LINDGREN
SUNNANÄNG*

Réges-régen, még a szegénység napjaiban, volt egyszer két testvér, aki egyedül maradt a világon. De gyerekek nem lehetnek egyedül a világon, kell, hogy valakihez tartozzanak, így aztán Mattias és Anna Sunnanängből elkerült Myrába a gazdához. A myrai gazda nem azért vette őket magához, mert nekik volt a földkerekségen a legtisztább, legártatlanabb szemük és a legmelegebb kicsi kezük, nem is azért, mert betegre sírták magukat elhalt anyjuk után. Ó, nem. Azért vette őket magához, hogy hasznára legyenek. A gyerekkezek igen jól tudnak dolgozni, csak el kell őket tiltani attól, hogy facsónakot faragjanak, fűzfasípot vágjanak, és homokvárat építsenek az udvar végében. A gyerekkezek megfejhetik a myrai teheneket, kitakaríthatják az ököristállót, csak távol kell őket tartani mindenféle facsónaktól és homok­vártól és olyan dolgoktól, amelyekkel szívesen elszöszmötölnének.

- Nekem már soha semmi jó nem jut ki gyerekéletemben - mondta Anna, és sírva fakadt, amint a fejőszéken ült.

- Nem bizony. Itt Myrában minden nap olyan szürke, mint az egér a pajtában - mondotta Mattias.

A szegénység napjaiban kevés volt az ennivaló a házaknál, és a myrai gazdának esze ágába, sem jutott, hogy a gyerekgyomornak több is kellene, mint heringlébe mártott krumpli.

- Az én gyerekéletem úgysem tart már sokáig - mondta Anna. - Krumplival és heringlével nem húzom ki télig.

- De bizony megéred a telet - mondta Mattias. - Télre már iskolába mehetsz, és akkor a napok nem lesznek olyan szürkék, mint az egerek a pajtában.

Amikor eljött a tavasz Myrába, Mattias és Anna nem épített vízimalmot a patakra, és nem vitorlázott facsónakkal a gödör vizében. Fejték a myrai teheneket, takarították az ököristállót, ették a heringlébe mártott krumplit, és nagyon sokat sírtak, amikor senki sem látta őket.

- Bárcsak megérhetném a telet, és iskolába mehetnék - mondta Anna.

Amikor eljött a nyár Myrába, Mattias és Anna nem szedett epret a tisztásokon, nem épített homokvárat az udvar végében. Fejték a myrai teheneket, takarították az ököristállót, ették a heringlébe mártott krumplit, és nagyon sokat sírtak, amikor senki nem látta őket.

- Bárcsak megérhetném a telet, és iskolába mehetnék - mondta Anna.

Amikor eljött az ősz Myrába, Mattias és Anna nem bújócskázott szürkületkor a bokrok között, esténként nem húzódtak a konyhaasztal alá, és nem súgtak egymásnak meséket. Nem ám! Fejték a myrai teheneket, takarították az istállót, ették a heringlébe mártott krumplit, és nagyon sokat sírtak, amikor senki nem látta őket.

- Bárcsak megérném a telet, és iskolába mehetnék - mondta Anna.

A szegénység napjaiban úgy volt, hogy a gyerekek csak télen jártak néhány hétig iskolába. Valahonnan arra vetődött egy vándortanító, berendezkedett a falu egyik házában, és odajöttek hozzá a gyerekek mindenfelől, hogy megtanuljanak olvasni és számolni. A myrai gazda véleménye szerint az iskola a legostobább találmány a világon, és ha tőle függött volna, otthon tartotta volna a gyerekeket. De hát ezt még a myrai gazda sem teheti meg. Eltilthatja a gyerekeket a facsónakoktól, a homokvártól, az epres tisztásoktól, de olyan nincs, hogy eltiltsa őket az iskolától, mert akkor jön a pap, és így szól: “Mattiasnak és Annának iskolába kell járnia!”

És eljött a tél Myrába, lehullott a hó, és a hókupacok majdnem eltakarták a ház ablakát. És bent a sötét pajtában Mattias és Anna táncot járt örömében, és Anna így szólt:

- Hát mégis megértem a telet, és holnap iskolába mehetek!

