WILDE
|
|
Két szegény favágó hazafelé tartott egyszer egy nagy fenyőerdőn keresztül. Tél volt s kegyetlenül hideg éjszaka. A hó vastagon belepte a földet s a fák ágait: amerre mentek, letörtek a fagytól az apró gallyak, s amikor a hegyi vízeséshez értek: a víz mozdulatlanul állt a levegőben, mert a jégkirály megcsókolta. Olyan hideg volt, hogy a vadak s a madarak se tudták mire vélni. - Vuhu - üvöltötte a farkas, s behúzott farokkal ténfergett a bozótban -, szörnyű egy idő! Miért nem csinál valamit a kormány? - Csivit, csivit - csicseregték a zöld kenderikék -, meghalt a vén Föld, és fehér leplében terítették ki. - A Föld férjhez megy, és ez a menyasszonyi ruhája - súgták egymásnak a vadgalambok. Kis, rózsás lábukat kimarta a fagy, mégis kötelességüknek érezték, hogy romantikus szempontból nézzék helyzetüket. - Ostobaság! - morogta a farkas. - Mondom nektek, mindez a kormány bűne, és aki nem hiszi, azt megeszem! - A farkas, ugyanis módfelett gyakorlatiasan gondolkozott, és egy jó érvért sosem ment a szomszédba. - Én a magam részéről - mondta a harkály, a született bölcs -, nem törődöm az aprólékos elméleti magyarázatokkal. Úgy van minden, ahogy van. Most pedig rettenetesen hideg van. Csakugyan rettenetesen hideg volt. A kis mókusok a hatalmas fenyő odvában összedörzsölték az orrukat, hogy felmelegedjenek, a nyulak meg összegömbölyödtek a lyukban, s még ki sem mertek pillantani. Úgy tetszett, egyedül a nagy fülesbaglyok örülnek a hidegnek. Tolluk elmeredt a dértől, de nem törődtek vele, s nagy, sárga szemüket forgatva átkiabáltak egymásnak a fák közt: - Csuvit, csuhő! Csuvit, csuhő! Ez aztán a pompás idő! A két favágó csak ment, ment tovább; szorgalmasan lehelgették a körmüket, s nehéz, vasalt csizmájukkal taposták a kemény havat. Egyszer belesüppedtek a mély hófúvásba, s olyan fehéren kecmeregtek ki belőle, mint a molnárok, ha jár a malom; máskor megcsúsztak a mocsár keményre fagyott, sima jegén, rőzsekötegük széthullott, föl kellett szedegetniük, és összekötniük újra; majd meg azt hitték, hogy elvétették az utat, és rettenetesen megrémültek, mert jól tudták, milyen kegyetlen a hó azokhoz, akik kénytelenek elaludni a karjában. De bíztak az utasok őrizőjében, a jó szent Mártonban, saját nyomukon visszamentek, és azután már olyan óvatosan haladtak, hogy végül is kiértek az erdő szélére, és megpillantották, messze lent a völgyben, falujuk fényeit. Megmenekedésükön annyira örvendeztek, hogy hangosan felnevettek, s a Földet egyszeriben ezüstvirágnak látták, és aranyvirágnak a Holdat. Nevettek egyet, de aztán megint elszomorodtak, mert eszükbe jutott, mennyire szegények, és az egyik így szólt a másikhoz: - Ugyan minek is örvendezünk, mikor tudjuk jól, hogy az élet asztala mindig a gazdagoknak terül, s nem a magunkfajta szegényeknek. Jobb lett volna, ha megfagyunk az erdőn, vagy ha ránk ront valami vadállat, és megöl. - Bizony - válaszolta a társa -, keveseknek sok adatott, sokaknak nagyon kevés. Igaztalan kéz osztotta fel a világot, semmiből sem jutott egyformán mindenkinek, csak az egy bánatból. De míg szerencsétlen sorsukat panaszolták, különös dolog történt. Fényes, tündöklő csillag hullott alá az égből. Végigsiklott az ég peremén, elhaladt a többi csillag mellett, és ahogy ámulva figyelték, úgy tetszett, mintha csak éppen amott hullott volna le a sűrű füzes mögött, amely egy kis birkakarámtól alig volt kőhajításnyira. - Hoho, hiszen aki rálel, aranyat lel! - kiáltották, s nekibuzdulva futásnak eredtek, annyira sóvárogtak az arany után. Az egyik favágó pedig gyorsabban futott, mint a másik, megelőzte hát társát, keresztülvágott a füzesen, s a túlsó oldalon, íme, csakugyan valami arany holmi feküdt a fehér havon! Odaszaladt, lehajolt érte, s két kézzel