A régi időkben történt, amit most elmondok. Kevés ember élt akkor ezen az erdős vidéken. Sík mezők, rétek közelében telepedtek le, ahol szabadon legelhetett a jószáguk. Errefelé ilyet bizony nem leltek volna. Most is olyan erdők sűrűsödnek itt, hogy csak itt-ott látszik egy tenyérnyi az égből, akkoriban pedig járhatatlan rengeteg volt körös-körül. Csak vadászok járták az erdőt.

Élt itt egy híres vadász, úgy beszélik. Ajlipnak hívták. Nem volt nála bátrabb ember az egész környéken. Egyetlen nyílvesszővel ejtette el a medvét, fél kézzel agancson ragadta, s maga mögé hajította a szarvast. Farkassal, egyéb vaddal is elbánt könnyűszerrel. Egy se menekül­hetett, ha Ajlip szeme elé került.

Ajlip egyszer sík mezőn léptetett lován, amikor egy kis róka iramodott el előtte. Ilyen híres vadásznak sovány zsákmány egy róka. Ajlip mégis azt gondolta: “Eh, hadd mulassak! Agyoncsapom a korbácsom hegyével.” Nekieresztette a lovát, de a rókát nem tudta utolérni. Kiröpített akkor egy nyílvesszőt, de a rókát egyszerre, mintha a föld nyelte volna el. Mit tehetett Ajlip? Ha elhordta a róka az irháját, hát elhordta, köszönje a szerencséjének. Alighogy ezt végiggondolta, újra megpillantotta a rókát - ott üldögélt az egy fatönk tövében, még kaffogott is, mintha rajta nevetne: “Úgysem érsz el!”

Megcélozta Ajlip, kilőtt még egy nyílvesszőt, de megint elhibázta. A harmadik nyílra is csak nevetett a róka: “Úgysem érsz el!”

Megmérgesedett Ajlip: “Megállj csak, vörös!”

A mezőről egyszer csak sűrű rengetegbe ért. De az erdő sem állhatta útját Ajlipnak. Leszállt a lováról, gyalogszerrel üldözte tovább a rókát, de egyre csak hiába. Pedig az nem messze járt tőle, de a sűrűben nem tudta célba venni nyilával. Meghátrálni restellt volna Ajlip. Micsoda vadász az, aki egy rókát sem tud elejteni! Addig üldözte hát a rókát, amíg ismeretlen vidékre ért. Itt aztán eltűnt a róka. Kereste Ajlip, felvert minden bokrot, de hiába.

“Legalább körülnézek - gondolja -, hogy hová kerültem.”

Kiszemelt egy sudaras fát, s felkapaszkodott a csúcsára. Látta onnan, hogy nem messze patak szakad alá a hegyről. Kis patak, vidáman iramló, locsogva beszélt útjában a kövekkel, s egy helyen úgy csillog, hogy csak úgy vakítja a szemet. “Ugyan mi lehet?” - töri a fejét Ajlip. Akkor látja, hogy egy bokor tövében, fehér kövön, gyönyörű szép hajadon üldögél. Olyan szép, hogy azt se leírni, se elmondani nem lehet. Hajfonata átvetve a vállán, vége belecsüng a vízbe. Arany a haja, s lehet vagy hat rőf hosszú. A szépséges lány aranyhajától csillámlik olyan vakítón a patak.

Rajtfeledte Ajlip a szemét. A lány egyszer csak fölemelte a fejét, s megszólította:

- Vártalak már, Ajlip! Sokat hallottam rólad rókadajkácskámtól. Azt mondta, mindenkinél hatalmasabb és szebb, erősebb meg bátrabb vagy. Feleségül vennél?

- Szíves örömest! - kiáltotta Ajlip.

- Csakhogy az apám nem ad ám szépszerével! Szöknünk kell, ha ugyan elég bátor és okos vagy.

Megörült Ajlip. Leugrott a fáról, odaszaladt a lányhoz, s azt mondta neki:

- Ha ez a kívánságod, bízd rám a többit. A karomra kaplak, úgy viszlek el, s nem adlak többé senkinek.

