Hol volt, hol nem volt, hetedhét mezőn is túl, volt egy rovarkirály, kinek Légykapó volt a neve. Ennek a királynak volt egy helyes lánya, Csápocska. A lány eladósorba került. A király kihirdette, hogy azé lesz Csápocska és hozományul a fele királysága, aki a királyságban a legmagasabb pontra tud ugrani.

Nosza, jöttek a rovarok, sokasodtak a palota kertjében. Sok színes repkedő rovar népesítette be a levegőt. Sokan próbálkoztak, de igazi nagy ugrásra egyikük sem volt képes.

Már csak hárman voltak hátra. Félt is a király, hogy nem lesz a lányának párja, s neki pedig öreg napjaiban nem fogja unokák kacagása a lelkét melengetni.

Jött a Bolhi nevű bolha, aki igencsak híres volt ugrásairól. Nekirugaszkodott, de bizony nem tudott a legmagasabb fa tetején lévő palotáig ugrani. A döntőbíró így szólt:

-10 pontból egy.

-Nem, ez a magasság elérhetetlen! - morcoskodott Bolhi.

Az utolsó előtti jelölt következett, Cirpi, a tücsök. Ő is kiváló volt ugrásban, még senki se győzte le. A bíró kérdezte:

-Készen állsz-e Cirpi?

-É-é-én? Hogy készen állok-e? Én öröké készen állok az ugrásra.  Ugrásommal és zenémmel elkápráztatom Csápocskát.

A tücsök ugrásával feldöntötte a királyt, s remegő hangon kért elnézést:

-Bo-o-csá-á-na-at.

Cirpi nem érte el a palotát, így bánatosan elugrott a kert legtávolabbi zugába és halkan magának zenélt.

Már csak egy versenyző volt hátra. Ő nem volt más, mint Ugrancs, a kabóca. A bíró őt is felszólította ugrásra.

Nem is kellett biztatni Ugrancsot. Oly hatalmasat ugrott, hogy a palota tetejéről egyenesen a királykisasszony ölébe huppant. Csápocska megsimogatta, megcsókolta, Ugrancs pedig lábaival szép zenét játszott.

Hetedhét Rovarországban hatalmas lakodalmat csaptak. Én is ott voltam, finom levélsültet kaptam, mind a tíz ujjamat megnyaltam, édes nektárbort ittam, több éjszakát átmulatta