kapott utána. Aranyszövésű köpönyeg volt, csillagokkal furcsán telehímzett, sokrétre összegöngyölve. Kiáltott hát társának, hogy meglelte az égből hullott kincset, s amikor az is odaért, leültek a hóba, és bontogatni kezdték az összegöngyölt köpönyeget, hogy megosztozzanak az aranyon. De jaj, nem arany volt a köpenyben, sem ezüst, sem másfajta kincs, hanem egy alvó kisgyerek. Akkor így szólt az egyik favágó a másikhoz: - Keserű vége ez a mi reménységünknek, nincsen nekünk szerencsénk, mert mi haszna egy gyereknek? Hagyjuk itt, és menjünk dolgunkra, hiszen szegény emberek vagyunk, és magunknak is vannak gyermekeink, akiktől más kedvéért nem vonhatjuk el a falatot. De társa így felelt: - Nem, nem, gonosz cselekedet volna, ha itt hagynánk elpusztulni a hóban, és bár szegény ember vagyok, akárcsak te, és egy kis fazékból sok szájat kell jóllakatnom, magammal viszem, és a feleségem majd gondját viseli. Gyengéden karjába vette hát a gyermeket, bebugyolálta a köpenybe, hogy megvédje a metsző hidegtől. Megindult vele a falu felé, le a hegyről, míg társa egyre ámuldozott lágy szívén és balgaságán. És amikor beértek a faluba, azt mondta neki a cimborája: - Tied a gyerek, add hát nekem a köpenyt, hogy megosztozzunk. De ő így felelt: - Nem adom, mert a köpeny nem az enyém, és nem is a tied, hanem egyes-egyedül a gyereké. - Azzal elbúcsúzott tőle, hazament és bekopogott. És amikor a felesége kinyitotta az ajtót, és látta, hogy férje épségben hazaérkezett, nyakába borult, megcsókolta, levette hátáról a rőzseköteget, lekefélte csizmájáról a havat, s hívta, hogy kerüljön beljebb. De a favágó azt mondta: - Találtam valamit az erdőben, és elhoztam, hogy viseld gondját - és megállt a küszöbön. - Mi az? - kiáltotta az asszony. - Mutasd meg, hiszen üres a ház, és sok minden elkelne. Akkor a favágó félrehajtotta a köpenyt, és megmutatta az alvó gyermeket. - Aj, jó uram - képedt el az asszony -, hát nincs nekünk elég gyerekünk, nem átallsz egy ilyen kis talált jószágot idehurcolni a házba? Ki tudja, nem hoz-e ránk bajt, szerencsétlenséget? Hogy tartsuk, mivel tápláljuk? S nagyon megharagudott az urára. - De hiszen ez csillagfiú - felelte a favágó; és elmesélte, milyen csodálatos módon akadt a gyerekre. De az asszony sehogyan sem békélt meg, szidta az urát mérges, haragos szóval. - A saját gyerekeink éheznek - kiáltotta -, de azért etessük a más porontyát? Mirólunk ki gondoskodik? Nekünk ki ad ennünk? - Hallgass; az Úristen még a verebekről is gondoskodik, őket is táplálja - felelte a férfi. - De télen mégis éhen pusztulnak - mondta az asszony -, márpedig most tél van. A favágó többet egy szót sem szólt, nem mozdult a küszöbről. A nyitott ajtón az erdő felől befújt a hideg szél; az asszony összeborzongott, s dideregve azt mondta: - Csukd be az ajtót, bejön a hideg. Fázom. - A házban, ahol kemény szív lakik, örökös a hideg - felelte a favágó. Az asszony nem válaszolt erre, csak közelebb húzódott a tűzhöz. De kisvártatva mégis visszafordult, rátekintett az urára, és a szeme tele volt könnyel. Akkor a férfi gyorsan belépett, a felesége karjába tette a gyereket, az pedig megcsókolta, és odafektette az aprócska ágyba, ahol már legkisebb gyerekük aludt. Másnap a favágó fogta a különös aranyköpenyt, és beletette egy nagy ládába; az asszony meg fogta a borostyán láncot, amely a gyerek nyakában lógott, s a köpeny mellé tette. Így azután a csillagfiú a favágó gyerekeivel együtt nőtt fel, egy asztalnál evett velük, a pajtásuk volt. De ahogy nőtt, egyre szebb lett, úgyhogy a falu népe nem győzte csodálni, mert míg nekik fekete hajuk volt és barnás arcbőrük, ő fehér volt és törékeny, mint a faragott elefántcsont, fürtjei pedig akár a tűzliliom gyűrűi. Ajka akár valami piros