1. LEVES HURKAPÁLCIKÁBÓL

- De pompás volt tegnap az ünnepi ebéd! - lelkendezett egy öreg egérasszonyság a szomszédasszonyának, aki nem volt hivatalos az egérkirály lakomájára. - Én az öreg királytól számítva a huszonegyedik helyen ültem, s az nem megvetendő hely! Ami a fogásokat illeti, igazi szakértelemmel voltak összeállítva. Penészes kenyér, szalonnabőr, faggyúgyertya meg hurka - aztán ugyanez megint elölről. Mindenki úgy érezte, hogy két ebédet evett végig. Nagyon jó volt a hangulat, s olyan bizalmasan beszélgettünk, mint meghitt családi körben. A végén nem maradt a lakomából más, mint egy csomó hurkapálcika, hát azokra terelődött a szó, meg arra, hogy állítólag hurkapálcikából is lehet levest főzni. Mindenki hallotta már a hírét, de olyan levest még senki nem evett, azt meg még úgyse tudta, hogyan kell elkészíteni. Gyönyörű pohárköszöntőt mondtak a hurkapálcika-leves feltalálójára, aki megérdemelné, hogy megválasszák a szegényházak elöljárójának. Ugye, mulatságos dolog? Aztán maga az öreg egérkirály emelkedett szólásra, s kijelentette, hogy azt az ifjú egérhajadont, aki hurkapálcikából a legízesebb levest főzi, maga mellé ülteti a trónra, királynéjává teszi. Egy év és egy nap gondolkodási időt ad.

- Pompás gondolat - bólogatott a másik egérasszonyság. - De hogyan kell megfőzni azt a levest?

- Hogyan kell megfőzni? Hogyan? Hogyan? - kérdezgették egymástól az egérdámák, ifjak és öregecskék. Valamennyien szívesen ültek volna a király jobbjára, vele uralkodni, de a fáradságot már sajnálták, hogy kimenjenek a messzi világba tanulmányútra, pedig ezt tették volna okosan. Igaz, nem mindennek olyan a természete, hogy könnyű szívvel oda tudja hagyni családját és meghitt otthonát; kinn a világban nem mindennap kerül sajthéj a konyhára, szalonnabőr se mindenütt akad, nem ám! Sokszor fölkopik az utas álla, s még örüljön, hogy egy macska szét nem tépi, mert az is megeshet!

A legtöbb egérhölgyet ezek a meggondolások riasztották vissza a tanulmányúttól. Mindössze négy ifjú és fürge, de szegény egérhajadon szánta rá magát a nagy útra. Úgy tervezték, hogy négyen négy felé indulnak, s majd elválik a végén, kinek jut a szerencse. Mindegyik vitt magával egy-egy hurkapálcikát, amely emlékeztette útja céljára, de vándorbotnak is alkalmas volt.

Május elején keltek útra, s a következő májusban tértek vissza, de csak hárman - a negyedikük nem került elő, de még hírt se adott magáról, pedig már elérkezett a próba napja.

- Bizony, nincsen öröm üröm nélkül! - sóhajtotta az egérkirály, de aztán megparancsolta, hogy hetedhét országból hívják egybe az egérnépet. A konyhában gyűltek össze. A három világjáró egérhajadon egymás mellé állt; a nyomaveszett negyedik helyére gyászfátyolba burkolt hurkapálcikát állítottak. Senki se mondhatott véleményt addig, amíg a három egérhajadon be nem számolt tapasztalatairól, s a király engedélyt nem adott a hozzászóláshoz. No de hallgassuk meg a világjárókat!

2. MIT LÁTOTT ÉS TANULT VILÁGJÁRÓ ÚTJÁN AZ ELSŐ KISEGÉR

- Amikor elindultam a nagyvilágba - kezdte az első egérhajadon -, azt hittem én is, amit a magamfajta fiatal lányok, hogy okosabb már nem is lehetnék. Pedig tévedtem, mert egész esztendőbe telt, amíg csakugyan szert tettem egy kis tudományra. Egyenest a tengerpartra mentem, és hajóra szálltam, észak felé vettem utamat. Azt hallottam, hogy a hajószakácsnak magának kell segítenie magán odakinn a nyílt tengeren. Mondhatom, nem került sok fejtörésébe, hiszen tele volt a kamrája szalonnával, sózott hússal meg dohos liszttel; sok ínyenc falathoz juthat az ember a hajón, csak egyet nem tanulhat meg soha: hogyan kell hurkapálcikából levest főzni. Napokon, éjszakákon át vitorláztunk; hullámok dobálták a hajót, és csuromvizesek lettünk. Amikor kikötött a hajó, rögtön partra szálltam; odafönn voltam a magas északon.