Előkerült közben a róka, ott csaholt a kő mellett, aztán hozzákoppantotta az orrát a földhöz, sovány öreganyóvá változott, és megszólalt:

- Hej, Ajlip, Ajlip, ne beszélj a levegőbe! Az erőddel dicsekszel meg a bátorságoddal! S még engem se találtál el a nyiladdal!

- Az bizony igaz - felelte Ajlip. - Először történt meg velem.

- De megtörtént. Ez, amit tervezel, még nehezebb dolog lesz. A Nagy Kígyó lánya ez a hajadon. Aranyhajszál a neve. Színaranyból van minden haja szála. Ez az aranyhaj láncolja egy helyre. Itt üldögél, mosogatja a patakban, de a hajfonata súlyát nem tudja kisebbíteni. Próbáld meg fölemelni a haját, megtudod, könnyű lesz-e elszöktetni.

Ajlip - hiszen tudjuk, hogy erősebb volt mindenkinél - fogta a hajfonatot, s rácsavarta többsorosan a maga testére, aztán azt mondta a szépséges lánynak:

- Most már, édes mátkám, Aranyhajszál, jó erősen egymáshoz kötözött bennünket az arany­hajad. Nem választhat el egymástól senki!

Azzal karjára kapta a lányt, és elindult. Az öreganyóka egy ollót csúsztatott a kezébe.

- Legalább ezt vidd magaddal, te vakmerő!

- Minek az nekem? Van tőröm!

Nem fogadta volna el, ha nem biztatja a mátkája, Aranyhajszál.

- Tedd csak el, hasznát vesszük, ha te nem, hát én.

Elindult Ajlip az erdőben. A fa sudaráról már látta az imént, merre kell térnie. Fürgén lépke­dett eleinte, de még ő is nehezellte a súlyt, pedig ritka nagy erejű ember volt. Látta a lány, hogy fogyóban van Ajlip ereje, hát azt mondta neki:

- Tégy le, magam megyek tovább, te meg hozd utánam a hajfonatom. Így könnyebb lesz. Siessünk, mert még utolér az apám, és hamarosan magához ránt.

- Hogyan ránt magához? - kérdezte Ajlip.

- Bűvös ereje van - felelte a leány -, le tudja húzni magához a föld mélyébe az aranyat, amit megkíván. Ha az én hajamra támad kedve, leránt bennünket is.

- No, az majd elválik - mondta Ajlip. Aranyhajszál meg csak mosolygott.

Így fűztek szót szóba, s közben csak mentek, mendegéltek. Aranyhajszál egyre sürgette a legényt:

- Minél messzebbre kell jutnunk! Odáig talán nem ér el az apám ereje.

Mentek, mentek. Már-már elhagyta őket minden erejük.

- Pihenjünk egy keveset - mondta végül Ajlip. De alighogy leültek a fűbe, húzni kezdte őket valami erő a földbe. Aranyhajszál előkapta nagy sebesen az ollót, és elvágta a haja fonatát, amelyet Ajlip a testére csavart. Ez mentette meg a legényt. A hajfonatot beszívta a föld, de Ajlip a felszínen maradt. Besüppedt azért ő is, hanem a mátkája eltűnt mellőle. Eltűnt, mintha ott se lett volna. Kikászolódott Ajlip a teste alatt maradt gödörből, s azt gondolta: “Nem járja ez! A karomból ragadták ki a mátkámat, s azt se tudom, ki! Nagy szégyen ez nekem! De nem száradhat rajtam! Ha az életembe kerül is, megkeresem!”

Azzal nekigyürkőzött, s túrni kezdte a földet azon a helyen, ahol Aranyhajszál ült. Túrta egy napig, túrta kettőig, de nem ment sokra. Fogytán volt már az ereje, szerszáma meg nem volt más, csak a kése meg a sapkája. Nem ért velük sokat.

“Okosabb lesz - gondolta -, ha megjelölöm a helyet, s hazamegyek ásóért meg egyébért.”