virágszirom, szeme akár az ibolyák a kristálytiszta patak partján, teste pedig akár a szűz rétek nárcisza, mit sosem vágott sarló. De a szépség bajt hozott rá. Mert gőgös lett, kegyetlen és önző. A favágó gyerekeit meg a falubeli gyerekeket megvetette, mondván, hogy alacsony a származásuk, míg ő nemes csillagtól született, és uralkodni akart felettük, s úgy bánt velük, mint szolgáival. Nem szánta a szegényeket, a vakokat, bénákat vagy másforma nyomorékokat, sőt, kővel hajigálta őket, s visszaűzve az országútra, rájuk parancsolt, hogy másutt kolduljanak, úgyhogy csavargókon kívül senki sem jött másodszor is alamizsnát kérni a falujukba. A szépségbe pedig szenvedélyesen szerelmes volt, de csúfolta a gyengéket, a formátlanokat, és unos-untalan gúnyt űzött belőlük; ám önmagát annál inkább szerette, s nyáron, amikor elcsendesedtek a szelek, lehasalt a pap kertjében a forrás fölé, és hosszan elnézte saját arcának csodáját, és felnevetett boldog szépségében. A favágó és a felesége gyakran korholták, s mondták neki: - Mi nem úgy bántunk ám veled, ahogy te bánsz a magatehetetlen szerencsétlenekkel meg az elhagyatottakkal. Miért vagy olyan kegyetlen az irgalomra szorulókkal? Az öreg pap pedig elhívta magához, és igyekezett a szívébe cseppenteni az élők szeretetét, mondván: - A légy is testvéred, ne bántsd. Az erdőben repkedő madarak szabadok. Ne ejtsd őket mulatságból tőrbe. Isten teremtette a világtalan férget s a vakondot, nekik is van helyük a teremtés rendjében. Ki vagy te, hogy szenvedést hozol Isten teremtményeire?! Hiszen még a mezők barmai is dicsérik őt. De a csillagfiú nem hallgatott a szóra, tüntetően elbámészkodott, rángatta a szemöldökét, s azután visszament a társaihoz, és vezette őket. Társai pedig vakon követték, mert szép volt, gyors, ügyes, tudott táncolni, fütyülni és muzsikálni. Bárhova vezette őket, vele mentek, bármit parancsolt, megtették. Nevettek, amikor hegyes náddal kiszúrta a vakond szemét, s nevettek, amikor a bélpoklosokat kővel hajigálta. Uruk volt, és az ő szívük is megkeményedett, akár a csillagfiúé. Egy nap aztán egy szegény koldusasszony haladt át a falun. Testét tépett, rongyos ruha fedte, lábát felsebezte a göröngyös út, gyötrött, elkínzott volt egész valója. És mivel nagyon elfáradt, leült egy gesztenyefa alá, hogy megpihenjen. De a csillagfiú észrevette, és így szólt társaihoz: - Oda nézzetek! Egy mocskos koldusasszony ül az alatt a szép, virágzó fa alatt. Gyertek, kergessük el, mert csúnya és utálatos. Azzal közelebb ment hozzá, kövekkel hajigálta, csúfolta; az asszony ugyan megrémült, de egy pillanatra sem vette le róla a tekintetét. Amikor a favágó, aki egy közeli tisztáson éppen tuskót hasogatott, látta, hogy mit csinál a csillagfiú, odaszaladt hozzá, megdorgálta, s azután így szólt: - Bizony, kemény a szíved, és nincs benne irgalom, mert mit ártott neked ez a szegény asszony, hogy így bánsz vele? De a csillagfiú elvörösödött haragjában, toppantott, és így felelt: - Ki vagy te, hogy kérdőre vonhatsz engemet? Nem vagyok a fiad, azt teszem, amit akarok. - Való igaz - felelte favágó -, de én mégis irgalmas voltam hozzád, amikor az erdőben rád találtam. Az asszony, amikor ezeket a szavakat meghallotta, felsikoltott, és ájultan összeesett. A favágó pedig bevitte a házába, és a felesége gondjára bízta, s amikor az asszony fölébredt az ájulásból, ételt meg italt tettek elébe, és bátorítgatták, hogy érezze otthon magát. De ő sem enni, sem inni nem akart, hanem így szólt a favágóhoz: - Azt mondtad-e vajon, hogy a gyereket az erdőben találtad? És vajon nem éppen tíz esztendeje? - Úgy bizony - válaszolta a favágó -, az erdőben találtam, és éppen tíz esztendeje. - És nem volt-e rajta valami ismertetőjel? - kiáltotta az asszony. - Nem