Mondhatom, furcsa érzés otthagyni zegzugos otthonunkat, hajón utazni - bár azon is otthon érezheti magát az ember -, aztán egyszer csak százmérföldnyire találja magát, idegen országban. Sűrű erdők illatoztak ott a parton, nyíresek meg fenyőrengetegek. Nem szerettem azt az illatot, facsarta az orromat. A vadvirágoknak olyan fűszeres szaguk volt, hogy tüsszentenem kellett, és a hurkára gondoltam. Nagy erdei tavak csillogtak a fák között, a vizük közelről olyan tiszta, mint a kristály, de messziről fekete tintának látszik. Hattyúk úszkálnak a tükrükön, fehér tajtéknak véltem őket, olyan csöndesen ringatóztak, de aztán láttam őket repülni meg járni, és rájuk ismertem. A ludak atyafiai, meglátszik a járásukon, hiába, senki se tudja letagadni a családját. Én a magamszőrű családokkal barátkoztam össze, erdei és mezei egerekkel, akik különben nagyon elmaradott népség, főképp ami az étkezést illeti, pedig én éppen amiatt szántam rá magam a külföldi útra. Azt, hogy hurkapálcikából is lehet levest főzni, világmegváltó gondolatnak tartották, és nyomban telekürtölték vele az erdőt, de hogy a feladatot meg is lehet oldani, azt egyenesen lehetetlennek tartották. Nem is sejtettem, hogy mégiscsak ott, abban az erdőben tárul fel előttem a leves főzésének titka, méghozzá aznap éjszaka. Tavasz volt, s ők azt mondták, azért olyan erős szagú az erdő, azért olyan fűszeres a virágok illata, azért olyan tiszta s mégis sötét a tavak tükre, amelyen hattyúk úszkálnak. Az erdő szélén három-négy ház állott, s köztük olyan magas rúd volt a földbe szúrva, mint egy hajóárboc. A rúd tetején koszorúk meg pántlikák függtek, májusfa volt, ahogy megtudtam. Béresek meg cselédlányok táncolták körül, hangosan énekeltek, túlzengték a nyirettyű hangját is. Nagy volt a vigasság alkonyatkor meg holdvilágnál; én persze nem vettem részt benne - mit keresne egy kisegér egy erdei mulatságon? Ott ültem a lágy mohában, és keményen fogtam a hurkapálcikámat. Az erdő egy tisztására különös fényességgel ragyogott le a hold; öreg fa állt a tisztáson, olyan bársonyos volt a moha az oldalán, mint - igen, bátran mondhatom, mint az egérkirály bundája, de nem szürke volt, hanem zöld, valóságos jótétemény a szemnek. Egyszer csak parányi alakok jelentek meg a fa tövében, olyan cseppecskék, hogy a térdemig se értek. Emberformájúak voltak, csak sokkal arányosabbak, tündéreknek mondták magukat; virágszirom ruhát viseltek, légy- meg szúnyogszárny dísszel, nagyon szépen festett. Úgy láttam, mintha keresnének valamit, de hogy mit azt nem tudtam. Akkor odalépett hozzám az egyikük, a legrangosabbik; a vándorbotomra, a hurkapálcikára mutatott:

- Ez jó lenne nekünk, éppen ilyent keresünk! Még hegyes is a vége, igazán pompás! - És minél tovább nézte a vándorbotomat, annál nagyobb lett elragadtatása.

- Csak kölcsönadhatom, nem örökbe - mondtam.

