Egy fekete orrocska, két kajla fülecske, két huncut szemecske, ez a szeleburdi kiskutya. Milyen bájos, milyen kedves, ahogy farkcsóválva szaladgál. Akkor miért szidják? Ejnye-ejnye, nyughass már! A jó kutya szót fogad! A kutyaól előtt ínycsiklandó kása gőzölög, de nézd csak, mit csinál a kis gézengúz! Belehuppan a kásába, még a farkát is a tányérba mártja, kavargatja, morog és vicsorog, mert őkelme a kását nem szívleli. Ejnye-ejnye, nyughass már! A jó kutya szót fogad! A fogacskája már jó éles, tegnap a húgát, ma az öccsét marta, aztán csaholva elfutott. Repült a sok toll ahogy a tyúkokat megkergette ,a libát is megtámadta, és még csak nem is restellte magát. Ejnye-ejnye, nyughass már! A jó kutya szót fogad! Aztán a kertbe szökött, a virágokat letiporta, a lepkéket riogatta, sok kért tett az ebugatta! Nem maradt veszteg, a földet túrta, mint egy vakond, s megkergette a cicát.

Hiába az intő szó: Ejnye-ejnye, nyughass már! A jó kutya szót fogad! A szeleburdi kutyus csak szaladgál, játszik és mókázik, az intelmeket elengedi a füle mellett. Kölyök még, bűnbánóan pislog, és a mamája tudja jól, nem rossz ő csak kissé pajkos: Ha megnő, majd jó lesz, és szót fogad a szeleburdi kiskutya!