viselt-e a nyakában borostyánkő láncot? Nem volt-e csillagokkal hímzett, aranyszállal szőtt köpenybe burkolva? - Úgy volt - felelte a favágó -, úgy volt, ahogy mondod. - Azzal előszedte a ládából a köpenyt meg a borostyánkő láncot, s megmutatta. Az asszony pedig örömkönnyekben tört ki, és így szólt: - Ő az én kisfiam, akit elvesztettem az erdőben! Kérlek, küldd ide tüstént, mert már az egész világot bebolyongtam érte. A favágó és a felesége kimentek hát, magukhoz intették a csillagfiút, és így szóltak hozzá: - Menj be a házba, ott van az édesanyád, téged vár. A fiú beszaladt, tele csodálkozással és nagy-nagy örömmel. De amikor meglátta, hogy ki vár rá, gúnyosan felnevetett, és így szólt: - Ej, hol van hát az én édesanyám? Nem látok én itt mást, csak ezt a hitvány koldusasszonyt. Az asszony pedig így válaszolt neki: - Én vagyok a te édesanyád. - Mit beszélsz? Elment az eszed! - kiáltotta dühösen a csillagfiú. - Nem vagyok a fiad, mert koldus vagy, csúf és rongyos. Hordd el magad, ne is lássam többé mocskos orcádat! - De bizony mégis te vagy az én kisfiam, akit az erdőben szültem - kiáltotta az asszony, és térdre borult, s feléje tárta karját. - A rablók elloptak tőlem, és otthagytak, hogy elpusztulj - nyögte -, de én rád ismertem az első pillantásra, és felismertem a jeleket is, az arannyal szőtt köpenyt és a borostyánkő láncot. Kérlek azért, gyere velem, mert végigbolyongtam érted az egész világot. Gyere velem, én fiam, mert nagy szükségem van a szeretetedre! De a csillagfiú meg se moccant, elzárta szívét anyja elől. A házban nagy némaság lett, és sokáig nem hallatszott más, csak az asszony keserves zokogása. Végül is megszólalt a fiú, és a szava kemény volt és keserű: - Ha valóban te vagy az anyám - mondta -, akkor jobban tetted volna, ha elkerülöd ezt a helyet, és nem jössz ide gyalázatomra. Hiszen látod, azt hittem, csillag fia vagyok, nem pedig, ahogy te mondod, egy koldusé. Ezért hát hordd el magad, és ne lássalak többé. - Jaj, fiam! - kiáltotta az asszony. - Hát meg se csókolsz, mielőtt elmennék? Pedig be sokat szenvedtem, hogy megtaláljalak! - Dehogy csókollak - mondta a csillagfiú -, sokkal utálatosabb vagy annál, hamarabb megcsókolom a kígyót vagy a varangyot. Az asszony hát felkelt, és keservesen sírva elindult az erdő felé, a csillagfiú pedig, amikor látta, hogy csakugyan elment, megörült, s futott vissza a pajtásaihoz, hogy folytassák a játékot. De amikor a pajtásai közeledni látták, csúfolni kezdték, s így kiáltoztak: - No lám, rút vagy, mint a varangy, és undorító, mint a kígyó. Hordd el magad, nem tűrjük, hogy velünk játsszál! - és kikergették a kertből. A csillagfiú elkomorodott, és így szólt magában: - Mit mondanak ezek rólam? Megyek a forráshoz, belenézek, s akkor majd kiderül, hogy milyen szép vagyok. Ment hát a forráshoz, belenézett és íme! Az arca akár a varangyé, a teste pedig pikkelyes volt, mint a kígyóé. Levetette magát a fűre, zokogott, zokogott, s aztán így szólt magában: - Bizony, a saját bűnöm hozta ezt rám. Mert megtagadtam az anyámat, elkergettem innét, kevély és kegyetlen voltam hozzá. Ezért hát megyek, és felkutatom érte az egész világot, és nem nyugszom, míg meg nem találom. Akkor odament hozzá a favágó kislánya, vállára tette a kezét, és így szólt hozzá: - Hát baj is az, ha elvesztetted a szépségedet? Maradj csak nálunk, nem foglak én sose kicsúfolni. De ő így válaszolt neki: - Nem úgy van, kegyetlen voltam az anyámhoz, és ez a büntetésem. El kell hát mennem, és járnom kell a világot, míg rá nem találok, és ő meg nem bocsát nekem. Berohant hát az erdőbe, és fennszóval szólongatta anyját, hogy térjen vissza hozzá, de nem kapott feleletet. Egész álló nap hívta, szólongatta, és amikor este lett, ledőlt aludni