Még végig se gondolta, ott termett a róka, amelyik arra a vidékre csalogatta. Odakoppantotta az orrát a földhöz, szikkadt testű öreganyókává változott, s megszólalt:

- No, te vakmerő? Tán aranyat ásol?

- Nem - felelte a legény -, a mátkámat keresem.

- A mátkád - mondta az - már réges-rég ott ül a régi helyén, hajfonatát áztatja a patakban, s pereg a könnye. Most már húsz rőf hosszú a haja. Felemelni se bírod.

- Mit tegyek hát, öreganyám? - kérdezte Ajlip.

- Előbb kellett volna meggondolnod, előbb kérdezned, s csak aztán cselekedned. De azért hallgass rám. Menj haza, s élj úgy, ahogy eddig éltél. Ha a mátkádat, Aranyhajszálat három év múlva sem felejted el, megint megkereslek. Ha magad indulsz keresésére, nem találod meg soha többé.

Nem szokott Ajlip a várakozáshoz, sebbel-lobbal végzett mindent, de most kénytelen volt hajlani az öreganyó szavára. Búsan, lógó fejjel hazament.

Ó, de nehezen telik a három esztendő! Elérkezik a tavasz, de ennek se örül Ajlip, kívánja, bár elmúlna már. Észrevették az emberek, hogy a mi Ajlipunkkal történt valami. Igen megváltozott. Faggatta a családja:

- Beteg vagy-e?

Felnyalábol Ajlip fél kézzel öt jól megtermett embert, a magasba lendíti, megforgatja, s azt mondja:

- Kérdezzetek még egyet az egészségem felől, azon a hegyen hajítalak át mindnyájatokat!

Egyre a mátkája, Aranyhajszál körül járnak gondolatai. Folyton maga előtt látja. Nézné is szívesen, ha csak messziről is, de eszébe jut az öreganyó tilalma, nem mer a keresésére indulni.

Hanem amikor elérkezett a harmadik esztendő, meglátott Ajlip egy lányt. Fiatalka volt a lány, fekete és vidám, mint a cinegemadár. Örökös ugrándozás meg szárnycsattogtatás illett volna hozzá. Hát ez a lány férkőzött Ajlip gondolataiba. Azt forgatta fejében:

“A magamkorúaknak már réges-rég családja van, nekem meg eltűnt a karjaim közül a mátkám, amikor végre megtaláltam. Szerencse, hogy nem tudja senki, mert még kinevetné­nek. Ne vegyem-e feleségül ezt a kis fekete lányt? A mátkám vagy hozzám jön, vagy nem, de ezt könnyűszerrel feleségül vehetem. A szülei örömest nekem adják, de maga se sírva jönne, minden azt mutatja.”

Ezen töri a fejét, de megint csak eszébe jut Aranyhajszál. Hanem már nem olyan szívvel gondol rá, mint régen. Már nem sajnálja, inkább keserüli, hogy kitépték a karjai közül. Nem nyugodhat bele!

Amikor letelt a harmadik esztendő, meglátta Ajlip a rókát. Nem vette célba, hanem követte, amerre ment, csak most megjelölte az utat: amerre elhaladt a róka, letördelte az ágakat, megjelölt egy-egy követ, vagy egyéb jelet tett. Elértek a patakhoz. Ott ült a leány, de most már kétszeresre nőtt a hajfonata. Elébe lépett Ajlip, meghajolt, úgy köszöntötte:

- Itt vagyok, édes mátkám, Aranyhajszál!

- Vártalak már, Ajlip! - felelte a leány. - Ne búsulj, amiért még hosszabbra nőtt a hajam. Sokkal könnyebb, mint volt. Úgy látszik, sokat gondoltál rám. Éreztem, hogy minden nappal könnyebbedik a hajam. Csak az utóbbi időben nehezedett megint. Talán feledni kezdtél? Vagy más lány zavarta meg az eszedet?

Ahogy kérdi, elmosolyodik, mintha mindent tudna. Restellte megvallani Ajlip az igazat, de végül is rászánta magát, s elmondta becsülettel, hogy sűrűn gondolt egy fekete hajú lányra, s megfordult a fejében, hogy feleségül veszi.