- Nem örökbe! - kiáltották a többiek, s már meg is ragadták a hurkapálcikát, amit eleresztettem, és odatáncoltak vele a legpuhább mohára. Rögtön le is szúrták a földbe - ők is májusfát állítottak, s az én vándorbotomat mintha csak egyenesen nekik készítették volna. Mindjárt fel is díszítették, mondhatom nagyon szép volt!

A kicsi pókok aranydróttal fonták körül, holdfényben fehérített lenge fátylakat, lobogókat aggattak rá; úgy fénylett a fa, hogy káprázott a szemem. Lepkeszárnyakról gyűjtötték a színeket, azokkal tarkították a fehér fátylakat, virágokat, gyémántharmat szikrázott rajtuk. Alig ismertem rá az én szerény hurkapálcikámra, olyan májusfa lett belőle, hogy biztosan nem akad párja az egész világon. Aztán érkezett csak meg az igazi nagy tündértársaság. Egy szál ruha sem volt rajtuk, s ez a legízlésesebb öltözködés. Meghívtak engem is, hogy nézzem végig a májusi ünnepüket, de húzódjam kicsit arrább, mert túlságosan nagy vagyok hozzájuk.

Aztán rázendített a zenekar. Mintha ezer meg ezer parányi üvegharang csendült volna meg, olyan teli zengésű, olyan erős volt a hangja; én először azt hittem, a hattyúk énekelnek, aztán mintha kakukkszó meg rigófütty vegyült volna bele, végül már muzsikált az egész erdő, gyermekének, harangzúgás és madárfütty zengte a legszebb dallamokat, s ez az egész harangjáték a tündérek májusfájából hangzott, az én hurkapálcikámból. Sohasem hittem volna, hogy ilyen sokra képes. De persze ez attól is függ, kinek a kezébe kerül. Úgy meghatott a muzsika, hogy még a könnyem is kicsordult gyönyörűségemben, már amannyi könny egy kisegértől telik.

Nagyon rövid volt az éjszaka; ebben az évszakban odafönn rövidek az éjjelek. Virradat felé enyhe szél támadt, borzongani kezdett az erdei tó tükre, s a lebegő, finom fátylak meg lobogók lassan szétfoszlottak a levegőben. Eltűntek a májusfa pókhálólombjai, függőhídjai és kis erkélyei, amelyeket a levelekre építettek. Hat tündér visszacipelte hozzám a hurkapecket, s megkérdezték, nincs-e valami kívánságom, amit teljesíthetnének. Arra kértem őket, mondják meg, hogyan kell hurkapálcikából levest főzni.

- Hogy mi hogyan csináljuk - mosolygott a legelőkelőbbikük -, azt láthattad az éjszaka! Aligha ismertél rá a hurkapálcikádra.

- Én nem erre vagyok kíváncsi - feleltem, aztán megmondtam neki kereken, mért szántam rá magam külországi útra, s mit várnak otthon az utazásomtól. - Ugyan mi haszna az egérkirálynak s az egész hatalmas birodalomnak abból, hogy én végignézhettem ezt a gyönyörű májusi ünnepet? - kérdeztem tőle. - Nem varázsolhatom elő a hurkapálcikából, s nem mondhatom azt: "Nézzétek, ez itt a hurkapálcika, a leves majd aztán jön!" Ez különben is afféle ínyencség volna csupán - jóllakott embereknek való!

A tündér akkor bedugta a kisujját egy kék ibolya kelyhébe, és azt mondta: - Jól figyelj! Most megérintem a vándorbotodat; ha hazatérsz az egérkirály birodalmába, értesd a botod végét az egérkirály melléhez, s meglásd, ibolya fakad a botból, beborítja az egészet még a hideg télben is. Legalább viszel tőlünk valami emléket, s ezenkívül még valamit.

Mielőtt a kisegér végigmondta volna, megérintette a hurkapecek vándorbottal felséges királya mellét, s kivirágzott nyomban a bot, gyönyörű ibolyák fakadtak rajta, s olyan bódítóan illatoztak, hogy az egérkirály nyomban megparancsolta: azok az egerek, akik a legközelebb vannak a tűzhelyhez, dugják a tűzbe a farkukat, hadd legyen egy kis égett szag is, mert az ibolyaillat nem becsületes egérorrnak való.

- És mi az a "még valami", amit említettél? - kérdezte aztán a király.