a levelekből vetett ágyra, de a madarak és az erdei vadak elmenekültek előle, mert nem feledték a kegyetlenségét, s így aztán teljesen magára maradt, csak a varangy vigyázta, és a lábatlan vipera csúszott el mellette. Reggel fölkelt, keserű bogyókat szedett a fákról, és megette, majd fájdalmas zokogással folytatta útját a rengeteg erdőn át. És minden teremtett lénytől, akivel csak találkozott, megkérdezte, nem látta-e véletlenül az édesanyját. A vakondoknak azt mondta: - Te ismered a föld belsejét. Felelj nekem, nincs-e ott az édesanyám? És a vakondok azt felelte: - Kiszúrtad a szememet. Honnan tudjam? A kenderikéhez pedig így szólott: - Te el tudsz szállni a magas fák csúcsa felett, és látod az egész világot. Mondd meg nekem, látod-e az anyámat? És a kenderike azt felelte: - Elnyested a szárnyamat, mulatságból. Hogy repülnék? És a fenyőfán élő magányos mókushoz így szólott: - Hol az édesanyám? A mókus pedig így felelt: - Az én anyámat megölted. Meg akarod ölni tán a magadét is? A csillagfiú felsírt, lehajtotta a fejét, úgy kérte Isten teremtményeinek bocsánatát, s a koldusasszonyt keresve csak ment, ment tovább az erdőben. Harmadnap aztán kiért a rengeteg túlsó végére, és leereszkedett a síkságra. Amikor áthaladt a falvakon, a gyerekek kicsúfolták, és kővel hajigálták, s a parasztok még azt sem tűrték, hogy megháljon a csűrjükben, mert tán ragyát hoz a behordott gabonára, annyira utálkoztak tőle; a béresek is elkergették, és nem akadt senki, aki megszánta volna. Anyjáról, a koldusasszonyról pedig sehol sem tudtak, bár három éve járta már a világot, és gyakran úgy tetszett, hogy ott látja maga előtt az úton, ilyenkor aztán fennhangon szólongatta, és szaladt, szaladt utána, míg az éles kövek fel nem sebezték a lábát. Utolérni azonban sohasem tudta, és az útszéli lakosok mindig csak azt hajtogatták, hogy ők bizony nem látták az asszonyt, de még valami hasonló szerzetet sem, s tréfálkoztak a fiú bánatán. Három éve járta már a világot, és nem volt számára se szeretet, se jóság, se könyörület, mert olyan volt a világ, amilyennek ő teremtette kevélysége napjaiban. Egy este aztán elérkezett egy fallal övezett város alá, amely a folyó partján feküdt, és bár fáradt volt, s a lába sebes, be akart menni a kapuján. De az őrt álló katonák alabárdjukat keresztbe tették az orra előtt, s durván rákiáltottak: - Mi dolgod a városban? - Az édesanyámat keresem - felelte -, s kérlek titeket, hagyjatok bemennem, mert meglehet, hogy az édesanyám itt van a városban. De csak kinevették. Az egyik katona megrázta fekete szakállát, leeresztette pajzsát, és rákiáltott: - Szavamra, még az anyád sem fog örülni, ha meglát, mert rondább vagy a mocsári varangynál vagy a lápi kígyónál. Takarodj, takarodj hát innét. Nem lakik az anyád ebben a városban. Egy másik pedig, aki sárga lobogót tartott kezében, azt mondta neki: - Kicsoda a te anyád, és miért keresed? És ő így felelt: - Akárcsak én, az anyám is koldus, és én rosszul bántam vele, ezért hát kérlek titeket, hagyjatok bemennem, hogy elnyerhessem bocsánatát, ha ugyan itt tartózkodik a városban. De az őrök nem engedték, és megbökdösték lándzsáikkal. Már éppen sírva tovább akart menni, mikor melléjük lépett egy harmadik katona, aranyvirágokkal díszített vértben és szárnyas oroszlánnal a sisakján, és megkérdezte az őröktől, hogy ki az, aki bebocsátást kér. Az őrök pedig így feleltek neki: - Egy koldus szülötte, maga is koldus, és mi elkergettük. - Dehogy kergessétek - kiáltotta nevetve -, adjuk el inkább ezt a csúfságot rabszolgának, az árán pedig veszünk egy kupa édes bort. Arra haladt éppen egy rossz arcú vénember, odaszólt a katonákhoz, s azt mondta: - Annyit megadok érte. - Aztán lefizette a pénzt, kézen fogta a csillagfiút, és