Ostoba!” Ugyanakkor a vékony muszlin­függönyökön át látni lehetett, hogy a két vénasszony felült ágyában. Csernuska sietve szedte a lábát, Aljosa szaladt utána, az ajtó nagy robajjal becsapódott mögöttük, és még sokáig hallatszott, amint a papagáj nagy hangon kiabál utánuk: “Ostoba! Ostoba!”

- Nem szégyelled magad? - kérdezte szemrehányóan Csernuska, amikor kiértek a lak­osztályból. - Most bizonyára felébresztetted a lovagokat.

- Miféle lovagokat? - érdeklődött Aljosa.

- Majd meglátod - válaszolta a tyúkocska. - No, azért ne félj, gyere csak bátran utánam.

Lementek a lépcsőn, mintha a pincébe akarnának lejutni, és soká-soká vándoroltak mindenféle folyosókon, átjárókon, amelyeket Aljosa azelőtt soha életében nem látott. Néhol a folyosó olyan keskeny és alacsony volt, hogy Aljosának le kellett hajolnia. Egyszer csak nagy terembe értek, amelyet három óriási kristálycsillár világított meg. A teremnek nem volt ablaka, és mind a két oldalán véges-végig lovagok függtek a falon, ragyogó páncélban, sisakjukon hatalmas tollbokréta, kezükben kopja, pajzs.

Csernuska lábujjhegyen előreosont, s Aljosának is intett, hogy kövesse minél nesztelenebbül.

A terem végében óriási, csillogó sárgarézből készült ajtót találtak. Alig értek az ajtóhoz, amikor a falról leugrott két lovag, lándzsájával pajzsára ütött, és a fekete tyúkra vetette magát. Csernuska felborzolta bóbitáját, kitárta szárnyát... egyszerre csak óriásira nőtt, nagyobb volt a lovagoknál, és megütközött velük! A lovagok hevesen támadták. Csernuska szárnyával, csőrével védekezett. Aljosa erősen megijedt, szíve megremegett - aztán minden elsötétedett előtte.

Amikor ismét magához tért, a zsalu hasadékán át már a napocska sütött be a szobába, és ő ágyában feküdt. Nyoma sem volt sem Csernuskának, sem a két harcias lovagnak. Aljosa sokáig nem tért magához. Sehogy sem értette, mi történt vele éjszaka: álmában látta-e mindezt, vagy pedig csakugyan megtörtént? Felöltözött, és felment az emeletre, de nem ment ki a fejéből, amit éjszaka látott. Türelmetlenül várta a percet, amikor kimehet az udvarba játszani, de egész nap esett a hó - mintha csak egyenesen az ő bosszantására történt volna! -, és még gondolni sem lehetett rá, hogy kimenjen a szabadba.

Ebédnél az igazgatóné beszélgetés közben közölte férjével, hogy a fekete bóbitás tyúk elbújt valahová, sehol sem találják. - Egyébként - tette hozzá - nem nagy baj az se, ha végleg elveszett; úgyis már régen a konyhára szántuk. Képzeld csak, amióta itt van a háznál, még egyetlen tojást se tojt!

Aljosa csaknem sírva fakadt, amikor ezt meghallotta, de eszébe jutott, hogy jobb, ha sohasem találják meg Csernuskát, mint hogyha a konyhára kerül.

Ebéd után Aljosa megint egyedül maradt a tanulószobában. Szüntelenül az elmúlt éjszaka élményeit forgatta eszében, és semmiképpen se tudott beletörődni szeretett Csernuskája elvesztésébe. Néha úgy tetszett neki, éjjel okvetlenül találkozniuk kell, ha az ólból el is veszett. Azután megint úgy gondolta, hogy ez lehetetlen, és mélységes búbánatba merült.

Amikor elérkezett a lefekvés ideje, Aljosa türelmetlen várakozással vetkőzött le, és bújt be ágyába. Mindjárt a szomszédos ágyra pillantott, amelyre most is rásütött a holdfény, és hamarosan meglebbent a fehér ágytakaró - éppen úgy, mint tegnap! Megint meghallotta a halk hangot, amely nevén szólította:

- Aljosa! Aljosa! - és pár pillanat múlva az ágy alól kibújt Csernuska, és felröppent az ágyára.

- Isten hozott, Csernuskám! - kiáltott fel Aljosa, magánkívül a boldogságtól. - Már attól féltem, soha többé nem látlak. Nincs semmi bajod?

- Nincsen - válaszolta a tyúkocska -, de majdnem nagy bajom lett miattad!

- Hogyhogy, Csernuska? - kérdezte rémülten Aljosa.

- Te jó gyerek vagy - magyarázta a tyúk -, de szeleburdi; azonkívül sohasem engedelmeskedel első szóra, és ez nagyon helytelen. Látod, tegnap is figyelmeztettelek, hogy ne nyúlj semmihez, mégse bírtad ki, és pacsit kértél a cicától. A cica felköltötte a papagájt, a papagáj a vénasszonyokat, a vénasszonyok a lovagokat, én pedig alig-alig bírtam velük!

- Bocsáss meg nekem, drága Csernuskám, soha többé nem teszem! Kérlek, vezess ma megint oda. Majd meglátod, milyen engedelmes leszek.

- No, jól van - felelte a tyúk -, majd meglátjuk!

Azzal kotkodácsolt, éppen úgy, mint előző este, a kicsi ezüst gyertyatartók megint meg­jelentek mindenfelé, Aljosa ismét felöltözött, és megindult a tyúkocska után. Ismét áthaladtak az öregasszonyok lakosztályán, de ezúttal Aljosa már nem nyúlt semmihez.

