A kőhídon innen, a fahídon túl, hol az ég lábához a nap leborul, élt egyszer egy juhász, mint az ág, szegény, mégsem volt őnála boldogabb legény. Egész nap a hűsön hevert gondtalan: aggódjon, búsuljon, kinek kincse van! De akinek nincsen háza, vagyona; egy subája, az is járandós suba, az az igaz ember, legyen bár juhász! A legszebb mesékben mindig rátalálsz. Ami gondja volt is, gondnak csak fele: munkáján, gondján is osztozott vele hű társa, barátja, legjobb cimbora: a nyájra vigyázó okos pulija.

Volt hát a juhásznak elég ideje. Elővette kését, farigcsált vele. Faragott egyszer csak olyan furulyát, amikor beléfújt, a nap is megállt. S megállt az ezüsthab a víz tükörén: hallgatta, mit játszik a juhászlegény. Iharfurulyáját fúvogatta épp. Abból varázsolt ki szép varázsigét: szökdelő dallamot, mely röppenve száll, s rákacag az ágról a dalos madár.

Amint így furulyál - halljatok csudát! -, csak elővarázsol egy tündérleányt. Haja, mint a sárga, feslő tulipán, kis vad-rózsabimbó nyílik ajakán. Szeme patakparti kéklő nefelejcs, ha ránézel, biztat: „Könnyet sose ejts!" Lába réti szegfű, karcsú dereka a harmatos hajnal rezgő illata. Öltözete: ing-váll, kék babos ruha. Mintha nem is volna tündérotthona… Mintha csak egy földi lányka volna ő, mint a többi korán munkába menő. Pedig dehogy olyan., mint a többiek! Tündér: látni, hogy a föld felett lebeg...

Minderre a legény döbben rá nagyon. Ámbár tán megbódult a tűző napon? De napnál tündöklőbb a lány mosolya. Talán épp a napból termett le oda?

„Jóllehet senki más, fénylő napsugár; napsugár tündére, ki a földre jár" - így tűnődik szótlan a juhászlegény, juharfa-furulyáját elejtve szegény. De szól ám a lányka: - Hívtál, itt vagyok. Ameddig akarod, nálad maradok. Varázsfurulyáddal igéztél ide; az hozott tehozzád, a dal ereje. Asszonyfeleségnek nálad maradok; halálig hű társad, ha úgy akarod. Erre már megszólalt a juhászlegény, igazítva kissé ferde fövegén. Bajszát is megpödri - fél kézzel ugyan - ebből is kitetszik: tisztessége van. - Édes szép tündérlány, gyenge viola, harmatban kelt szegfű, szagos rezeda! Szegény vagyok, árva, nincs apám, anyám. Házam helyett kunyhóm, járandós subám. Széna-szalma ágyam, csillagtakaróm. Egyedül az Isten a jóakaróm. Egyetlen barátom, társam a kutyám. Kedvesem is egy van: kedves furulyám. Ha ilyen szegényen engem elfogadsz, s szegénységemben is mellettem maradsz, tündérhonná válik kunyhónk., s meglehet, Tündérország népe minket emleget; irigyen így szólnak: „Lám csak, azok ott igazi tündérek, mivel boldogok."

Eljegyezték egymást „holtom-holtodig". Örült a puli, hogy egyszer jóllakik: valódi gulyással tellett a hasa, s elfeküdt utána, akár egy basa. Az volt az igazi szép lakodalom. Tücskök muzsikáltak, szólt a cimbalom. Hajnalig eltartott a tücsökzene. Akkor meg a rigók újráztak bele. Bizony régen esett ez az esküvő. Ükapám, mert ő volt a juhászlegény, fiának mesélte, s így tudtam meg én. Dédapáról szállott tovább a mese tündér-ükanyámról; egyéb semmisem. Se házat, se kincset nem hagytak reám. De álmomban néha eljő ükanyám. Mellém ül az ágyra, s mesét mond nekem szép Tündérországról, túl a hegyeken...