Volt egyszer egy léghajós, aki nagyon megjárta: kipukkadt a léggömbje, ő pedig lezuhant, és összetörte minden csontját. Inasát, a léghajósinast, két perccel előbb küldte le ejtőernyővel, ez volt a fiú szerencséje, mert hajaszála se görbült meg. Gazdája mellett sok tapasztalatot szerzett, fölcsaphatott volna maga is léghajósnak, csak éppen léggömbje nem volt, s pénze se, hogy szert tegyen rá.

Hogy eltengődjék valahogy, bűvészmesterségre adta a fejét, megtanult a hasából beszélni, s attól fogva hasbeszélőnek nevezték. Ifjú volt és daliás, s amikor kiserkedt a bajusza, és szép ruhákat vett magának, akár grófnak is nézhették volna. Tetszett a hölgyeknek; egy hajadont úgy megbolondított daliás külsejével és bűvészetével, hogy az mellé szegődött, és elment vele idegen országokba. A bűvész ott tanárnak mondta magát - szerényebb már nem is lehetett volna.

Folyton azon törte a fejét, hogyan szerezhetne léggömböt magának meg ifjú feleségének. Akkor aztán járhatnák a világot! Csakhogy nem volt módja hozzá. - Majd lesz! - vigasztalta magát.

- De mikor! - sóhajtotta az asszony.

- Ne búsulj, még fiatalok vagyunk. Én még sokra vihetem a tanári pályán. Addig pedig morzsákon is megélünk.

Az asszony hűségesen segített neki, ott ült az ajtó előtt, és árulta a jegyeket az előadásra, márpedig ez didergető mulatság télvíz idején! Egyik bűvészmutatványban is segített a férjének. A tanár egy jókora asztalfiókba zárta a feleségét, s amikor a következő pillanatban újra kihúzta a fiókot, üres volt - az asszony egy másik, rejtett fiókba bújt át hirtelen. A közönség ámult, szemfényvesztő mutatvány volt.

Egy este aztán, ahogy a fiókot kihúzta, ő sem látta a feleségét, nemcsak a közönség elől tűnt el - nem volt sem az első fiókban, sem a mögötte levőben, de még a házban sem. Ez már az asszony bűvészete volt. Megelégelte a fiókokban bujkálást, s nem is tért vissza soha többé. A szegény bűvész attól fogva csak szomorkodott, elfelejtett nevetni, s nevettetni se tudott többet. Így lassan elmaradozott a közönsége, a bűvészmesterség alig hozott valamit a konyhára. A tanár lerongyolódott, végül már nem maradt semmije, csak a jókora bolhája, amit még a felesége hagyott rá, s ezért igen nagy becsben tartotta. Szelídítette, oktatgatta, megtanította kecses táncot lejteni, puskával tisztelegni, ágyút elsütni, persze csak afféle játékágyút.

Büszke volt nagyon a bolhára, a bolha is büszke volt a maga tudományára, lehetett is! Tanult bolha lett, méghozzá emberi vér csörgedezett az ereiben, bejárta a nagy városokat, hercegek, hercegnők kegyes tetszését nyerte meg. Újságok írtak róla, falragaszok hirdették sokféle tudományát. A bolha tudta magáról, hogy nagy hírű személyiség, aki kenyeret ad egy tanárnak, de akár egy egész családot is el tudna tartani.

Büszke volt, és híres volt, mégis, ha utaztak a tanárral, harmadik osztályra váltott jegyet, mert azt tartották, hogy az éppen olyan gyorsan jár, mint a többi. Hallgatag megegyezés volt köztük, hogy halálig együtt maradnak, soha meg nem házasodnak, a bolha agglegény marad, a tanár meg özvegy. Ami majdnem mindegy.

- Ahol az embert egyszer szerencse érte, oda ne térjen vissza többé - azt tartotta a tanár. Jó emberismerő volt, s ez is nagy tudomány.

Teltek az évek, lassan már minden országot bejártak, egyedül a vadak földjén nem voltak még. A tanár tudta a vadakról, hogy keresztényhúst esznek, de hát ő nem volt igazi keresztény, a bolha még úgyse, s ő nem is lett volna valami kövér falat. Így hát bátran nekivágtak az útnak, remélve, hogy nagy sikereket aratnak a vadak országában.

Utaztak gőzösön, utaztak vitorláshajón; a bolha mindenütt szerepelt, s ezért ingyen utazhattak. Végre megérkeztek a vadak országába.

Egy ifjú kis hercegnő uralkodott itt, alig tizennyolc esztendős, de már egy ország gondja nyomta a vállát. Igaz, maga akarta, mert elvette a hatalmat királyi apjától meg anyjától, ilyen erőszakos kis teremtés volt: Páratlanul szép és páratlanul neveletlen.

Amikor meglátta a bolhát puskával tisztelegni meg ágyút sütögetni, úgy belehabarodott, hogy azt mondta: - Vagy ő, vagy senki! - Valósággal tombolt a szerelemtől, pedig azelőtt is elég tombolós természetű volt.

- Kedves, okos, megnyerő ifjú ez! - mondta a bolhára az apja is: - Bár emberré lehetne!