Amikor az első szobán haladtak át, Aljosának úgy rémlett, hogy a kályhacsempékre festett állatok és emberek mindenféle nevetséges fintort vágnak, és magukhoz csalogatják őt, de Aljosa nagy erőfeszítéssel elfordult tőlük. A második szobában az öreg hollandus nénik most is úgy feküdtek ágyukban, mintha viaszból lennének. A papagáj ránézett Aljosára, és pislo­gott, a macska megint mosakodott mellső lábával. Az asztalon, a tükör előtt, Aljosa két kínai porcelán babát pillantott meg, amelyet tegnap nem vett észre. Fejükkel bólogattak feléje; de a gyereknek eszébe jutott Csernuska intelme, és megállás nélkül ment el a bábuk előtt; azt azért mégsem állta meg, hogy elhaladtában meg ne hajoljon feléjük. A babák abban a szem­pillantásban leugrottak az asztalról, és folyvást bólogatva fejecskéjükkel, utána szaladtak. Aljosa már-már megállt, annyira mulatságosaknak találta a bábukat; de Csernuska haragos arccal fordult hátra, és Aljosa észbe kapott. A bábuk az ajtóig kísérték őket, de amikor látták, hogy Aljosa rájuk se néz, visszatértek helyükre.

Ismét lementek a lépcsőn, végighaladtak a folyosókon és átjárókon, és elérkeztek a terembe, amelyet a három kristálycsillár világított be. A lovagok most is ott lógtak a falakon, s amikor a sárgaréz ajtóhoz értek, a legközelebbi két lovag ismét leugrott a falról, és elállta útjukat. Mindazonáltal úgy látszott, mintha nem lennének annyira dühösek, mint előző este; alig vonszolták lábukat, úgy mozogtak, mint az őszi légy, és látszott rajtuk, hogy nehezen emelik kopjájukat.

Csernuska megint óriásira nőtt, és felborzolta taraját. Alig legyintette meg szárnyával a lovagokat, amikor azok darabokra hullottak, és Aljosa meglátta, hogy a két lovag nem is lovag - csak üres páncél! A rézajtó magától megnyílt előttük, és továbbmentek.

Kis idő múlva egy másik terembe értek, amely igen tágas volt, de olyan alacsony, hogy Aljosa kezével elérte a mennyezetet. Ezt a termet ugyanolyan kicsi gyertyák világították meg, amilyeneket Aljosa a maga szobájában látott, csakhogy a gyertyatartók itt nem ezüstből voltak, hanem aranyból.

Csernuska megállította Aljosát.

- Várj egy kicsit - mondta -, mindjárt visszajövök. Ma rendesen viselkedtél, noha kicsit szeleburdi voltál, amikor meghajoltál a bábuk előtt. Ha nem hajoltál volna meg, a lovagok a falon maradtak volna. Egyébként ma nem ébresztetted fel az öregasszonyokat, és így a lovagoknak nem volt semmi erejük.

Ezzel Csernuska eltávozott.

Amikor egyedül maradt, Aljosa figyelmesen körülnézett a teremben, amelynek fényűző díszítése ámulatba ejtette. Amennyire meg tudta ítélni, a falak olyan márványból voltak, amilyent az intézet ásványtani szertárában látott. Az ajtók tiszta színaranyból készültek. A terem végében emelvényen, zöld baldachin alatt színarany karosszékek álltak. Aljosa sokáig gyönyörködött a berendezésben, csak azt furcsállta, hogy minden ajtó, bútor egészen kis méretű, mintha babáknak készült volna.

Miközben kíváncsian nézelődött, kinyílt egy oldalajtó, amelyet Aljosa nem is vett észre, és egész sereg kicsi emberke vonult be a terembe; egy se volt nagyobb fél arasznál, s valamennyi díszes, tarka ruhába öltözve. Igen méltóságteljesen, előkelően lépkedtek; ruházatuk szerint ítél­ve egyesek katonáknak, mások pedig magas rangú tisztviselőknek látszottak. Vala­mennyien kerek, tollas, spanyol divatú kalpagot viseltek fejükön. Aljosát nem vették észre, előkelően sétálgattak fel s alá a teremben, és hangosan beszélgettek, de Aljosa nem értette meg, hogy mit mondanak.

Sokáig szemlélte őket némán, és éppen oda akart lépni az egyikhez, hogy megtudakolja kilétüket, amikor kinyílt a terem végében levő nagy ajtó. Az emberkék elhallgattak, kettős sorban a fal mellé sorakoztak, és levették kalpagjukat. A szoba még világosabb lett, a kicsi gyertyák még fényesebben égtek, és Aljosa húsz kicsi lovagot pillantott meg, akik arany fegyverzetben, vérvörös tollbóbitával sisakjukon, lassú menetben, párosával vonultak fel. Majd némán felsorakoztak a karosszékek két oldalán. Kis idő múlva méltóságteljes tartású emberke lépett a terembe, fején ékkövekkel kirakott koronát viselt, vállán világoszöld, egér­prémmel szegélyezett hosszú, uszályos palástot, amelyet húsz vörös ruhás apród vitt utána.

Aljosa mindjárt kitalálta, hogy ez a király. Mélyen meghajolt előtte. A király igen barát­ságosan fogadta meghajlását, majd leült aranyos trónszékére. Utasítást adott egyik lovagjának, aki Aljosához lépett, és felszólította, lépjen közelebb a trónushoz. Aljosa engedelmeskedett.

- Már régen ismeretes volt előttem - mondta a király -, hogy jó gyerek vagy; de tegnap igen nagy szolgálatot tettél népemnek, s ezért jutalmat érdemelsz. Főminiszterem jelentette nekem, hogy megmentetted a fenyegető és kegyetlen haláltól.

- Mikor? - kérdezte Aljosa ámuldozva.

- Tegnap az udvaron - válaszolta a király. - Íme, itt áll az, aki neked köszönheti életét.

Aljosa arra nézett, amerre a király mutatott, s akkor vette csak észre, hogy az udvaroncok között egy kis emberke álldogál, tetőtől talpig feketében. A fején különleges, felső részén csipkézett, málnaszín sapkát viselt, kissé félrecsapva, nyakában hófehér, erősen kikeményített kendőt, amely kissé kékesbe játszik. Kedvesen rámosolygott Aljosára, aki ismerősnek találta az emberke arcát, noha nem emlékezett rá, hogy hol is látta.