Azt feleli erre Aranyhajszál:

- Szerencséd, hogy őszintén megvallottál mindent. Hiszek neked, Most pedig gyerünk innen. Talán most sikerül eljutnunk oda, ahol az apám ereje már nem fog rajtunk.

Kihúzta Ajlip a patakból a leány hajfonatát, testére csavarta, elvette az ollót a rókadajkától, aztán elindultak a rengetegben hazafelé. Sietve vágtattak az ösvényen, amelyet Ajlip meg­jelölt. Késő éjszakáig mentek. Amikor koromsötét lett az erdő, azt mondta Ajlip:

- Kapaszkodjunk föl egy fára. Odáig talán nem ér föl apád ereje.

- Jól mondod - felelte Aranyhajszál.

De hogy mászhattak volna ketten fel a fára, amikor mint erős kötél fűzte őket egymáshoz a leány aranyhajfonata. Megszólalt Aranyhajszál:

- Vágjunk le belőle. Minek cipeljük ezt a roppant súlyt? Elég, ha a sarkamig ér.

Hanem Ajlip sajnálta.

- Nem - azt mondja -, ne váljunk meg tőle. Olyan puha, olyan selymes a hajad! Szeretem simogatni.

Lecsavarta a testéről a hajfonatot. Aranyhajszál próbált elsőnek felkapaszkodni. De nem boldogult sehogy sem - leányfélének szokatlan dolog a fáramászás. Segített neki Ajlip így is, úgy is, míg a lány végre meg tudott kapaszkodni az ágakban. Kapta magát Ajlip, gyorsan utána­ment, s a hajfonatot, egész hosszában, felemelte a földről. Egy-két ággal feljebb kapasz­kodtak, aztán megállapodtak ott, ahol a legsűrűbbek a lombok.

- Itt várjuk meg a virradatot - mondta Ajlip, azzal mátkáját a hajfonatánál fogva erősen odakötözte az ágakhoz, nehogy leessék, ha véletlenül elaludna. Odakötözte, olyan alaposan, hogy még el is dicsekedett:

- Ez aztán alapos munka! Aludj most egy keveset, én majd őrködöm. Amint megpirkad, felébresztelek.

Aranyhajszál el is aludt hamarosan, de magát Ajlipot is húzni kezdte az álom. Ott kerengett körülötte, s nem tudta elűzni semmiképpen. Dörzsölgette a szemét, csavargatta a nyakát, viaskodott az álommal így is, úgy is, de csak nem tudta legyőzni. Egyre-másra lecsuklott a feje. Fülesbagoly csapongott a fa körül, nyugtalanul huhogott: - huhu! huhu! - mintha intette volna őket: vigyázzatok! De Ajlip már erre sem neszeit föl, mélyen aludt, még horkolt is, s azt álmodta, hogy lóháton vágtat haza, s a felesége, Aranyhajszál lép ki elébe. Szebb az asszony mindenkinél, nyájas, kedves, a hajfonata pedig úgy tekergőzik utána, mint egy eleven aranykígyó.

Pontban éjfélkor egyszerre megreccsentek és kigyúltak az ágak. Megégette magát Ajlip, és lezuhant a földre. Csak annyit látott, hogy hatalmas tüzes gyűrű csillámlik a földön, s a mátkája, Aranyhajszál, apró szemű aranyszikra-felleggé változott. A szikrák belehulltak a gyűrűbe, és kihamvadtak. Odaszaladt Ajlip, de már nem látott semmit. Olyan sötétség támadt megint körülötte, akárha vak lett volna. Széttapogatott maga körül a földön. Követ tapintott meg avart. Egy helyen mégiscsak hajfonatot érzett a tenyere alatt. Lehetett vagy két rőf hosszú. Megvidámodott egy kicsit Ajlip:

“Emléknek meg jelnek hagyta ezt a mátkám. Talán így üzeni, hogy az apja bűvös ereje mégsem fog a hajfonatán.”