Mattias meg ezt mondotta:

- Hej, ti pajtabeli egerek, most már vége a myrai szürke napoknak!

Mikor este bementek a konyhába, a myrai gazda így szólt:

- Ha kell, hát legyen az az iskola! De isten irgalmazzon nektek, ha este nem vagytok itthon fejésre!

Reggel Mattias és Anna kézen fogva elbandukolt az iskolába. Hosszú utat kellett megtenniük, a szegénység napjaiban senki nem törődött azzal, hosszú-e az út az iskolába vagy rövid. Hideg szél fújt, a két gyerek átfagyott, lábukon megrepedt a köröm, orruk hegye kivörösödött.

- Jó vörös az orrod, Mattias - mondta Anna. - De szerencse, különben szürke volnál, mint az egerek a pajtában.

Bizony, szürkék voltak mindketten, Mattias is, Anna is, szegényszürke az arcuk, szegény­szürke a ruhájuk, szürke volt a kendő, amelyet Anna a vállára terített, és szürke volt a régi bekecs is, amelyet Mattias a myrai gazdától örökölt. De most az iskolába mentek, és ott bizonyára semmi sem lesz szürke - gondolta Anna -, az iskolában bizonyára minden a legboldogabban vörös. Ezért az sem volt baj, hogy a favágók ösvényén mentek az erdőn keresztül, mint két kicsi szürke egér, és oly nyomorultul fáztak a kemény téli hidegben.

Végül aztán nem is volt olyan jó dolog iskolába járni, mint ahogy elképzelték. Az még jó volt, hogy a többi falusi gyerekkel körbeülték a nyitott kályhát, és böngésztek a betűk között, de a tanító már a második napon pálcával rávert Mattias kezére, mert nem ült csendben. És amikor elérkezett a tarisznyabontás ideje, Mattias és Anna szégyenkezett, ők csak néhány hideg krumplit hoztak, a többi gyerek vajas kenyeret evett hússal és sajttal, Joel meg, a kereskedő fia, egész lakomát, a végén fánkkal. Mattias és Anna úgy bámulta a fánkokat, hogy majd kifordult a szemük, és Joel rájuk szólt: “Koldusfajzat, még soha nem láttatok ételt?” - akkor a két gyerek igen elszégyellte magát, felsóhajtott, és nem válaszolt.

Nem, a szürkeség nem tűnt el, pedig mennyire remélték. De azért rendületlenül elbandukoltak az iskolába mindennap, bár a hó magasan állott az úton, és ők koldusfajzat voltak vajas kenyér és fánk nélkül.

A myrai gazda mindennap elmondotta:

- Isten irgalmazzon nektek, ha nem vagytok itthon fejésre!

Nem is mert Mattias és Anna elkésni a fejésről! Rohantak az erdőn keresztül, mint két kis szürke egér a lyukba, úgy féltek, hogy egyszer elkésnek.

Egy napon azonban Anna megállt az út közepén, és megszorította Mattias karját.

- Mattias - mondotta -, az iskola sem segít. Nincs semmi jó az én gyerekéletemben, és azt kívánom, hogy ne érjem meg a tavaszt.

Éppen, mikor ezt mondta, akkor látták meg a vörös madarat. Ott ült a földön, olyan vörös volt a fehér hóban, olyan, de olyan lángoló vörös a fehérben. És olyan csengően szólt, hogy a fenyőkről ezer szikrában szállt szét a hó a csendben, némán lehullva a földre.

Anna a madár felé nyújtotta kezét, és sírva fakadt.

- Vörös - mondotta -, ó, vörös!

Mattias is sírt, és így szólt:

- Még azt sem tudja, hogy szürke egérkék is vannak a világon.

Akkor a madár megbillentette szárnyát és felrepült. Anna megszorította Mattias karját, és ezt mondta:

- Ha ez a madár elszáll tőlem, lefekszem a hóba és meghalok.