bevezette a városba. Sok-sok utcán haladtak át, míg végül egy kőfalból nyíló kis ajtóhoz nem értek, amelyet csaknem eltakart egy gránátalmafa. A vénember metszett jáspisgyűrűjével megérintette az ajtót, az felpattant, s ők öt bronzlépcsőn át leereszkedtek egy kertbe, amely telis-tele volt fekete pipaccsal és zöld, égetett agyagkorsókkal. A vénember előhúzott turbánjából egy mintázott selyemkendőt, bekötötte vele a fiú szemét, s úgy vezette maga mellett. S amikor végre levette a szeméről a kendőt, a csillagfiú látta, hogy egy föld alatti börtönben van, amelyet szarulámpás világít meg. A vénember elébe tett fatányéron egy darab penészes kenyeret, s így szólt: - Nesze, egyél! - s egy csészében poshadt vizet, s azt mondta: - Igyál! - és miután evett és ivott, a vénember kiment, s bezárta maga mögött és vaslánccal leláncolta az ajtót. Másnap azután bejött újra a vénember, aki Líbia legravaszabb varázslója volt, és tudományát olyan mágustól tanulta, aki a Nílus menti sírokban tanyázik; bejött hozzá, sötéten ránézett, és így szólt: - Egy erdőben, nem messze e gyaur város kapujától, van három aranygöröngy. Az egyik fehér arany, a másik sárga arany, a harmadik pedig vörös. Ma elhozod nekem a fehér aranyat, mert ha nem hozod el, megkorbácsollak száz korbácsütéssel. Hordd el hát magad sebesen, napnyugtával a kertkapuban várlak. Jól vigyázz, hogy elhozd a fehér aranyat, különben pórul jársz, mert rabszolgám vagy, és én megvettelek egy kupa édes bor árán. Azzal bekötötte a csillagfiú szemét a mintázott selyemkendővel, keresztülvezette a házon, a mákvirággal tele kerten, fel az öt bronzlépcsőn. És kinyitva gyűrűjével a kis ajtót, kitette az utcára. A csillagfiú pedig kiment a város kapuján, s elért az erdőbe, amelyről a varázsló beszélt. Az erdő pedig kívülről csodálatosnak tetszett, mintha telis-tele volna éneklő madárral, édesen illatozó virágokkal, és a csillagfiú boldogan lépett a fák közé. De az erdő szépségéből nem sok öröme lett, mert bármerre lépett, tüskebokrok, tövisek keltek ki a földből, és kerítették körül, vad csalán csípte, tüskéikkel megsebezték a bogáncsok, úgyhogy csak kínlódott keservesen. A fehér aranyat pedig, amelyről a varázsló beszélt, nem találta sehol, pedig reggeltől délig és déltől napnyugtáig kereste. Napnyugtával aztán hazafelé indult, és kétségbeesetten zokogott, mert tudta, hogy mi sors vár rá. De mikor az erdő szélére ért, a bozótból kiáltást hallott, mintha valaki fájdalmában kiáltana. Saját bajáról megfeledkezve odafutott, és látta, hogy egy kis nyúl vergődik a vadászok csapdájában. Megszánta a szegény párát, kiszabadította, és így szólt hozzá: - Magam is csak rabszolga vagyok, de neked visszaadhatom a szabadságodat. A kis nyúl pedig válaszul így szólott: - Valóban, visszaadtad a szabadságomat, de mit adjak én neked cserébe? Azt mondta akkor a csillagfiú: - Egy darab fehér aranyat keresek, de sehol sem találom, pedig ha el nem viszem a gazdámnak, megver. - Gyere velem - mondta a nyúl -, én odavezetlek, mert tudom, hol van elrejtve és miért. Elindult hát a csillagfiú a nyúllal, és íme! Egy nagy tölgyfa odvában megpillantotta a keresve keresett fehér aranygöröngyöt. Boldogan kézbe kapta, s aztán így szólt a nyúlhoz: - Amit tettem érted, sokszorosan viszonoztad, és ami jósággal voltam hozzád, százszorosan visszafizetted. - Bizony nem - felelte a nyúl -, csak azt tettem, amit te - és gyorsan elszaladt, a csillagfiú pedig megindult a város felé. Ám a város kapujában egy bélpoklos ült. Arcát, fejét szürke vászoncsuklya takarta, szeme izzó parázsként világolt szemnyílásaiban. Amikor a csillagfiút közeledni látta, verni kezdte fatányérját, rázta csengettyűjét, magához intette a közeledőt, s azt mondta: - Adj egy kis pénzt, különben