- Az bizony nem más, mint amit "kirobbanó sikernek" szoktak nevezni - felelte az egérhajadon, s azzal megfordította a hurkapálcikát. Egy csapásra eltűnt róla a sok ibolya, a kisegér úgy tartotta, mint a karmesterek a pálcájukat. - Az ibolya, mondta nekem a tündér, csak szemnek való, az orrnak meg a tapintószerveknek. A fülnek meg az ízlésnek is kell ám valami! - És az egérhajadon meglendítette a karmesteri pálcát. Micsoda zenekar harsant fel! Nem olyan muzsika volt az, mint az erdei tündérek ünnepén, nem bizony, hanem igazi konyhazene, egérfülnek kedves. Óriási zűrzavar kerekedett. Mintha hirtelen szél kavarta volna meg a fövő ételeket, mintha valamennyi fazék meg lábas egyszerre forrt volna; a rézüst volt a dob, a tűzpiszkáló a dobverő. Aztán egyszer csak csend támadt, csak a teafőző duruzsolása hallatszott, de olyan különösen, hogy nem lehetett tudni, kezdi-e vagy végzi; rákezdte a kisfazék, rákezdte a nagyfazék, fortyogott, zuborgott valamennyi edény, egymás szavába vágva, összevissza, mintha elment volna a sütnivalójuk. És a kisegér egyre vadabbul dirigálta az ütemet, egyre vadabbul fortyogtak a fazekak, mindjárt-mindjárt kifut belőlük az étel. Csak úgy zúgott a tűzhely kéménye - juj! A végén már kibírhatatlan volt a lárma, s a kisegér elejtette a karmesteri pálcát.

- Ez a leves ugyan nehezen készült el - mondta az egérkirály. - De remélem, most már tálalják.

- Bizony nem. Eddig ért csak a tudományom - felelte az egérhajadon, és mély, udvari bókot vágott.

- Csak eddig? - kérdezte csalódottan a király. - Akkor hát halljuk a második hajadont.

3. MIT MESÉLT A MÁSODIK KISEGÉR

- Én a kastély könyvtárában láttam meg a napvilágot - kezdte a második egérkisasszony. - Sem én, sem családom többi tagja nem részesültünk abban a szerencsében, hogy bejuthattunk volna az ebédlőbe, hogy az éléskamráról ne is beszéljek. Konyhát csak külföldi utazásom alkalmával láttam, no meg most. Szülőföldemen, a könyvtárban bizony sokat éheztünk, de gazdagodtunk a tudományban. Hozzánk is eljutott a hír, hogy őfelsége királyi jutalmat ad annak, aki levest tud főzni hurkapálcikából. Nagyanyám, amikor ezt meghallotta, előkeresett egy régi kéziratot, amit ugyan nem tudott kibetűzni, de egyszer hallotta, amikor felolvasták. Így szólt az írás: "Aki költő, az még hurkapálcikából is tud levest főzni." Nagyanyám megkérdezte tőlem, nem vagyok-e én is költő. Én nem éreztem magam annak, mire nagyanyám azt tanácsolta: menjek ki a messzi világba látni-tapasztalni, hogy költő legyen belőlem. Megkérdeztem tőle, mi kell hozzá, hogy költő legyek, hiszen az éppen olyan nehéz lehet, mint hurkapecekből levest főzni. Nagyanyám, aki előtt, mondom, egyszer felolvasták a régi kéziratot, azt felelte, hogy három dolog kell hozzá: értelem, képzelet és érzés. Ha valahogy szert tudok tenni erre a három dologra, akkor máris költő vagyok, s egykettőre boldogulok majd a hurkapálcika-levessel is.

Felkötöttem hát az útilaput, s elindultam napnyugatnak, hogy költő legyen belőlem.

Az értelem a legfontosabb mindenben, a másik két dolog már nem örvend olyan nagy megbecsülésnek, ezt már tudtam. Ezért legelőször az értelmet akartam felkutatni. De hol keressem? "Nézd a hangyát, s tanulj bölcsességet!" - mondta Zsidóország egyik nagy királya, s ezt én már a könyvtárban is kibetűztem. Meg sem álltam addig, amíg egy nagy hangyabolyhoz nem értem, ahol lesben álltam, hogy bölcsességet tanuljak.