Akármennyire hízelgő volt is Aljosára nézve, hogy a király olyan nemes lelkű cselekedetet tulajdonít neki, igazságszeretete mégsem tűrhette ezt, így hát ismét mélyen meghajolt, és így szólt:

- Király uram! Nem vállalhatom magamra azt, amit sohasem cselekedtem. Tegnap délelőtt nem az ön miniszterét sikerült megmentenem a biztos haláltól, hanem a mi fekete tyúkunkat, akit a szakácsnő azért nem szeretett, mert sohasem tojt...

- Miket beszélsz? - szakította félbe haragosan a király. - Az én miniszterem nem tyúk, hanem érdemdús hivatalnok.

A miniszter ekkor közelebb lépett Aljosához, és a fiú felismerte, hogy az csakugyan az ő szeretett Csernuskája! Nagyon megörült, és bocsánatot kért a királytól, noha sehogyan sem értette, hogy mit jelent ez az egész.

- Mondd meg, mit kívánsz! - szólította fel a király. - Ha módomban áll, okvetlenül teljesítem kívánságodat.

- Szólj bátran, Aljosa! - súgta fülébe a miniszter.

Aljosa elgondolkozott, és nem tudta, mit is kívánjon. Ha hosszabb időt adtak volna gondolkodásra, talán kitalált volna valami okosat; de mivel udvariatlanságnak tartotta, hogy sokáig megvárakoztassa a királyt, sietett a válasszal.

- Azt kívánom - mondta gyorsan -, hogy mindig tudjam a leckémet, anélkül, hogy tanulnom kellene.

- Sose hittem volna, hogy ilyen lusta vagy - mondotta a király fejcsóválva. - De hát nincs más hátra, teljesítenem kell ígéretemet.

Intett kezével, s az egyik apród aranytálacskát hozott, amelyben egy szem kendermag feküdt.

- Fogd ezt a magot - mondta a király. - Amíg ez nálad lesz, mindig tudni fogod a leckédet, akármit adjanak is fel neked, azzal az egy feltétellel, hogy soha semmilyen körülmények között egyetlen szóval sem árulod el, amit itt láttál vagy látni fogsz. A legkisebb óvatlansággal örökre megfosztod magad jóindulatunktól, nekünk pedig temérdek kellemetlenséget és bajt okozol.

Aljosa kivette a kendermagot, papirosba csomagolta, és a zsebébe süllyesztette; megígérte, hogy hallgatni fog. A király azután felállt, és ugyanolyan rendben, mint ahogyan bejött, kíséretével együtt kivonult a teremből, miután előbb meghagyta miniszterének, hogy a lehető legjobban vendégelje meg Aljosát.

Alig hagyta el a király a termet, Aljosát máris körülvették az udvaroncok, s mindenképpen kedveskedtek neki hálájuk, elismerésük jeléül, amiért megmentette a miniszter életét. Valamennyien felajánlották szolgálataikat: az egyik megkérdezte, nem akar-e kimenni sétálni a kertbe, nem akarja-e megtekinteni a király állatseregletét, a másik vadászatra hívta. Aljosa nem tudta, mit tegyen. Végül is a főminiszter kijelentette, hogy maga fogja megmutatni kedves vendégének a föld alatti birodalom ritkaságait.

Előbb kivezette a kertbe. A csodaszép, tarka kövekkel telehintett ösvények visszaverték a fákra felaggatott számtalan kicsi lámpa fényét. A tarka csillogás módfelett tetszett Aljosának.

- Ezeket a kavicsokat - magyarázta a miniszter - tifelétek drágaköveknek hívják. Mind csupa briliáns, rubin, smaragd, ametiszt.

- Hej, ha nálunk is ilyenekkel lennének teleszórva az ösvények! - kiáltott fel Aljosa.

- Akkor nálatok is éppen olyan értéktelen kavicsok lennének, mint amilyenek itt - válaszolta a miniszter.

A fák is módfelett tetszettek Aljosának, de amellett furcsáknak is találta őket. Különféle szí­nűek voltak: pirosak, zöldek, barnák, fehérek, égszínkékek, violaszínűek. Amikor közelebbről szemügyre vette őket, meglepetten látta, hogy különféle fajtájú mohák ezek, csupán magasabbak, karcsúbbak a szokottnál. A miniszter elmagyarázta, hogy a király ezeket drága pénzért hozatta távoli országokból és a földgolyó legmélyéből.

A kert után az állatseregletet nézték meg. Különféle vadállatokat látott ott Aljosa aranylánccal megláncolva. Amikor közelebbről megnézte őket, csodálkozva látta, hogy a vadállatok nem egyebek, mint óriási patkányok, vakondok, görények, s ehhez hasonló állatkák, amelyek a föld alatt meg a pincékben élnek. Aljosa ezt roppantul nevetségesnek találta, de udvariasságból nem szólt egy szót sem.

Amikor séta után visszatértek a nagyterembe, Aljosa terített asztalt pillantott meg, amelyen mindenféle édesség, pástétom, sütemény, gyümölcs kínálta magát. A tálak színaranyból voltak, az üvegek meg a poharak pedig gyémántból, rubinból, smaragdból faragva.

- Egyél, amit szemed, szád megkíván - mondta a miniszter -, de magaddal vinned semmit sem szabad.

Aljosa aznap alaposan bevacsorázott, és így egyáltalában nem vágyott ételre.

- Megígérted, hogy elviszel a vadászatra - emlékeztette a minisztert.

- Rendben van - mondta a miniszter. - Azt hiszem, a lovakat már meg is nyergelték.

Ezzel füttyentett; lovászok jöttek be a terembe, kantárszáron kicsi pálcákat vezettek, amelyek­nek faragott felső része lófejet ábrázolt. A miniszter fürgén felpattant a lovára. Aljosának a többinél jóval nagyobb vesszőparipát adtak.