Mattias kézen fogta Annát, és a madár után szaladtak, amely tűzvörös fáklyaként szállt a fenyők között. Amerre elszállt, hócsillagocskák hulltak a földre, s mintha csengettyű szólt volna suhanásától. A madár befelé ívelt az erdőbe, mind messzebb az úttól, amelyen a gyerekek jöttek, ide-oda röppent. Anna és Mattias rohant utána a vastag hóban, ágak csaptak arcukba, megcsúsztak a köveken, amelyek megbújtak a hó alatt. De szemük fénylett az izgalomtól, miközben a madarat követték. S az egyszerre csak eltűnt.

- Ha nem találom meg a madarat, lefekszem a hóba és meghalok - mondta Anna.

Mattias vigasztalgatta, megpaskolta az arcát, és így szólt:

- Hallom, hogy a madár ott énekel a hegy mögött.

- De hogy jutunk a hegy mögé? - kérdezte Anna.

- Ezen a sötét szakadékon keresztül - mondta Mattias. Kézen fogta Annát, és maga után húzta a szakadékon keresztül. A szakadék mélyén fénylő vörös toll feküdt a havon, erről tudták, hogy jó úton járnak. A szakadék egyre szűkebb lett, a végén már olyan szoros volt, hogy csak egy kis gyerektest tudott átférni rajta.

- Keskeny az út - mondta Mattias -, de mi még keskenyebbek vagyunk.

- Igen, a myrai gazda gondoskodott arról, hogy az én szegény gyerektestem olyan kicsi legyen, amilyen csak lehet - mondotta Anna.

És elértek a hegy mögé.

- Most itt vagyunk a hegy mögött - szólt Anna. - De hol van az én vörös madaram?

Mattias csendben állott a téli erdőben és hallgatózott.

- A fal mögött - mondotta -, ott énekel a fal mögött.

Magas fal emelkedett előttük, a falban kapu. Éppen csak be volt támasztva, mintha most ment volna be valaki, és elfelejtette becsukni maga mögött. A hó magasan állott a földön, hideg és zord volt a téli nap, de a fal tetején eperfa terjesztette ki virágzó fehér ágait.

- Otthon Sunnanängben is volt eperfánk - mondta Anna -, de még az sem virágzott télen.

Mattias kézen fogta Annát, és bementek a kapun.

És akkor meglátták a vörös madarat, arra esett első pillantásuk. Egy nyírfán ült, a nyírfa levelei zölden kunkorodtak - tavasz volt. Egyszerre muzsikába kezdett felettük a tavasz minden kedvessége, ezer kis madártest dalolt, ujjongott a fákon, a tavasz minden patakja ott csörgedezett, a tavasz minden virága kivirult, és gyerekek játszottak a réten, amely zöld volt, mint a paradicsomi mezők. Igen, sok gyerek játszott a réten, facsónakot faragtak, úsztatták a patakban és a tavakon. Fűzfasípot vágtak, nótáztak, mint tavasszal a fülemülék. Piros és kék és fehér volt a ruhájuk, és ragyogtak, mint a tavaszi virágok a zöld fűben.

- Ezek se tudják, hogy szürke egerek is vannak a világon - mondta Anna szomorúan. De abban a pillanatban észrevette, hogy Mattias ruhája is piros, az övé is, és hogy már nem voltak olyanok, mint a szürke egerek a pajtában.

- Ez a legnagyobb csoda, amely gyermekéletemben velem történt - mondotta Anna. - Milyen helyre kerültem?

- Sunnanängbe jöttél - mondták a gyerekek, aki mellettük játszottak a patakban.

- Sunnanäng? Hiszen mi ott laktunk, mielőtt megkezdtük az egéréletet Myrában - mondta Mattias. - De ott minden más volt.

A gyerekek felnevettek.

- Akkor ez egy másik Sunnanäng - mondták.

És hagyták, hogy Mattias és Anna ott legyen, és velük játsszék. Mattias facsónakot faragott, Anna rátette vitorlának a vörös tollat, amelyet a madár elhullatott, a csónakot levitték a patakhoz, útnak indították vörös vitorlájával, és ez volt a legvidámabb valamennyi facsónak között. Vízimalmot is építettek, körbe forgott a napfényben, mezítláb bementek a patakba, és lágy homokot éreztek a lábuk alatt.