Roppant tiszteletre méltó nép a hangyanép, csupa értelem mindegyik. Olyan náluk minden, mint egy számtanpélda, amelynek pontosan kijött az eredménye. Dolgozni és tojást rakni - mondják - annyi, mint a jelenben élni és a jövőt biztosítani. Ők ezt is teszik. Kétféle hangya van: tiszta és piszkos hangya; számok jelzik a rangot. A hangyakirálynőnek egyes a száma; az ő véleménye az egyedül helyes vélemény, övé a világ minden bölcsessége, s ezt jól tudnom. Olyan sokat beszélt és olyan okosan, hogy én már merő butaságnak éreztem. Azt mondta, hogy az ő hangyabolyuk a világ legmagasabb pontja, pedig a boly mellett volt egy öreg fa, amely sokkal magasabb volt, s ezt senki se tagadhatta, hát nem beszéltek róla. Csakhogy egy este valahogy odatévedt egy hangya, és felmászott a fa törzsén, nem éppen a koronáig, de jóval magasabbra, mint előtte akármelyik hangyatestvére. Hazatérve aztán elmondta a hangyaboly lakóinak, hogy nem messze van valami, ami még a hangyabolynál is magasabb. A hangyák ezt olyan sérelmesnek találták, hogy a hír hozóját szájkosárra és örökös magányosságra ítélték. Nemsokára egy másik hangya is eljutott ahhoz a fához, megtette ugyanazt az utat és ugyanazt a felfedezést, csakhogy ő nagy óvatossággal és körültekintéssel beszélt a dolgokról, s mivel ráadásul a tiszteletben álló hangyák közé tartozott, a tiszták közé, elhitték, amit mondott, s amikor meghalt, tojáshéj síremléket is emeltek neki, mert tisztelik a tudományt. - Láttam - folytatta a kisegér -, hogy a hangyák szakadatlanul tojásokat hoznak-visznek a hátukon; az egyikük egyszer elvesztette terhét, s nagy üggyel-bajjal megpróbálta újra a hátára emelni, de nem tudta semmiképpen. Éppen arra futott két másik, azok segítségére siettek, ahogy tőlük telt, de közben majdnem elejtették a maguk tojását, mire nyomban sorsára hagyták társukat, mert mindenkinek a maga dolga a legfontosabb. A hangyakirálynő azt mondta a két hangyára, hogy a szívük is, az eszük is helyén volt. "A szív meg az ész - mondta -, ez a kettő emeli a hangyát valamennyi értelmes lény fölé. Az ész a legfontosabb, s a legnagyobb ész az én tulajdonom!" - és hátsó pár lábára állt, hogy még tekintélyesebb legyen. Én nem mulaszthattam el az alkalmat: lenyeltem a királynőt. "Nézd a hangyát, s tanulj bölcsességet!" Hát én nemcsak néztem, de le is nyeltem a királynőt, egész nagy bölcsességével együtt.

Aztán odamentem a fához, amit már említettem, tölgyfa volt, hatalmas törzsű, terebélyes koronájú, s igen-nagyon öreg. Tudtam, hogy egy eleven teremtés lakik benne, a fával született, s vele is hal meg - ezt is a könyvtárban hallottam. Végre láttam ilyen fát, s megláttam a tölgyfa tündérét is, aki nagyot sikoltott, amikor megpillantott, félt tőlem, mint valamennyi nő. De neki több oka is volt a félelemre, mint földi társainak; élet-halál ura voltam a szemében, mert ha elrágom a fa törzsét, vége az életének. Meleg és barátságos szóval köszöntöttem, s ettől felbátorodott, finom kis kezébe vett, s amikor megtudta, miért járom a világot, megígérte, hogy talán még aznap este hozzájuttat a hiányzó két kincs egyikéhez, a képzelethez. Elmondta, hogy a képzelet istene, jó barátja. "Ülj csak le oda, az alá a zöld szagosmüge alá, s figyelj; ha a képzelet istene idejön, majd módot találok rá, hogy kihúzzak egy tollat a szárnyából. Ha azt megszerzem neked, azzal beérheted, többet egy költő sem kívánhat."