Ahogy így töprenkedett, felcsaholt a lába előtt a róka. Odakoppantotta az orrát a földhöz, aszott öreganyóvá változott, s megszólalt:

- Hallod-e, te vakmerő! Melyiket választod: a hajfonatot vagy a mátkádat?

- Én - feleli Ajlip - a húszrőfös hajfonatú mátkámat.

- Elkéstél - mondja az öreganyó -, az a hajfonat most már harminc rőf hosszú.

- Nem az az első gondom - azt mondja Ajlip. - Először meg akarom keresni az én édes mátkámat.

- Ezt a választ vártam tőled. Most pedig hallgass rám, utoljára adok neked tanácsot. Eredj haza, és várj újabb három esztendőt. Én már nem jövök többé érted, keresd meg magad az utat. Vigyázz, pontosan abban az órában indulj, amikor kell, se előbb, se utóbb. Most pedig keresd meg Fülesbagoly apót, kérd meg szépen, hogy okosítson meg.

Ennyit mondott, s azzal eltűnt. Ajlip, amikor megvirradt, hazaindult, s eltöprengett útközben:

“Ugyan miféle fülesbagolyról beszélhetett? Annyi bagoly van az erdőben! Melyiket kérjem meg?”

Ahogy ezt forgatta a fejében, eszébe jutott, hogy amikor a faágon ült, ott keringett körülötte egy fülesbagoly, s a fülébe huhogott: huhu! huhu! - mintha arra intette volna: vigyázz!

“Biztosan erről beszélt az öreganyó” - vélte Ajlip, s arrafelé vette útját. Ott üldögélt estig, s egész nap azt kiabálta:

- Fülesbagoly apó! Okosíts meg! Mutasd meg az utat!

Kiáltozott, ahogy a torkán kifért, de nem válaszolt senki. Csakhogy Ajlip türelmes természetű lett. Várt még egy napot, szólongatta a fülesbaglyot. Most sem felelt neki senki. Ott maradt Ajlip a harmadik napon is.

Most csak este kiáltott:

- Fülesbagoly apó! - És a fáról nyomban leszólt a bagoly:

- Huhu! Itt vagyok. Ki keres?

Elmondta neki Ajlip nagy baját. Azt mondta a Fülesbagoly:

- Huhu! Nehéz lesz, fiam, nehéz!

- Nem baj az - felelte Ajlip -, ha nehéz lesz. Minden erőmet, türelmemet latba vetem, csak megtalálhassam a mátkámat.

- Huhu! Megmondom az utat! Hallgass rám!

És elmondta a Fülesbagoly rendre, amit tudott:

- Roppant ereje van ezen a vidéken a Kígyónak. Ő a gazdája a föld minden aranyának, attól veszi el, akitől akarja. Gyűrűjébe fonhat minden helyet, ahol aranyat terem a föld. Ha három napig vágtatsz lóháton, akkor sem érsz ki a bűvös gyűrűből. Hanem azért van egy hely a mi vidékünkön, amelyen nem fog a Kígyó ereje. Aki ügyes, az odamentheti az aranyát. De nagy ára van ennek - aki odamegy, nem térhet vissza többé.

Kérlelni kezdte Ajlip szép szóval:

- Essék meg a szíved rajtam, mutasd meg azt a helyet!

- Megmutatni nem mutathatom - feleli a Fülesbagoly -, mert más a szemem, mint a tied: nappal én nem látok, éjjel meg te nem látod, merre repülök.

- Akkor hát - kérdi Ajlip - mit tegyünk?

Azt mondja a Fülesbagoly apó:

- Megmondom, miről ismered meg azt a helyet. Eredj útnak, fuss el a tavak mellett, s meglátod: az egyik tó közepén nagy kő áll ki a vízből, mint egy kis hegy csúcsa. A kő egyik oldalán fenyőfák nőnek, a többi három oldala kopár, mint a fal. Hát ez az a hely. Aki aranyat visz arra a kőre, az előtt megnyílik egy járat, amely a tó tükre alá vezet. Oda nem ér a Kígyó ereje.

Jól meghányta-vetette Ajlip, amit hallott, s már ki is találta, melyik lehet az a tó. Örvendezve kiáltotta:

- Ismerem azt a helyet.