- Gyereklábam szereti a lágy homokot és a selyem füvet - mondta Anna.

Egyszer csak hallják, hogy megszólal egy hang:

- Gyertek ide, gyermekeim!

Mattias és Anna ott maradt a vízimalomnál.

- Ki hív? - kérdezte Anna.

- Anyánk - mondták a gyerekek -, azt akarja, hogy menjünk hozzá.

- Minket biztosan nem hív - mondotta Mattias.

- De igen - felelték a gyerekek -, azt akarja, hogy minden gyerek jöjjön.

- Hisz nekünk nem anyánk - mondta Anna.

- De igen - mondották a gyerekek -, ő minden gyerek anyja.

Akkor a többi gyerekkel együtt Mattias és Anna is odament a réten keresztül egy kis kuny­hóhoz, és ott volt az Anya. Látszott, hogy ő az: a szeme, a keze az édesanyáé volt, a szeme és a keze elég volt minden gyerek számára, aki körülötte tolongott. Fánkot vert nekik, és kenyeret sütött, vajat köpült, sajtot készített, a gyerekek mindenből annyit ehettek, amennyit csak bírtak, és miközben ettek, leültek a fűbe.

- Ilyen finomat még nem ettem gyerekéletemben - mondta Anna.

De Mattias egyszerre elsápadt, és így szólt:

- Isten irgalmazzon nekünk, ha nem vagyunk otthon fejésre.

Hirtelen sietős lett nekik, eszükbe jutott, hogy nagyon sokáig elmaradtak. Megköszönték, hogy enni kaptak, az Anya megsimogatta arcukat, és ezt mondta: - Gyertek hamarosan vissza!

- Gyertek hamarosan vissza! - mondták a gyerekek is. Kikísérték Mattiast és Annát a falhoz, a kapuig. A kapu most is félig nyitva volt, láthatták kint a hókupacokat.

- Miért nem csukjátok be a kaput? - kérdezte Anna. - Befújhat a hó.

- Ha becsukjuk, soha többé nem nyithatjuk ki - mondták a gyerekek.

- Soha többé? - kérdezte Mattias.

- Soha, soha többé - mondták a gyerekek.

A vörös madár még mindig a nyírfán ült, amelynek olyan kis zöld, kacskaringós levelei voltak, és olyan jó illatot árasztottak, mint a nyírfalomb tavasszal. De kint a kapu előtt magasan állt a hó, és az erdő zord, hideg volt a téli alkonyatban. Mattias kézen fogta Annát, és kiszaladtak a kapun. Nyomban beborította őket a hideg, éhesek lettek, mintha soha nem ettek volna fánkot, és soha nem kaptak volna kenyeret.

A vörös madár előttük repült, mutatta az utat, de a szomorú téli alkonyatban már nem fénylett oly vörösen. A gyerekek ruhája sem volt már piros, szürke volt a kendő is, amelyet Anna a vállára terített, és szürke volt a régi bekecs, amelyet Mattias a myrai gazdától örökölt.

Végre hazaértek. Siettek, hogy megfejjék a myrai teheneket, és kitakarítsák az ököristállót. És amikor este bementek a konyhába, a myrai gazda így szólt:

- Szerencse, hogy ez az iskola sem tart örökké.

De Mattias és Anna beült a sötét konyha sarkába, és sokáig beszélgettek még Sunnanängről.

És tovább folyt szürke egéréletük a myrai gazda pajtájában. De mindennap elmentek az iskolába, és mindennap ott ült a vörös madár a hóban a favágók ösvényén, és elvezette őket Sunnanängbe. Ott aztán vitorláztak facsónakjukkal, fűzfasípot vágtak, homokvárat építettek az udvar végében, és Anya mindennap annyit adott nekik enni, amennyi csak beléjük fért.

- Ha nem volna Sunnanäng, nem sokat adnék gyerekéletemért - mondta Anna.