Az isten nemsokára ott is termett, a tölgyfa tündére kihúzott egy tollat a szárnyából, én fölkaptam és elszaladtam vele - folytatta a kisegér -, és vízbe mártottam, hogy megpuhuljon. Nehezen emészthető falat, de én alaposan megrágtam és lenyeltem. Nem könnyű ám költővé lenni, sok mindent kell lenyelni, amíg sikerül. Az értelem és a képzelet tehát már bennem volt, s ezek sugallták nekem azt a gondolatot, hogy a harmadik dolgot a könyvtárban találom meg; egy nagy ember mondta, s meg is írta, hogy vannak regények, amik egyedül arra valók, hogy az embereket megszabadítsák fölösleges könnyeiktől, vagyis ezek afféle szivacsok, amelyek magukba szívják a túlcsorduló érzelmet. Eszembe jutott, hogy én láttam is ilyen könyveket, nagyon étvágygerjesztő külsejük volt, lapjaik zsírosak a sok forgatástól, s látszott rajtuk, hogy a könnyek valóságos áradatát szívták fel.

Fogtam hát magam, és hazasiettem szülőföldemre, a könyvtárba, kerestem egy ilyen regényt, s föl is faltam mindjárt majdnem az egészet - már ami a puha belét illeti. A kemény héját, a kötését, otthagytam. Aztán nekiláttam egy másiknak. Amikor mind a kettőt megemésztettem, éreztem, hogy megmozdul bennem valami. Egy harmadik könyvből is ettem még egy keveset, egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy költő vagyok. Ezt megállapítottam magamban, s elmondtam másoknak is. Fejfájásom támadt, hasfájásom, s még ki tudja, hányféle fájásom: azon törtem a fejemet, milyen meséket, történeteket tudok, amiket kapcsolatba lehetne hozni a hurkapálcikával. Hirtelen annyi pálcika, bot meg ág jutott eszembe, hogy zúgott belé a fejem. Hiába, túlságosan sok értelmet nyeltem le a hangyakirálynővel. Még annak az embernek a története is eszembe jutott, aki a szájába vett egy fehér pálcikát, és láthatatlanná vált; aztán végig felsoroltam magamban: "pálcát törni", "zöld ágra vergődni", "bottal ütik a nyomát": S a végén már úgy éreztem, csupa pálca, ág, vessző, bot az egész agyam. De hát ezekről kell verset írnom, ha már költő lettem, márpedig az lettem, nemhiába törtem magam érte. Így hát a hét minden napján egy-egy pálcikaverssel leptem meg királyomat - ez az én levesem.

- Halljuk a harmadikat! - a király csak ennyit mondott.

- Cin, cin! - hangzott ebben a pillanatban a konyhaajtóból, s egy kisegér surrant a többi közé: a negyedik világjáró, akit már elsirattak társai. Nagyon sebesen érkezett, föl is döntötte a gyászfátyolos hurkapálcikát; napokon, éjeken át csak szaladt szegény, még egy alkalmi tehervonatra is felkapott, hogy időre hazaérjen, mégis majdnem elkésett. Előrefurakodott; borzas volt és elcsigázott, vándorbotját, a hurkapálcikát is elvesztette, de a beszéd fonalát bizony nem. Máris elkezdte, mintha csak az ő szavát várná mindenki, mintha nélküle a világ kereke is megállana. Beszélt, beszélt, amíg csak végére nem ért. Olyan hirtelen termett köztük, hogy senkinek sem volt ideje megütközni a viselkedésén vagy a beszédén. Hallgassuk meg hát, mit mesélt.