éhen halok. Kikergettek a városból, és nincs senki, aki könyörülne rajtam. - Jaj - kiáltotta a fiú -, egyetlen arany van csupán a tarisznyámban, és ha azt nem viszem el a gazdámnak, megver, mert a rabszolgája vagyok. De a bélpoklos addig esedezett, könyörgött, míg a csillagfiú meg nem szánta, és oda nem adta neki a fehér aranyat. És amikor elért a varázsló házához, a varázsló ajtót nyitott neki, bevezette, és így szólt hozzá: - Elhoztad a fehér aranyat? És a csillagfiú ráfelelte: - Nem hoztam el. Akkor a varázsló nekiesett, megverte, s elébe tett egy üres fatányért, és azt mondta: - Egyél! - és üres csészét tett elé, mondván: - Igyál - és belökte ismét a föld alatti börtönbe. Reggel azután bejött hozzá, és azt mondta: - Ha nem hozod el nekem a sárga aranyat, akkor bizisten úgy bánok majd veled, mint a rabszolgámmal, és háromszáz korbácsütést kapsz. Így a csillagfiú kiment az erdőbe, és egész álló nap kereste a sárga aranygöröngyöt, de sehol sem találta. És napnyugtakor leült, és sírni kezdett, és amint éppen sírdogál, előtte termett a csapdából szabadított kis nyúl. És a nyúl így szólt hozzá: - Miért sírsz? És mit keresel az erdőben? A csillagfiú pedig így válaszolt: - Egy sárga aranygöröngyöt keresek, amely itt valahol el van rejtve, és ha nem találom meg, gazdám megver, és úgy bánik majd velem, mint rabszolgájával. - Gyere csak - kiáltotta a nyúl, és addig futott az erdőben, míg egy tócsához nem ért. És a tócsa közepén ott feküdt a sárga arany. - Hogy háláljam meg? - kérdezte a csillagfiú. - Mert íme már másodízben segítettél rajtam. - De előbb te szántál meg engem - mondta a nyúl, és elszaladt. A csillagfiú pedig fogta a sárga aranyat, betette a tarisznyájába, és elsietett a város felé. De a bélpoklos meglátta, hogy közeledik, elébe szaladt, letérdelt, és így kiáltott: - Adj egy kis pénzt, mert éhen pusztulok. A csillagfiú pedig azt mondta neki: - Egyetlen darab sárga arany van a tarisznyámban, és ha azt nem viszem el a gazdámnak, megver, és úgy bánik majd velem, mint rabszolgájával. De a bélpoklos olyan kétségbeesetten könyörgött, hogy a csillagfiú megszánta, és nekiadta a sárga aranyat. És amikor elért a varázsló házához, a varázsló ajtót nyitott neki, bevezette, és így szólt hozzá: - Megvan a sárga arany? És a csillagfiú ráfelelt: - Nincs meg. Akkor a varázsló nekiesett, megverte, bilincseket rakott rá, és behajította ismét a föld alatti börtönbe. Reggel azután bejött hozzá, s azt mondta: - Ha ma elhozod nekem a vörös aranyat, akkor szabadon engedlek, de ha nem hozod el, irgalom nélkül agyonverlek. Így aztán a csillagfiú kiment az erdőbe, és egész álló nap kereste a vörös aranyat, de sehol sem találta. És estefelé leült, és sírva fakadt, s amint éppen sírdogált, odajött hozzá a kis nyúl. És a nyúl így szólt hozzá: - A vörös arany, amit keresel, a hátad mögött van a barlangban. Ne sírj hát többé, hanem örvendezzél. - Mit adjak neked jutalmul - kiáltotta a csillagfiú -, hiszen immár harmadízben segítettél rajtam! - Legelőször te szántál meg engem - mondta a nyúl, és elszaladt. És a csillagfiú belépett a barlangba, és a legtávolabbi sarokban megtalálta a vörös aranyat. Betette hát a tarisznyájába, és elsietett a város felé. Ám a bélpoklos, amikor közeledni látta, kiállt az út közepére, és fennhangon ekként szólott hozzá: - Add nekem a vörös aranyat, vagy meg kell halnom. És a csillagfiú ismét megszánta, neki adta az aranyat, s így szólott: - Nyomorultabb vagy nálamnál. Pedig a szíve nehéz volt, mert tudta, milyen keserves sors vár rá. De íme! Ahogy áthaladt a városkapun, az őrök meghajoltak előtte, és bókoltak neki, mondván: - Milyen szép a mi urunk! - Nincs nála szebb a világon! - úgyhogy a csillagfiú sírva fakadt, és azt mondta magában: - Kicsúfolnak, és örvendeznek nyomorúságomon. Temérdek nép futott össze, s így aztán a tolongásban elvétette az utat, s egyszerre csak egy nagy tér közepén találta magát, a királyi palota előtt. Akkor megnyílt a palota kapuja, papok és a város nagyjai siettek elébe, és hódoltak neki, mondván: - Te vagy a mi urunk, a király fia, akit annyi éve várunk. És a csillagfiú válaszolt nekik, így szólván: - Nem vagyok én a király fia, csak egy szegény koldusasszonyé. És hogy mondhatjátok, hogy szép vagyok, mikor tudom, hogy csúf az ábrázatom! Akkor elébe lépett az a katona, akinek aranyvirágos volt a vértje, és szárnyas oroszlán ült a sisakján, fölemelte pajzsát, és így kiáltott: - Hogy mondhatja az én uram, hogy nem szép? És a csillagfiú belenézett a pajzsba, és íme! Arca olyan volt, mint valaha régen, és minden kellemetes csinossága visszatért, de a szemében volt valami, amit még ő sem látott azelőtt. Azzal a papok és a város nagyjai elébe térdeltek, és azt mondták: - Írva vagyon, hogy a mai napon eljövend, aki uralkodni fog felettünk. Annak okáért vedd, urunk, ezt a koronát meg ezt a jogart, és légy királyunk, kegyelemben és igazságban. Ő azonban így szólott hozzájuk: - Nem vagyok méltó, mert megtagadtam a szülőanyámat, és nem nyugodhatom addig, míg rá nem találok, és meg nem bocsát nekem. Annak okáért engedjetek utamra, mert járnom kell a világot, és nem késlekedhetem itt, még ha koronával és jogarral kínáltok is. És miközben így beszélt, elfordította róluk arcát, s tekintetével azt az utcát kereste, amely a kapu felé vezetett, és íme! A sokaság közepén, amely a katonák körül tolongott, megpillantotta anyját, a koldusasszonyt, és oldalán a bélpoklost, aki az útszélen ült. És akkor feltört ajkán az örömkiáltás, odarohant, letérdelt, s csókkal hintette, könnyel áztatta anyja sebes lábát. Fejét a porba hajtotta, s zokogva, mint akinek a szíve akar megszakadni, azt mondta: - Anyám, én megtagadtalak téged kevélységem órájában. Fogadj hát vissza engem megalázkodásom órájában. Anyám, én gyűlöletet adtam neked. De te adj nekem szeretet. Anyám, én eltaszítottalak. Fogadd most magadhoz gyermekedet. De a koldusasszony egy szóval sem válaszolt. És a csillagfiú kinyújtotta karját, átkarolta a bélpoklos fehér lábát, és így szólott hozzá: - Három ízben könyörültem meg rajtad, kérd hát az anyámat, hogy csupán egyszer szóljon hozzám. De a bélpoklos egy szóval sem válaszolt. És a csillagfiú újra zokogni kezdett, és ismét megszólalt: - Anyám, nagyobb az én szenvedésem, semhogy el tudnám viselni. Oldozz fel bocsánatoddal, és hadd menjek vissza az erdőbe. Akkor a koldusasszony rátette kezét a fia fejére, és azt mondta: - Kelj fel! És a leprás is rátette kezét a fejére, s azt mondta ő is: - Kelj fel! Ő pedig felkelt, és rájuk nézett, és íme, ott állt előtte a király és a királyné. És a királyné így szólott hozzá: - Ez a te apád, akin segítettél. A király pedig így szólott: - Ez a te anyád, akinek lábát könnyeiddel mostad. Azzal a nyakába borultak, megcsókolták, és bevitték a palotába, s szép ruhába öltöztették, fejére tették a koronát, kezébe adták a jogart, és ura és parancsolója lett a folyóparti városnak. Igazságos és kegyelmes volt mindenkihez, a gonosz varázslót száműzte, a favágónak és feleségének dús ajándékot küldött, a gyermekeiknek pedig magas méltóságokat adott. Nem tűrte soha, hogy bárki is kegyetlenkedjék a madarakkal vagy a háziállatokkal, hanem szeretetre, szerető jóságra és irgalmasságra tanított, kenyeret adott a szegénynek, ruhát a mezítelennek, s béke és bőség hazája volt az ország. Ám nem uralkodott sokáig, mert annyit szenvedett, és megpróbáltatásának tüze úgy felemésztette erejét, hogy három év múltán meghalt. És bizony gonosz király követte őt a trónon.
|