De a Fülesbagoly biztatta:

- Azért csak szaladj el előbb, nézd meg, nehogy aztán eltévedj.

- Jól van - azt mondja Ajlip -, megnézem.

A Fülesbagoly még egyszer figyelmeztette:

- Huhu! Ne feledd a szavamat: ha a Kígyó elől oda menekülsz, többé nem térhetsz vissza.

Megköszönte Ajlip a Fülesbagoly apó tanácsát, és hazafelé vette útját. Ráakadt hamarosan a tóra, amelynek nagy kő meredt a közepéből, s azt gondolta: “Egy nap alatt nem érek ide gyalogszerrel. Utat kell vágnom, hogy lóháton hozhassam el a mátkámat.”

Nekilátott Ajlip, hogy utat vágjon a rengetegben. Nem könnyű dolog egy embernek egyedül száz mérföldnél is több utat vágni a rengeteg erdőben! Néha már-már elhagyta minden ereje. Elővette ilyenkor az aranyhajfonatot - a végét meglelte akkor éjjel -, nézegette, gyönyörködött benne, simogatta, s mintha új erő szállta volna meg, újra munkához látott, így telt el szinte észrevétlenül a három esztendő. Éppen elkészült a nagy munkával.

Pontosan abban az órában, amelyikben kellett, megkereste a mátkáját. Kihúzta hajfonatát a patakból, testére csavarintotta, és szaladt az erdőbe. Elérték az irtott ösvényt, ott már várta őket hat ló. Felült Ajlip az egyikre, a mátkáját egy másikra ültette, szárra fogta a többi négyet, s már vágtattak is, ahogy csak bírta a lovak lába. Ha kidőlt alóluk a ló, másikra pattantak, azt hajszolták tovább. A róka ott loholt előttük. Csak úgy röpült, ingerelte a lovakat: no, érjetek utol, ha tudtok! Így értek el estére a tóhoz. Ajlip nyomban csónakba ült, és mátkájával meg a rókával a nagy kőhöz evezett. Alighogy odaértek, megnyílt előttük a kő, beléptek a hasadékba. Ebben a pillanatban gördült a nap a láthatár mögé.

Hanem mi történt akkor! Hallgassátok csak, mi történt!

Alighogy a nap lehanyatlott, a Kígyó háromszoros tüzes gyűrűt font a testéből a tó köré. Csak úgy röpködtek mindenfelé a tó tükrén az aranyszikrák. De a lányát mégsem tudta magához vonzani. A Fülesbagoly ártalmatlanná tette. Rátelepedett a kimeredő kőre, s csak egy nótát fújt:

- Huhu! Huhu! Huhu!

Mire harmadszor kiáltotta, a tüzes gyűrű homályosodni kezdett, mintha hamvadozna. Aztán kigyúlt újra, s csak úgy zúdultak az aranyszikrák a tóra. De a Fülesbagoly megint rákezdte.

Éjszakákon át próbálkozott a Kígyó. De mindhiába. Azon az egy helyen nem hatott az ereje.

Azóta találnak aranyat a tó vízmosásaiban. De nem göröngyökben van ott az arany, nem is morzsákban, hanem pikkelyekben meg vékony fonalakban. Ugyan hogy teremhet arany ebben a földben? Úgy beszélik, a Kígyó lányának aranyhajszálait szívta itt magába a föld. Hát jó sokat szívott magába. Később, erre már magam is emlékszem, sokat civakodtak ezekért a hajszálakért az ottlakók.

Ajlip ottmaradt a feleségével, Aranyhajszállal a tó tükre alatt. Nagy rétjük van, méneseik, nyájaik. Egyszóval, bú-gond nélkül éldegélnek.

Azt mondják, Aranyhajszál kiül néha a tavi kőre. Nem egy ember látta. Pirkadatkor lép elő, elüldögél a kövön, s a hajfonata úgy tekergőzik mellette, mint egy aranykígyó. Gyönyörű, úgy mondják, gyönyörű szép.

Magam nem láttam egyszer sem. Hazudni pedig nem akarok.