4. MIT MESÉLT A NEGYEDIK KISEGÉR, MIELŐTT MÉG A HARMADIK SZÓHOZ JUTOTT VOLNA

- Én mindjárt a világ legnagyobb városába mentem - kezdte -, hogy is hívják, nem emlékszem, a nevekkel mindig bajban vagyok. A vasútról az elkobzott holmikkal együtt a városházára kerültem, s ott egyenest a börtönőrhöz futottam. Beszélt nekem a foglyairól, különösen egyről, akinek néhány meggondolatlan szó volt a bűne: a szavakról megint csak a szavakat mondta, sok szó hangzott el és íródott le a fogoly dolgában. - Az egész csak hurkapálcika-leves - mondta a börtönőr -, de ez a leves a fejébe kerülhet. - Kíváncsi lettem a fogolyra - folytatta a kisegér -, s egy alkalmas pillanatban besurrantam hozzá, hiszen egérlyuk mindenütt akad, még zárt ajtók mögött is. A fogoly sápadt volt, nagy szakállú és fénylő szemű. A cellában füstölgött a lámpa, de a falak már megszokták, feketébbek már nem lehettek tőle. A fogoly verseket meg rajzokat karcolt a falra. Én nem olvastam a verseit. Úgy láttam, a fogoly unatkozik, és szívesen látott vendég voltam nála. Kenyérmorzsával kedveskedett, füttyszóval és nyájas szavakkal; örült a társaságomnak, én bizalommal voltam hozzá, így hát barátok lettünk. Megosztotta velem kenyerét és vizét, még sajtot meg hurkát is adott, nagyon jó sorom volt, de azért meg kell mondanom, elsősorban baráti magatartása miatt maradtam mellette. Fölemelt a tenyerére, engedte, hogy végigszaladjak a karján, belecsimpaszkodjam a szakállába, kicsi barátjának nevezett, s én szívből megszerettem, hiszen a szeretetet mindig viszonozza az ember! Már el is feledtem, miért vágtam neki a világnak; vándorbotomat otthagytam a padlóhasadékban, máig is ott hever. Ott akartam maradni a börtönben, mert tudtam, hogy rajtam kívül senkije sincs szegény fogolynak, márpedig magam sem vagyok valami sok. Maradtam hát, de ő nem maradt. Amikor utoljára voltunk együtt, nagyon szomorúan beszélt velem, kétszer annyi morzsát meg sajthéjat adott, mint máskor, aztán csókot intett, elment, és soha többé nem jött vissza. Nem tudom, mi lett a sorsa. - Az egész csak hurkapálcikaleves! - mondta valamikor a börtönőr, őhozzá mentem hát, hogy megtudjak róla valamit. De kár volt megbíznom benne, mert a kezébe vett ugyan, de nyomban be is zárt egy kalitkába, ahol egész álló nap egy taposómalmot kellett forgatnom, ami - gondolhatjátok - rettentő dolog. Az ember csak szalad, szalad, mégse jut előbbre, s ráadásul még ki is nevetik.

A börtönőr unokája kedves leányka volt, aranyszőke fürtű, vidám szemű, mosolygós szájú. - Szegény kisegér! - mondta szánakozva, és bekukkantott az én rettenetes kalitkámba, aztán félrehúzta a reteszt - s én kiugrottam az ablakpárkányra, onnan meg az ereszcsatornába. Szabadság! Szabadság! Ezen ujjongtam csak, és eszembe jutott utazásom célja.

Öreg este volt, koromsötét; egy ódon toronyban kerestem menedéket. Egy őr meg egy bagoly volt a torony lakója. Az őrhöz sem volt bizalmam, de a bagolyhoz még kevésbé. A bagoly egy macska formájú nagy madár, s az a legfőbb hibája, hogy fölfalja az egereket. Csakhogy az ember tévedhet, s tévedtem én is, mert a bagoly tekintélyes és nagy műveltségű öreg bagoly volt, többet tudott, mint az őr - annyit, mint én. A bagolyfiak azonban sok hűhót csaptak semmiért, ilyen volt a természetük. - Az egész csak hurkapálcika-leves! - legyintett olyankor az öreg bagoly; ennél gorombább szót nem hallottam tőle, mert gyengéden szerette a családját. Határtalan bizalmat éreztem iránta, s a falrepedésből, ahol meghúzódtam, felkiáltottam neki: - Cin, cin! - Bizalmam, úgy látszik, nagyon meghatotta, mert ígéretet tett, hogy oltalmába vesz, semmiféle állatnak meg nem engedi, hogy rosszat forraljon ellenem, még télen sem, amikor pedig mindenkinek szűken van enni.