- Vigyázz! - intette a fiút a miniszter - nehogy ledobjon a ló: nagyon tüzes.

Aljosa magában jót nevetett ezen, de amikor lába közé kapta a pálcát, belátta, hogy a miniszter intelme nem volt hiábavaló. A vesszőparipa ficánkolni, ugrándozni kezdett, mint az igazi hátasló, és Aljosa csak nagy erőfeszítéssel tudott megmaradni a nyeregben.

Kürtjel szólalt meg, s a vadászok nagy vágtatással nekiiramodtak a folyosóknak és átjáróknak. Sokáig vágtattak, és Aljosa nem maradt el a többiektől, noha csak nagy nehezen ülte meg nekivadult pálcáját.

Az egyik oldalfolyosóból egyszerre csak néhány patkány iramodott elő, de olyan nagy, amekkorát Aljosa még soha életében nem látott. A patkányok el akartak szaladni mellettük, de amikor a miniszter parancsot adott, hogy kerítsék be őket, a vadállatok megálltak és bátor védekezésbe fogtak. Ellenállásuk azonban megtört a vadászok ügyességén és bátorságán. Nyolc patkány a küzdőtéren maradt, - három megfutamodott, egy pedig súlyosan megsebesült; a miniszter úgy rendelkezett, hogy gyógyítsák ki, és azután vigyék az állatseregletbe.

A vadászat végére Aljosa úgy elfáradt, hogy a szeme mindegyre leragadt. De még sok min­denről szeretett volna beszélgetni Csernuskával, és azért engedélyt kért, hogy visszamehessen a terembe, ahonnan elindultak a vadászatra. A miniszter beleegyezett.

Visszavágtattak hát, átadták vesszőparipájukat a lovászoknak, elköszöntek a vadászoktól meg az udvari emberektől, és leültek egymással szemben a számukra odakészített székekre.

- Mondd meg, kérlek - kezdte Aljosa -, miért öltétek meg a szegény patkányokat, akik nem bántottak benneteket, és olyan messze laknak tőletek?

- Ha nem irtanók őket - válaszolta a miniszter -, hamarosan kiszorítanának bennünket termeinkből, és felfalnák minden készletünket. Azonkívül az egér- meg patkányprém nálunk igen nagy becsben áll könnyűsége és puhasága miatt. Csak előkelő embereknek szabad felhasználniuk ezeket a prémeket.

- Mondd el hát, kik is vagytok ti tulajdonképpen? - folytatta Aljosa a kérdezősködést.

- Hát igazán még sose hallottad, hogy a föld alatt él a mi népünk? - csodálkozott a miniszter. - Igaz, nem sok embernek adatik meg, hogy lásson bennünket, de előfordult már, különösen a régi időkben, hogy felmentünk a föld felszínére, és megmutatkoztunk az embereknek. Most ez már csak nagy ritkán esik meg, mert az emberek nagyon kíváncsiakká és tolakodókká váltak. Márpedig minálunk törvény, hogy ha az, akinek megmutatkoztunk, nem őrzi meg a titkot, akkor kénytelenek vagyunk haladéktalanul elhagyni lakhelyünket, és messze-messze elván­dorolni, idegen országokba. Könnyen elképzelheted, királyunknak mennyire kellemetlen lenne itthagynia országát, és egész népével együtt áttelepednie ismeretlen vidékekre. Ezért még egyszer nyomatékosan megkérlek, légy titoktartó. Ellenkező esetben valamennyiünket szeren­csétlenné teszel, de különösen engem. Hálából kértem meg királyunkat, engedjen téged ide; de sohasem fog megbocsátani nekem, ha a te szószátyárkodásod miatt leszünk kénytelenek elhagyni ezt a vidéket...

- Becsületszavamat adom neked, hogy sohasem fogok senkivel rólatok beszélni - szakította félbe Aljosa. - Most jutott eszembe, hogy valahol egy könyvben olvastam már a manókról, törpékről, akik a föld alatt laknak. Azt is megírták, hogy egy bizonyos városban egy cipész­mester feltűnően meggazdagodott nagyon rövid idő alatt, és senki sem értette, honnan ered a gazdagsága. Végül megtudták, hogy csizmát, cipellőt varrt a törpéknek, akik ezért igen jól megfizették.

- Könnyen lehetséges, hogy igaz történet - mondta rá a miniszter.

- De most azt is magyarázd meg nekem, kedves Csernuskám - kérdezte tovább Aljosa -, hogy miniszter létedre miért jelensz meg tyúk alakjában a földön; és milyen kapcsolatban álltok a hollandus vénasszonyokkal?

Csernuska igyekezett kielégíteni a fiú kíváncsiságát, és beható magyarázatba fogott; de alig kezdett bele elbeszélésébe, amikor a gyerek szeme lecsukódott, és Aljosa mélyen elaludt. Amikor másnap reggel felébredt, ágyában feküdt.

Sokáig nem tudott felocsúdni, és maga se tudta, mit gondoljon éjszakai élményei felől. Csernuska és a miniszter, a király és a lovagok, a hollandi nénik meg a patkányok - mindez összezavarodott benne, és csak nagy nehezen tudott némi rendet teremteni emlékei között. Azután eszébe jutott a kendermagocska, amelyet a királytól kapott ajándékba; odaszaladt ruhájához, és csakugyan: zsebében megtalálta a papirosba becsavart szemet. “Meglátjuk - gondolta -, hogy megtartja-e szavát a király! Holnap kezdődik a tanítás, és én bizony még nem tanultam meg minden leckémet, amit a szünetben kellett volna.”

Különösen a történelemlecke okozott komoly gondot Aljosának: könyv nélkül kellett volna megtanulnia néhány oldal világtörténelmet, és még egyetlen szót sem tudott belőle.

Eljött a hétfő, visszaérkeztek a bentlakók az intézetbe, és megkezdődött a tanítás. Tíz órától tizenkettőig maga az intézeti igazgató adta elő a történelmet.