De este, mikor bementek a konyhába, a myrai paraszt ezt mondotta:

- Szerencse, hogy ez az iskola sem tart örökké. Akkor aztán itthon maradtok.

Mattias és Anna egymásra nézett. Elsápadtak.

Aztán elérkezett az utolsó nap. Az utolsó az iskolában, az utolsó Sunnanängben.

- Isten irgalmazzon nektek, ha nem vagytok itthon fejésre - mondotta a myrai gazda utolsó nap, mint más napokon is.

A kályha körül ültek az iskolában, és utoljára böngésztek a betűk között. Utoljára ették hideg krumplijukat, és elmosolyodtak, amikor Joel rájuk szólt:

- Koldusfajzat, hát azelőtt soha nem láttatok ennivalót?

De ők csak nevettek, mert Sunnanängre gondoltak, és arra, hogy nemsokára enni kapnak ott.

És utoljára rohantak végig a favágók ösvényén, mint két kicsi szürke egér. A tél leghidegebb napja volt, fehér füst szállt szájukból, amikor lélegzetet vettek, körmük megfeketedett kezükön-lábukon. Anna olyan szorosra húzta a kendőt a nyakán, amennyire csak tudta, és így szólt:

- Fázom és éhes vagyok, soha nem éreztem magam ilyen rosszul gyermekéletemben.

Kemény hideg volt, nagyon vágyódtak már a vörös madár után, hogy elvezesse őket Sunnanängbe. És a madár ott ült megint, és olyan, de olyan lángoló volt a fehér hóban! Anna felnevetett örömében, amikor meglátta.

- Hát mégiscsak eljutok utoljára az én Sunnanängembe!

- Igen, de azután minden nap olyan szürke lesz, mint az egerek a pajtában - mondta Mattias.

A rövid téli nappal már vége felé járt, lehullt az alkony, nemsokára itt az éjszaka. De a madár úgy szállt, mint vérvörös fáklya a fenyők között, és énekelt, miközben szállt, úgyhogy ezer hócsillag hullott a földre a hideg és a csend erdejében. Csak a madár szava hallatszott: oly jeges hideg volt, hogy az erdő elhallgatott, a vörösfenyők zúgó dalát megdermesztette a fagy.

Ide-oda röpködött a madár, Mattias és Anna rohant utána a hóban, oly hosszú volt az út Sunnanängbe.

- Itt biztosan véget ér gyermekéletem - mondotta Anna. - Megöl a fagy, mielőtt elérek Sunnanängbe.

De a madár csak repült előttük, és végre elértek a kapuhoz, amelyet oly jól ismertek. Magasan állt előttük a hó, de az eperfa a fal tetején kiterjesztette virágzó fehér ágait, és a kapu félig nyitva állt.

- Soha nem vágyakoztam még így gyermekéletemben - mondotta Anna.

- De most már itt vagy - mondta Mattias -, most már nem kell vágyakoznod.

- Nem, többé már nem kell - mondotta Anna.

És Mattias kézen fogta Annát, bevezette az ajtón. Az örök tavasz Sunnanängébe, ahol a fiatal nyírfa illatozott, ahol ezer kis madár énekelt, és ujjongott a fákon, ahol gyerekek vitorláztak facsónakjaikkal a tavaszi patakokban és tavakon, és ahol az Anya kiállt a rétre, és hívta őket: “Gyertek hozzám, gyermekeim!”

Mögöttük ott volt a hideg, zord erdő, és várt rájuk a téli éjszaka. Anna visszanézett a kapuból, ki a sötétbe, a fagyba és megremegett.

- Miért nem csukjátok be a kaput? - kérdezte.

- Ó, kicsi Anna - mondotta Mattias -, ha becsukjuk a kaput, soha nem nyithatjuk ki többé. Nem emlékszel?

- De igen, emlékszem - mondta Anna -, soha, soha többé.

Akkor egymásra néztek, Mattias és Anna. Sokáig néztek egymásra és elmosolyodtak. Aztán egész csendben, halkan, becsukták a kaput.