Karácsonyi mese

Mi, gyermekek a mennyezetig érő, gyertyafényben izzó karácsonyfa körül álltunk elfogódottan és izgalomtól elmeredt szemmel, és sóvár pillantásokat vetettünk a fa alatt fölhalmozott ajándékokra. Hűségesen elénekeltük a "Mennyből az angyal- összes versét. Ének után apám fölolvasta a betlehemi csillag történetét a Bibliából, elmondtuk közösen a karácsonyi imádságot, s azzal nekiestünk a játékoknak, akár a karámba szorított birkanyájnak az éhes farkascsorda.
Kis idő múlva nagyapánk megszólalt ott a kandalló mellett a maga érdes vénember-hangján:
Aztán tudjátok-e - kérdezte -, hogy miképpen keletkezett tulajdonképpen a karácsony?
Akkor született a Jézus Krisztus - felelte Margit húgom okosan, s nagyapánk bólintott rá.
Ez igaz, - mondta -, mert hogy Ő volt az Úristen legnagyobb karácsonyi ajándéka az emberi világ számára. De maga a karácsony már régen megvolt akkor. Ha ideültök mellém a tűzhöz, elmondom hogyan keletkezett.
Köréje gyűltünk a szőnyegre, mindegyikünk valami új játékot cipelve magával, s figyelmesen lestük a száját, mert nagyapánk nagyon szép és érdekes meséket tudott ám!
Hát az úgy volt - kezdte el, - hogy réges-régen, amikor Noé apánk unokái megépítették volt a Bábel tornyát, s annak ledőlte után nem tudták egymást megérteni többé, az irigység és az elfogultság egyre jobban kezdett elhatalmasodni a földön. Aki nem volt olyan ügyes, mint a szomszédja, azt ölte az irigység, hogy a másiknak szebb háza van. Aki rest volt művelni a földjét, az irigyelte azt, akinek szebb búzája termett.
S amikor az irigység már igen-igen elhatalmasodott az embereken, akkor megszületett belőle a gonoszság. A rest lopni kezdett, a tolvaj gyilkolni, a kéregető rágyújtotta jótevőjére a házat.
Addig-addig, hogy egy napon az Úristen odafönt az égben megsokallotta az emberek gonoszságát, s rájuk szabadította a sötétséget és a hideget. A nap eltűnt az égről, a vizek befagytak, a rablógyilkos számára nem termett többé semmi az elrablott földön. Nagy fázás, éhezés és pusztulás következett ebből az egész embervilágra.
Mikor pedig már közeledett erősen az idő, amikor minden embernek el kellett volna pusztulnia a földön, az Úristen odaintette maga mellé kedvenc angyalát, a Világosságot, és ezt mondta neki: "Eridj le, hű szolgám, s nézz körül a földön, melyet gonoszsága miatt pusztulásra ítéltem! Vizsgálj meg minden embert, s akiben megtalálod egy csöpp nyomát a jóságnak, annak gyújtsál gyertyát a szívében! Én pedig majd az utolsó előtti napon alánézek a földre, s ha csak egy kicsike világosságot is látok rajta, megkönyörülök az emberi világon.
Ezt mondta az Úristen, s a Világosság angyala alászállott a földre, hogy teljesítse a parancsot.
A föld sötét volt és hideg, mint a csillagtalan, zimankós téli éjszaka. Az emberek tapogatózva jártak az utcákon, s akinek volt még egy darabka száraz, fagyott kenyere, az elbújt vele a pincék mélyére, hogy ne kelljen megosztania mással.
Egy birkabőr bundáért meggyilkolta apját a fiú, s akinek még tűz égett a kemencéjében, az fegyverrel őrizte szobája melegét a megfagyóktól.
Az angyal nagyon-nagyon elszomorodott, hogy hasztalan járta az emberi világot, mert nem talált benne egy fikarcnyi jóságot sem.