Aljosa szíve erősen vert izgalmában. Mielőtt rákerült a sor, néhányszor megtapogatta zsebé­ben a papírdarabkát, amelybe a kendermagot takargatta. Végre kihívták felelni. Izgatottan lépett a tanár elé, kinyitotta a száját, holott még fogalma sem volt róla, hogy mit fog mondani - és a következő pillanatban hibátlanul, fennakadás nélkül szavalta el a feladott szöveget.

Tanára nagyon megdicsérte, de Aljosa ezt az elismerést nem fogadta olyan örömmel, mint amilyent azelőtt érzett hasonló esetben. Egy benső hang azt súgta neki, hogy nem érdemli meg a dicséretet, mert jó felelete semmiféle munkájába, megerőltetésébe nem került.

A következő hetekben tanárai nem győztek csodálkozni Aljosán. Minden leckéjét kivétel nélkül hibátlanul fújta, valamennyi fordítása tökéletesen sikerült, tanárai odavoltak a gyerek hihetetlen előmenetelétől. Aljosa lélekben szégyenkezett magasztalásuk miatt; szégyellte, hogy példaképül állítják társai elé, holott ezt a legkevésbé sem érdemli meg.

Csernuska ebben az időben nem jelent meg nála, pedig úgyszólván nem volt nap - különösen a kendermag-kaland utáni első hetekben -, hogy Aljosa ne hívta volna, amikor lefeküdt aludni. Eleinte nagyon búsult emiatt, de azután megnyugodott, mert azt gondolta, hogy Csernuska valószínűleg hivatásával összefüggő fontos ügyekkel van elfoglalva. Később azután annyira lekötötte a sok dicséret, amellyel elhalmozták, hogy nem is igen gondolt már kis barátjára.

Eközben Aljosa rendkívüli képességeinek híre bejárta az egész várost. Maga a tankerületi főigazgató is több ízben ellátogatott az intézetbe, és gyönyörködött Aljosa pompás felele­teiben. Az igazgató a tenyerén hordozta, mert intézete kitűnő hírnévre tett szert Aljosa révén; a város minden részéből érkeztek szülők, akik ragaszkodtak hozzá, hogy fiuk  ugyanabba az intézetbe kerüljön, mivel azt remélték, hogy ezáltal valamennyi olyan kiváló tudós lesz, mint Aljosa.

Az intézet nemsokára úgy megtelt, hogy már nem volt hely további növendékek számára, s az igazgatóék már azt tervezték, hogy az eddiginél sokkalta tágasabb házat fognak kibérelni.

Aljosa - amint már mondtam - eleinte szégyenkezett a dicséretek miatt, mivel érezte, hogy tulajdonképpen nem érdemli meg; de lassanként hozzászokott a dicsőítéshez, és önhittsége végül is olyan méreteket öltött, hogy pirulás nélkül fogadta el a magasztalást, amellyel elhalmozták. Nagy véleménnyel volt önmagáról, fontoskodott társai előtt, és azt képzelte, hogy sokkal kiválóbb és okosabb valamennyiüknél. Természete egészen megváltozott; a kedves, szerény, tisztességtudó gyerekből öntelt, engedetlen fiú lett. Lelkiismerete gyakran háborgott, és az a bizonyos benső hang gyakran ismételte szemrehányóan: “Aljosa, ne bízd el magad! Ne légy büszke arra, ami nem is a te érdemed, adj hálát a sorsnak, amiért előnyösebb helyzetbe hozott téged a többi fiúval szemben, de ne hidd, hogy jobb vagy társaidnál. Ha nem javulsz meg, senki sem fog szeretni, és akkor minden nagy tudományod mellett te leszel a legszerencsétlenebb gyerek a világon!”

Néha elhatározta, hogy megjavul; de elbizakodottsága már olyan erőre kapott, hogy elfojtotta lelkiismerete szavát; napról napra gőgösebb lett, és társai napról napra kevésbé szerették.

Amellett Aljosából nagyon csintalan, rossz fiú lett. Mivel nem volt szüksége rá, hogy leckéjét megtanulja, mialatt a többiek a másnapi óráikra készültek, pajkos csínyeken törte a fejét, s magaviselete ezáltal még jobban elromlott.

Végül már annyira bosszantott mindenkit rossz magaviseletével, kellemetlen jellemével, hogy az igazgatónak a legkomolyabb gondokat okozta; mindegyre azon gondolkozott, milyen módon terelhetné jobb útra a gyereket. Kétszer-háromszor annyi leckét adott fel neki, mint a többieknek; de még ez sem használt. Aljosa nem tanult, mégis tudta a leckét, hibátlanul fújta elejétől végig.

Egyszer azután az igazgató, amikor már végképpen nem tudta, mit kezdjen vele, húsz oldalt adott fel neki kívülről másnap reggelre, és abban reménykedett, hogy most legalább aznap egy kicsit csöndesebben fog viselkedni.

Hogyisne! Aljosánk még csak nem is törődött a leckével! Aznap még a szokottnál is rosszabbul viselkedett, s tanára több ízben megfenyegette, hogy megbünteti, ha másnap reggelre nem tudja a feladatát. Aljosa csak nevetett magában a fenyegetésen, hiszen meg volt győződve róla, hogy a kendermagocska megteszi kötelességét.

Másnap a kijelölt órában, az igazgató kezébe vette a könyvet, amelyből feladta volt a leckét, maga elé citálta Aljosát, és ráparancsolt, mondja el a szöveget. Valamennyi gyerek kíváncsian leste Aljosát, s maga a tanár se tudta mire vélni a dolgot, amikor Aljosa - akiről mindenki tudta, hogy előző nap egy percig se tanult - felállt helyéről, és bátor léptekkel, szinte hetykén jött ki a dobogóra. Látszott rajta, egy cseppet sem kételkedik benne, hogy ezúttal is sikerül majd bebizonyítania rendkívüli képességeit.

Kiállt a dobogóra, kinyitotta a száját... és egyetlen szót sem tudott kinyögni!