Okos volt, mondom, mindent tudott a világon. Tőle tanultam meg azt is, hogy a toronyőr az oldalán függő kürt nélkül nem tudna tutulni, mégis olyan önhitt, hogy a torony baglyának képzeli magát. Sokat tart magáról, keveset ér. Afféle hurkapálcika-leves! - Mindjárt megkértem az öreg baglyot, adja ide nekem a hurkapálcika-leves receptjét, de ő azt felelte: - Az nem igazi leves, csak amolyan emberi szólás-mondás, mindenki másképp értelmezi, de mindenki azt hiszi, hogy az ő értelmezése a helyes. Pedig az egész csak annyi, mint a levegő - semmi.

- Semmi?! - kiáltottam. Szíven ütött ez a szó. Az igazság sokszor fájdalmas, de mégis a legnagyobb dolog. Ezt mondta az öreg bagoly is. Gondolkoztam rajta, és beláttam, hogy drágább kincset az igazságnál nem is hozhatnék haza; többet ér ez, mint akármilyen hurkapálcika-leves. Szedtem is a sátorfám, siettem, hogy idejében hazaérjek, és átadjam nektek a legfőbb jót: az igazságot. Az egerek népe felvilágosodott nép, a legtündöklőbb világosság pedig az egérkirály agyában fényeskedik. Az igazság kedvéért bizonyára megtesz királynévá.

- A te igazságod merő hazugság! - acsargott rá a harmadik egérhajadon, aki még nem juthatott szóhoz. - Úgy látszik, én tudok egyedül hurkapálcikából levest főzni! Főzök is mindjárt!

5. HOGYAN KÉSZÜL A LEVES

- Én nem jártam külországban - kezdte a harmadik kisegér. - Hazámban maradtam, okosabbat nem is tehettem volna. Minek utazni, amikor az ember itthon is megszerezheti a kellő tapasztalatokat? Mondom, itthon maradtam. Amit tudok, nem természetfölötti lényektől tanultam, nem úgy faltam föl, baglyoktól se kértem tanácsot. Az egyszerű józan ész sugallta. Hozzák csak elő az üstöt, öntsék teli vízzel! Telis-teli! Gyújtsanak alája! Hadd lobogjon a tűz, amíg csak zubogni nem kezd a víz! No, most dobják belé a hurkapálcikát! Őfelsége kegyeskedjék az üsthöz fáradni, és belémártani felséges farkát a forró vízbe. Belémártani és jól megforgatni benne! Minél tovább benne hagyja, annál ízesebb lesz a leves. Igazán nem drága étel. Még fűszer se kell bele - elég, ha őfelsége megkavarja a farkával.

- Nem végezhetné el ezt más helyettem? - kérdezte az egérkirály.

- Senki más! - felelte az egérhajadon. - A bűvös erő egyedül az egérkirály farkában van.

Felforrt a víz, zuborgott már az üstben; a király odaállt melléje - nézni is félelmetes volt! - és kinyújtotta farkát a víz fölött, mint az éléskamrában szokták az egerek, amikor lekaszálják a köcsög tej színét, aztán lenyalják a farkukat. Az egérkirálynak még csak a forró víz gőzébe ért a farka, de már el is ugrott onnan.

- Te vagy az én királyném, te vagy méltó, hogy mellettem ülj a trónon! - kiáltotta. - Hanem a levessel várjunk az aranylakodalmunkig; hadd legyen az országom szegényeinek nagy örömük.

Mindjárt lakodalmat ültek, vigasságot csaptak. Némelyik egér azt mondta, amikor hazaért: - Azért mégsem egészen hurkapálcika-leves az; inkább egérkirályfark-leves! - Tetszett nekik mind a négy egér meséje, de úgy vélték, hogy azért valahogy mégis másképp lehetett volna az egész. - Én bizony nem így mondtam volna, hanem úgy!

Ezt hívják kritikának, amely mindig nagyon bölcs - utólag.

Ez a történet bejárta az egész világot. Minden ember másképp vélekedett róla, de a történet ugyanaz maradt. Így is van ez rendjén, kicsi és nagy dolgokban egyaránt, még akkor is, ha csak a hurkapálcika-levesről van szó. Köszönetet, persze, ne várjon érte az ember.