Lassanként kiért a városból, s ahogy a dűlőúton haladt fölfelé, találkozott a sötétben egy emberrel, aki egy kidöntött fát vonszolt magával. Kiéhezett, sovány ember volt, csak szakadt rongyok borították a testét, se mégis vonszolta magával a terhet, bár majdnem összeroskadt a gyöngeségtől.
Minek kínlódsz ezzel a fával? - kérdezte az angyal. Hiszen ha tüzet gyújtanál belőle megadnak itt, megmelegedhetnél mellette.
Jaj lelkem, nem tehetem én azt, - felelte az ember. Feleségem s kicsi fiacskám van otthon, kik fagynak meg, s olyan gyöngék már, hogy idáig nem jöhetnének el. Haza kell vigyem nekik.
Az angyal megsajnálta az embert, és segített neki a fát hazavinni. Mivel az angyaloknak csodálatos nagy erejük van, egyszerre csak odaértek a sárból rakott kunyhóhoz, ahol a szegény ember élt. Az ember tüzet rakott a kemencében, s egyszeriben meleg lett tőle a kicsi ház, s míg egy sápadtra éhezett asszony s egy didergő kisfiú odahúzódtak a tűz mellé melegedni, s az angyal meggyújtott egy gyertyát az ember szívében, mert jóságot talált abban.
Édesanyám, éhes vagyok... - nyöszörögte a gyermek, s az asszony benyúlt a rongyai közé, elővett egy darab száraz kenyeret, letörte az egyik sarkát, s odanyújtotta a gyermeknek.
Miért nem eszed meg magad a többit? - kérdezte az angyal. Hiszen magad is olyan éhes vagy, hogy maholnap meghalsz.
Az nem baj, ha én meghalok, - felelte az asszony, csak legyen, mit egyék a kicsi fiam.
S az angyal ott nyomban meggyújtotta a második gyertyát is, és odahelyezte az asszony szívébe.
A gyermek leharapott egy kis darabot a kenyér sarkából, aztán megszólalt: Édesanyám, elhozhatom két kis játszótársamat a szomszédból? Ők is éhesek, s nincs tűz a házukban. Megosztanám velük ezt a kis kenyeret meg a helyet a tűznél! Az angyal pedig meggyújtotta a harmadik gyertyát is, és odaadta a kisfiúnak, aki boldogan szaladt ki a gyertyával a sötét éjszakába, hogy fénye mellett odavezesse kis társait a tűzhöz és a kenyérhez.
S pontosan ekkor érkezett el az utolsó előtti nap, és az Úristen alánézett a földre, s a nagy-nagy sötétségben meglátott három kis pislákoló gyertyalángot. És úgy megörvendett annak, hogy az angyal mégis talált jóságot a földön, ha nem is többet, csak hármat, hogy azon nyomban megszüntette a sötétséget, visszaparancsolta a napot az égre, s megkegyelmezett az emberi világnak.
S azóta minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet. S ezért ősszel a nappalok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi, emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni.
Akkor egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen, ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennünk lévő rosszat.
Ez a karácsony igazi meséje - fejezte be nagyapánk ott a kandalló mellett azon a régi-régi karácsonyestén. Én pedig azért mondottam el nektek, gyerekek, hogy megjegyezzétek jól, és emlékezzetek reá. Mert ez a mi emberi világunk újra építeni kezdi a Bábel tornyát, melyben egyik ember nem értheti meg a másikat jelszavakból, hamisságokból, elfogultságokból és előítéletekből.
S jönni fog hamarosan az irigység is, a rosszindulat, meg a gonoszság, melyek miatt az Úristen újra pusztulásra ítéli majd az embert. Tolvajlás és gyilkosság fog uralkodni a földön, s ha a nyomorúság és a nagy sötétség rátok szakad majd, akarom, hogy emlékezzetek: csak a szívetekben égő gyertya menthet meg egyedül a pusztulástól.

/Wass Albert/