- Nos, miért hallgatsz? - sürgette az igazgató. - Mondd fel a leckét.

Aljosa elpirult, majd elsápadt, kezeit tördelte, szeme is könnybe lábadt ijedtében - hiába! Egyetlen szót sem tudott kinyögni, hiszen a kendermagban bízva, még csak bele se nézett a könyvbe.

- Mit jelentsen ez, Aljosa? - kiáltott rá a tanár. - Miért nem szólsz egy szót se?

Aljosa maga se tudta, minek tulajdonítsa ezt az érthetetlen tüneményt. Zsebébe nyúlt, hogy megtapogassa a magocskát... De ki írhatná le kétségbeesését, amikor nem lelte zsebében a kendermagot! A könny csak úgy patakzott szeméből, keservesen sírt, de mégse tudott egy szót se kinyögni.

Eközben a tanár elvesztette türelmét. Mivel megszokta, hogy Aljosa mindig hibátlanul és akadozás nélkül felelt, nem tudta elképzelni, hogy Aljosa ne tudja legalábbis a feladat első sorait; ezért hallgatását makacsságnak vélte.

- Menj a hálószobába, és maradj ott, míg meg nem tanultad, amit feladtam.

Aljosát elvezették a földszintre, kezébe nyomták a könyvet, azután rázárták az ajtót.

Amint egyedül maradt, lázasan keresni kezdte a kendermagocskát. Sokáig kotorászott zsebeiben, ide-oda csúszkált a padlón, az ágy alá nézett, felforgatta a takarót, a párnát, a lepedőt - hiába! Sehol semmi nyoma a bűvös kendermagnak. Megpróbált visszaemlékezni, hol veszthette el, s végül arra a meggyőződésre jutott, hogy előző nap ejthette ki zsebéből, amikor az udvaron játszott.

De miképpen találja meg? Hiszen be van zárva a szobájába; de még ha megengednék is, hogy kimenjen az udvarra, nyilván az sem segítene, mert hiszen jól tudta, mennyire szeretik a tyúkok a kendermagot, s valamelyik bizonyára már régen bekapta az ő bűvös szemecskéjét is! Amikor végképp meggyőződött róla, hogy hiába keresi kincsét, elhatározta, hogy megpróbálja segítségül hívni Csernuskát.

- Kedves jó Csernuska! - szólította. - Drága miniszter! Kérlek, jelenj meg előttem, és adj egy másik kendermagot, ígérem, hogy ezután óvatosabb leszek!

De hívására senki sem felelt; Aljosa végül is leroskadt egy székre, és ismét keserves könnyekre fakadt.

Eközben elérkezett az ebéd ideje; az ajtó kinyílt, és az igazgató lépett be rajta.

- Nos, tudod-e már a leckét? - érdeklődött.

Aljosa hangos szipogással kénytelen volt bevallani, hogy nem tudja.

- No, akkor csak maradj itt, amíg meg nem tanulod! - jelentette ki az igazgató; azután pohár vizet és egy darabka fekete rozskenyeret küldetett fel neki, és ismét egyedül hagyta.

Aljosa magolni kezdte a leckét, de semmi se ment a fejébe. Rég elszokott már a tanulástól, meg aztán hogyan vágjon be az ember húsz nyomtatott oldalt egyszerre! Akárhogyan igye­kezett is, akármennyire erőltette emlékezetét, mire beesteledett, még mindig nem tudott többet, mint két vagy három oldalt, és még azt is hibásan.

Amikor elérkezett a lefekvés ideje, valamennyi szobatársa egyszerre rontott be a hálóterembe, s velük együtt az igazgató is megjelent újra.

- Nos, Aljosa, tudod-e már a leckét? - kérdezte. És a szerencsétlen Aljosa könnyek között felelt:

- Csak két oldalt tudok belőle.

- Hát akkor, úgy látszik, még a holnapi napot is itt fogod tölteni kenyéren és vízen - jelentette ki az igazgató, azzal nyugodalmas jó éjszakát kívánt a többieknek és kiment.

Aljosa egyedül maradt társaival. Amikor még kedves és szerény fiúcska volt, társai szerették, s ha olykor megbüntették, valamennyien sajnálták és vigasztalták. De volt pajtásai most ügyet sem vetettek rája, megvetéssel nézték, és egy árva szót sem szóltak hozzá.

Aljosa elhatározta, hogy maga kezd beszélgetést az egyik fiúval, akivel azelőtt jó barátságban volt: de a fiú elfordult tőle, és nem válaszolt. Aljosa akkor egy másikhoz fordult, de az sem volt hajlandó szóba állni vele, sőt még el is taszította magától, amikor másodszor is szólt hozzá. A szerencsétlen Aljosa ekkor belátta, hogy megérdemli társaitól ezt a bánásmódot. Keserves zokogással feküdt le ágyába, és sehogy sem tudott elaludni.

Sokáig feküdt ébren, sírdogálva, és bánatosan gondolt vissza régmúlt boldog napjaira. Társai már valamennyien édes álomba merültek, csak neki nem jött álom a szemére. “Még Csernuska is elhagyott” - gondolta; és erre a gondolatra a könnyek még bővebben ömlöttek szeméből.

És most egyszerre meglebbent a szomszéd ágy takarója, éppen úgy, mint akkor este, amikor először jelent meg szobájában a fekete tyúkocska.

Aljosa szíve megdobbant; remélte, hogy az ágy alól Csernuska fog előbújni, de mégsem mert bízni benne, hogy óhajtása teljesül.

- Csernuska, Csernuska - szólította végre halkan.

A takaró fölemelkedett, és a fekete tyúk Aljosa ágyára szállt.

- Jaj, Csernuska - lehelte Aljosa magánkívül a boldogságtól -, már nem is mertem remélni, hogy még valaha viszontlátlak! Hát mégsem felejtettél el egészen?