- Azt csak bízd rám, öreg! - mondta a lánya; bizony csúnya dolog, hogy vérbeli hercegnő létére így beszélt az apjával, de mondom, páratlanul neveletlen volt. Azzal a keze fejére ültette a nagy hírű bolhát.

- Ember vagy, tudd meg, és velem együtt uralkodol! - mondta neki. - Csakhogy azt kell ám tenned, amit én akarok, különben agyonütlek, a tanárodat pedig megeszem vacsorára.

A tanárt egy nagyteremben szállásolták el. Különös terem volt az: cukornádból rakták a falait, a tanár hát torkoskodhatott volna kedvére, de ő nem szerette az édességet. Nem közönséges ágya volt, hanem függőágya; abban ringatózott egész nap, s azt képzelte, hogy léghajón utazik, amilyet mindig kívánt magának.

A bolha ottmaradt a hercegkisasszony mellett, hol a kis kezén ült, hol a fehér nyakán. A hercegkisasszony kitépett egy szál hajat, annak egyik végét a bolha lábára köttette a tanárral, a másik végét maga erősítette oda nagy korallfüggőjére.

Szép napok voltak azok, a bolha is boldog lehetett - legalább a hercegkisasszony azt gondolta. Csak a tanárnak volt keserves: csavargó természete már vitte volna tovább, egyik városból a másikba, szerette volna újra még újra olvasni az újságokban, hogy neki mennyi türelemre és észre volt szüksége ahhoz, hogy a bolhát emberi tudományokra tanítsa. Itt egész nap csak a függőágyban himbálta magát, hevert, lustálkodott, és nagyszerű ebédeket evett: friss papagájtojást, zsiráfsonkát meg elefántszemet, mert az emberevők nem mindig esznek ám embert, csak ünnepnapon; csemegének.

A szegény tanárt majd elemésztette a szörnyű unalom. Rég otthagyta volna már a vadak országát, de a bolha nélkül nem mehetett, hiszen hogyan bűvészkedett, hogyan élt volna meg nélküle? Vissza kell szerezni a bolhát! Az pedig nem könnyű. Sokáig törte a fejét, amíg kisütötte, mitévő legyen. Akkor felkiáltott: - Megvan!

- Felséges uram - állt a hercegkisasszony apja elé -, nem ülhetek tovább tétlen! Hadd tanítsam meg tisztelegni minden alattvalótokat! Ez az, amit a világ legnagyobb országaiban műveltségnek neveznek!

- És engem mire tudnál megtanítani? - kérdezte a felség.

- Legnagyobb tudományomra: elsütni egy ágyút, de úgy, hogy megrendüljön a föld, s a legízesebb madarak sült pecsenye alakjában potyognak eléd. Akkorát dörrenjen az ágyú, s olyan magasra csapjon a lángja.

- Ide azzal az ágyúval! - adta ki a parancsot a hercegkisasszony apja. Hanem a vadak országában nem volt egyetlenegy ágyú sem, csak a bolha ágyúja, az pedig kicsi volt a mutatványhoz.

- Öntök én egy nagyobbat - ajánlkozott a tanár. - Csak adasd hozzá, ami kell: finom selymet, tűt meg fonalat, kötelet meg zsinórt, aztán gyomorcseppeket a léggömb számára, hogy könnyebben fölemelkedhessék. Akkor dörren csak igazit az ágyú.

Megkapott mindent hiány nélkül.

Összesereglett az egész ország népe, mindenki látni akarta a nagy ágyút. De a tanár nem engedett egészen közel senkit, amíg a léggömb útra készen nem állott.

A bolha ott ült a hercegkisasszony keze fején, onnan bámészkodott. A tanár most már egészen megtöltötte a léggömböt; alig tudta féken tartani, olyan mehetnékje volt.

- Igen tüzes - mondta a tanár -, magasabbra kell vinnem, hogy lehűljön. - Azzal beleült a léggömb alatt függő kosárba.

- Nem boldogulok egyedül! - kiáltott ki aztán. - Léghajósinas kellene ide, hogy segítsen nekem! De erre csak egyvalaki alkalmas: a bolha.

- Nem szívesen engedem - aggódott a hercegkisasszony, de azért odanyújtotta a bolhát a tanárnak, aki a keze fejére ültette.

- Oldjátok el a köteleket! - kiáltotta. - A léggömb most felszáll egy kicsit!

Azt gondolták: most jön az ágyú!

A léggömb pedig emelkedett, szállt, szállt egyre magasabbra, végül eltűnt a felhők között, s örökre elhagyta a vadak országát.

A neveletlen hercegkisasszony meg az apja meg az anyja meg a vadak egész népe csak állt és várt. Ma is ott állnak, és várják vissza a léggömböt, a tanárt meg a nagy hírű bolhát. Ha nem hiszed, utazz el a vadak országába, ott mindenki csak róluk beszél. Azt remélik, hogy ha az ágyú lehűl, visszatérnek közéjük.

Csakhogy nekik több eszük van ám! Dehogy mennek vissza; itthon vannak a hazájukban, most már első osztályú jegyet váltanak a vasúton, mert a nagy léggömb sokat hoz a konyhára. Nem kérdi tőlük senki, hol tettek szert a léggömbre. Békében élnek, jómódban: nagy hírű és megbecsült emberek ők - a bolha meg a tanár.