Egyszer történt, nem is olyan régen, nagyapám mesélt nékem. Talán nem is mese, hanem valóság volt az egész. Bánfalvához közel volt egy erdő. Faluból az emberek odajártak vadászni, fát vágni. Irtották, tiporták, rongálták az erdőt és lakóit, mígnem az állatok felháborodtak ezen. Úgy döntöttek, megvédik otthonukat, életüket.

       Egyik nap gyanútlanul mentek az emberek az erdőbe portyázni. Nem is sejtették, mi vár rájuk. Az egyik ember épp fát akart kivágni, mikor a medve megfogta a kezét és kivette belőle a fejszét.

  A másik egy őzet akart lelőni, erre egy szarvas agancsával úgy felöklelte, hogy összehúzódott minden csontja. Harmadik nyulat akart fogni, de a nyuszi egy hatalmas verembe csalta. Így gyorsan csapdába esett. Negyedik ember mézet akart csenni, de a méhek úgy össze-vissza csipkedték kezét, arcát, egész testét, hogy fájdalmában csak jajgatni tudott. Az állatok egy tisztásra vitték a pórul járt embereket. A medve így szólt hozzájuk: Vigyétek hírül a faluba, mindenki így jár, aki az otthonunkat feldúlja. Szaladtak is rémületükben az emberek, vitték a hírt haza. Össze is sereglett a falu apraja, nagyja. Elmondták, mi történt velük az erdőben. Hosszú csend után valaki a tömegből így szólt:

-         Igazuk van az állatoknak. Ha kivágunk minden fát, jövőre nem lesz tűzrevalónk. Ha kiírtjuk az állatokat, nem lesz mit ennünk. Ha kilőjük a madarakat, nem hallgathatjuk gyönyörű éneküket. Ha letiporjuk színes, illatos virágokat, szegényebbek leszünk.

Az emberek elgondolkodtak e szavakon, s belátták, hogy az erdő nem csak az állatoknak fontos, hanem maguknak is. Ezután óvták, gondozták az erdő lakóit. Lehajtott fejjel, szótlanul hallgattam nagyapámat, nem mertem ránézni. Féltem tudja, én sem mindig vigyáztam az erdőre. Felemelte az arcomat és így szólt:

- Legyen ez neked is tanulság! Az erdő és lakói nem a tied, oktalanul nem tiporhatod, nem rongálhatod. A természeté, ki neked és mindenkinek csak kölcsön adta, és vissza is kéri.

   Itt a mese vagy nem is mese vége. Gondolkodj te is el rajta végre!