- Nem - válaszolta Csernuska -, nem tudom elfelejteni a szolgálatot, amelyet nekem tettél, noha az az Aljosa, aki akkor életemet megmentette, egyáltalában nem hasonlít ahhoz, akit most magam előtt látok. Akkor jó gyerek voltál, szerény, udvarias, szolgálatkész, mindenki szeretett, most pedig... meg sem ismerlek már!

Aljosa megint sírva fakadt, Csernuska pedig tovább korholta. Sokáig beszélt hozzá, és könnyes szemmel kérlelte, javuljon meg. Végre, amikor az ablak előtt már szürkült a hajnal, így szólt a tyúkocska:

- Most el kell válnunk, Aljosa! Nesze, itt a kendermagod, amelyet az udvaron elejtettél. Tévedtél, amikor azt hitted, örökre elveszítetted. Királyunk nagylelkűsége nem engedi meg, hogy gondatlanságod megfosszon téged ettől az adománytól. De ne felejtsd el, becsület­szavadat adtad rá, hogy megőrzöd titkunkat... Vigyázz, Aljosa, többi rossz tulajdonságodat ne tetézd még a legrosszabbal - hálátlansággal!

Aljosa boldogan vette át drága kendermagocskáját a tyúk karmai közül, és megígérte, minden erejével azon lesz, hogy megjavuljon.

- Majd meglátod, édes Csernuskám - fogadkozott -, hogy mától fogva egészen más ember leszek.

- Ne hidd - intette Csernuska - hogy olyan könnyű levetkőzni a hibákat, amelyek már egyszer úrrá lettek rajtunk. A rossz az ajtón sétál be, de a kulcslyukon kell kikergetni, és ha igazán meg akarsz javulni, akkor szüntelenül és szigorúan kézben kell tartanod magadat! De most isten veled, el kell válnunk.

Egyedül maradván, Aljosa nézegetni kezdte a bűvös kendermagot, és nem győzött gyönyörködni benne. Most már egészen nyugodt volt a másnapi feladat felől, és tegnapi kétségbeesése semmiféle nyomot nem hagyott benne. Örömmel gondolt rá, hogy fog mindenki csodálkozni rajta, amikor hiba nélkül felmondja a húszoldalas szöveget; hízelgett hiúságának a gondolat, hogy ismét felülkerekedik társain, akik nem akartak vele szóba állni. Nem feledkezett meg egészen arról, hogy javulást fogadott, de úgy gondolta, hogy azért az nem lehet olyan nehéz, ahogyan Csernuska mondta. “Mintha nem rajtam állna, hogy megjavuljak! - gondolta fölényesen. - Csak akarnom kell, és valamennyien megint szeretni fognak.”

Szegény Aljosa nem tudta, a javulás első feltétele, hogy az ember elvesse magától az önhittséget és a túlságos önbizalmat.

Amikor reggel a fiúk összegyűltek az osztályban, Aljosát is felcitálták az emeletre. Vidám, sőt, diadalmas arccal vonult fel.

- Nos, tudod a leckét? - kérdezte az igazgató szigorú pillantással.

- Tudom - felelte Aljosa.

Belekezdett, és felmondta mind a húsz oldalt a legkisebb hiba vagy megakadás nélkül. Az igazgató magánkívül volt az ámulattól, és Aljosa büszkén mérte végig osztálytársait.

Az igazgató észrevette Aljosa büszke pillantását.

- A leckét tudod, ez igaz - mondta -, de hát akkor tegnap miért nem akartad felmondani?

- Tegnap még nem tudtam - felelte Aljosa.

- Az lehetetlen! - szakította félbe az igazgató. - Tegnap este azt mondtad nekem, hogy még csak két oldalt tudsz belőle, és azt is rosszul, most pedig hibátlanul felmondtad mind a húszat! Mikor tanultad meg?

Aljosa hallgatott.

- Ma reggel tanultam meg! - rebegte végre reszkető hangon.

De a többiek, akiket bántott Aljosa dölyfös magatartása, közbekiabáltak:

- Hazudik! Kezébe se vette a könyvet ma reggel!

Aljosa összerezzent, a földre sütötte szemét, és egy szót sem szólt.

- Felelj hát! - unszolta az igazgató. - Mikor tanultad meg a leckét?

De Aljosa nem felelt; annyira megdöbbentette a váratlan kérdés és osztálytársai nyílt rosszakarata, hogy nem tudott mit válaszolni.

Az igazgató, aki úgy vélte, hogy Aljosa tegnap is tudta a leckét, és csak makacsságból nem volt hajlandó felmondani, szükségesnek tartotta, hogy szigorúan megbüntesse a gyereket.

- Minél nagyobb tehetséggel áldott meg a természet - fordult tehát Aljosához -, annál szerényebbnek és engedelmesebbnek kell lenned. Nem azért adatott neked az ész, hogy visszaélj vele, és rosszra használjad. Tegnapi makacsságodért büntetést érdemelsz, ma pedig még tetézted vétkedet azzal, hogy hazudtál. Fiúk - fordult az igazgató többi növendékéhez -, megtiltom, hogy Aljosával szót váltsatok mindaddig, amíg tökéletesen meg nem javul. Mivel pedig ez az ő számára nyilván nem nagy büntetés, kérem a nádpálcát.

Behozták a nádpálcát. Aljosa kétségbeesett! Az intézet fennállása óta még senkit sem vesszőz­tek meg, s most éppen ő legyen az első, ő, Aljosa, aki olyan nagy véleménnyel volt önma­gáról, aki annyival kiválóbbnak, okosabbnak tartotta magát társainál! Micsoda szégyen!...

Zokogva vetette magát az igazgató elé, és fogadkozott, hogy megjavul.

- Előbb kellett volna meggondolni - volt a válasz.

Aljosa bűnbánata, könnyei meghatották osztálytársait, s most már ők kezdtek könyörögni érte. Aljosa pedig, aki érezte, hogy nem érdemli meg szánalmukat, még keservesebben zokogott.

- Nem bánom! - mondta végre az igazgató. - Társaid kedvéért még most az egyszer meg­bo­csátok, de azzal a kikötéssel, hogy mindannyiunk előtt bevallod bűnödet, és megmagyarázod, hogyan és mikor tanultad meg a feladott leckét.

Aljosa tökéletesen elvesztette a fejét; elfelejtette, mit ígért a föld alatti királynak és minisz­terének; mesélni kezdett a fekete tyúkról, a kicsiny emberekről...

De az igazgató félbeszakította.

- Hogyan? - ordította magából kikelve. - Ahelyett, hogy megbánnád rossz viselkedésedet, most még bolonddá akarsz tartani, és mindenféle mesét adsz elő holmi fekete tyúkokról?... Ez már több a soknál! Nem, gyerekek, láthatjátok, példásan meg kell büntetni ezt a fiút!

És szegény Aljosát alaposan megvesszőzték.

Lehorgasztott fejjel osont le a földszintre, a hálóterembe. Szégyen, megbánás töltötte el a lelkét. Amikor néhány órával később valamennyire megnyugodott, és zsebébe nyúlt - a kendermagot nem találta benne! Sírva fakadt, mert érezte, hogy most már visszavonhatatlanul elvesztette.

Este, amikor társai aludni tértek, ő is ágyba feküdt, de aludni most sem tudott. Mennyire meg­bánta már viselkedését! Végleges javulást fogadott, noha érezte, hogy a becses kendermagot soha többé vissza nem nyerheti.

Éjféltájban ismét meglibbent a szomszéd ágy takarója... Aljosa aki tegnap olyan kimond­ha­tatlanul megörült ennek a jelnek, most lehunyta szemét: félt a Csernuskával való viszontlátás­tól! Gyötörte a lelkiismeret. Tegnap még olyan meggyőzően hangoztatta Csernuska előtt, hogy megjavul, és ahelyett... Mit mondjon neki most?

Jó ideig feküdt így, behunyt szemmel. Hallotta a fölemelkedő lepedő suhogását... Valaki ágyához lépett, és egy hang, ismerős hang, nevén szólította:

- Aljosa, Aljosa!

De a gyerek szégyenében még most sem merte kinyitni a szemét, lezárt szemhéja alól könnyek ömlöttek, és végigcsorogtak arcán.

Hirtelen valaki megrántotta paplanát. Aljosa önkéntelenül felnyitotta szemét: Csernuska állt előtte, de nem tyúk alakjában, hanem fekete ruhájában, málnaszínű csipkézett sapkájában, keményített ingmellével, éppen úgy, mint ahogyan Aljosa a föld alatti trónteremben látta.

- Aljosa - szólt a miniszter -, látom, hogy nem alszol... Isten veled! Búcsúzni jöttem hozzád, többé nem találkozunk az életben.

Aljosa hangosan felzokogott.

- Isten veled! - kiáltott fel. - Élj boldogul! És ha lehetséges, bocsáss meg nekem! Tudom, hogy nagyot vétkeztem ellened.

- Aljosa! - mondta a miniszter könnybe fúló hangon. - Én megbocsátok neked; nem tudom elfelejteni, hogy megmentetted az életemet, és még mindig szeretlek, holott szerencsétlenné tettél, úgy lehet, örökre szerencsétlenné! Isten veled! Csak rövid időre látogathattalak meg. Királyunknak egész népével egyetemben még ma éjjel át kell települnie messzi-messzi vidékre. Mindenki kétségbe van esve, mindenki könnyezik. Sok-sok évszázadon át éltünk itt boldogan, nyugodtan...

Aljosa a kicsi miniszter apró kezére borult, és csókolgatni kezdte. Amikor megfogta kezét, valami csillogót látott rajta, és ugyanakkor különös zörej ütötte meg fülét.

- Mi ez? - kérdezte csodálkozva.

A miniszter fölemelte mindkét karját, és Aljosa meglátta, hogy aranyláncból vert bilincs csörren meg rajta. Megrémült.

- A te fecsegésed az oka, hogy ezt a bilincset kell viselnem - sóhajtott fel a miniszter. - De azért ne sírj, Aljosa! Könnyeid mit sem segítenek rajtam. Egyetlenegy módon tudsz csak megvigasztalni szerencsétlenségemben: igyekezzél megjavulni, légy ismét olyan jó gyerek, mint amilyen azelőtt voltál! És most utoljára: isten veled!

A miniszter kezet szorított Aljosával, és eltűnt a szomszéd ágy takarója alatt.

- Csernuska! Csernuska! - kiáltott utána Aljosa, de Csernuska nem válaszolt.

Aljosa egész éjjel nem hunyta le a szemét. Egy órával hajnal előtt úgy rémlett neki, mintha a padló alatt valami zörögne. Felkelt ágyából, fülét a padlóhoz illesztette, és sokáig hallgatta az apró kerekek zörgését, apró lábak sokaságának dobogását.

E zörejen át is hallotta az asszonyok, gyermekek sírását és Csernuska miniszter kiáltását:

- Isten veled, Aljosa! Isten veled - örökre!

Másnap reggel, amikor a gyerekek felébredtek, Aljosát a padlón fekve találták eszméletlenül. Fölemelték, ágyba fektették, és orvosért küldtek. Az orvos megállapította, hogy Aljosának magas láza van.

Amikor hat hét múlva Aljosa felépült súlyos betegségéből, mindaz, ami betegsége előtt történt, rossz álomnak tetszett. Sem az igazgató, sem társai egyetlen szóval sem említették előtte sem a fekete tyúkot, sem súlyos büntetését. Aljosa maga is szégyellt erről beszélni; igyekezett minél engedelmesebb, szerényebb, szorgalmasabb és jobb magaviseletű lenni. Valamennyien újra megszerették, kedvesek voltak hozzá, Aljosa pedig most már igazán példaképe lett iskolatársainak, noha nem tudott máról holnapra bevágni húsz nyomtatott oldalt - amit egyébként most már fel sem adtak neki.