Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tenger dombján is túl, volt egy öregember meg egy öregasszony, volt nekik két fiuk: Bendebukk meg egy másik. Nagyon szegények voltak az istenadták.

 Az öregember nemsokára meghalt. Hagyott Bendebukknak egy csatakos kis bundát meg egy csizmavakaró vaskót. A másik fiának egy bocskorszíjat hagyott.

 Azt mondja az anyjuk nekik:

 - Már megnőttetek annyira, hogy szolgálhattok; menjetek hát isten hírével, mert én nem tudlak benneteket ruházni, eltartani.

 Elindult a két fiú.

 Mentek, mendegéltek, amíg egy erdőbe nem értek. Egy nagy nyárfa alatt kétfelé ment az út: az egyik jobb, a másik bal felé.

 Itt a két testvér nagy sírás-rívás közt elvált egymástól. Bendebukk ment bal felé, a másik jobb felé szerencsét keresni.

 Ment, ment Bendebukk szomorkodva. Egyszer úgy hallotta, mintha messzire veszekednének, lármáznának. Elszánta magát, hogyha az ördögök lármáznak is ott, mégis arra megy.

 Amint közeledik, hát látja, hogy három ördögfiú egy bocskorszíjon veszekedik; az apjuktól örökségbe kapták, de hárman nem tudtak megosztozkodni rajta, mert nem volt késük, amivel elvágták volna háromfelé. Amint az ördögök meglátták Bendebukkot, mindjárt odahívták.

 Azt mondja neki a legnagyobbik:

 - Te, kisfiú, adjál egy kést, adok érte egy olyan sapkát, melyet ha a fejedbe teszel, előtted világosság, utánad sötétség lesz, és senki sem fog látni!

Azt mondja a középső ördögfiú:

- Én meg adok olyan lámpást, hogy ha kinyitod, akármit parancsolsz neki, megteszi.

 A harmadik azt mondja:

 - Én meg adok olyan tarisznyát, hogy ha az egész világot beleteszed, az sem fog meglátszani rajta.

 No, jól van! Hanem Bendebukk azzal a gyanúperrel élt, hogy hátha elveszik tőle azokat. Amint hát mindegyik átadta neki az ígért valamit, ő is odaadta a rossz kést. A sapkát a fejébe nyomta, nem látták többet az ördögök.

 Amint ment, mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer elér egy nagy városba. Egyet gondolt, elment a király kapujához. Azt mondja az őröknek:

 - Eresszenek be, bácsik! Azt hallottam, hogy az udvari szabónak meghalt az inasa, szeretnék szabóinas lenni.

 A kapuőrök rátámadtak, mit akar abban a rossz kis bundában, nem inasnak való ő. De addig kunyorált ott, beeresztették.

 Bement tehát a szabóhoz, és azt mondja neki:

 - Ha nem bánná, mester úr, lennék én inasa, úgyis meghalt a másik!

 Azt mondja neki a szabó:

 - Jó, én nem bánom. Hanem tudod, mi lesz a kötelességed?! Reggel, mikorára felkelünk, az udvar ki legyen seperve, a konyhán égjen a tűz, a tűz mellett a fazekakban forrjon a tiszta víz. Ha ezt megteszed, akkor szeretni foglak!

 Bendebukk megígérte, hogy teljesíteni fogja.

 Másnap reggel, mikorára felkeltek, az udvar tiszta volt, a konyhán égett a tűz, a fazekakban a víz már csak félig volt a sok fövés következtében.

 Meglátja mindezt a szabóné, mondja Bendebukknak:

 - Máskor ne rakj olyan jókor tüzet, mert látod, most is már lefőtt a fazekakban a víz!

 Bendebukk szót fogadott. Mindent jól csinált, rendesen. Szerették is nagyon. Vagy négy nap múlva azt mondja a szabónak:

 - Mester úr, engedje meg, hogy lemehessek a műhelybe is már, hadd foldoznék ott valami ócskát!

 Megengedte a szabó. Lemegy hát Bendebukk a műhelybe. Volt ott egy öreg szabólegény, Jánosnak hívták. Odamegy hozzá Bendebukk, azt mondja neki:

 - Adjon valami foldoznivalót, János!

 - Hogy tudnád te megfoldani, mikor még tű sem volt a kezedben sohasem!

 De a fiú mégis addig-addig kérte, hogy odaadott neki egy katonanadrágot: foldja meg a két térdét.

 Bendebukk az ajtó mögé ment a nadrággal, kinyitja a lámpást, amelyet az ördög adott neki, s azt mondja:

 - Olló, szabjad, tű, varrjad, vasaló, vasaljad úgy, hogy még az irigység se leljen benne hibát!

 Mikorára kimondta, készen is volt, mégpedig úgy, hogy János se tudta volna jobban meg szebben megfoldani. Mikor Bendebukk odavitte hozzá, csak elcsodálkozott, hogy hogyan megvarrta.

 Másnap megint lement Bendebukk a műhelybe. Odamegy Jánoshoz, látja, hogy búsul. Kérdi tőle:

 - Mit búsul, János?

 - Hej, öcsém, hogyne búsulnék, mikor huszonnégy óra alatt száz katonaruhát kell megvarrni egymagamnak!

 - Sohase búsuljon rajta, majd megcsinálom én. Egyék, igyék, feküd jön le!

 János megfogadta a jó szót, és úgy tett. Bendebukk meg hozzálát a dologhoz; nem csinált egyebet, csak mindig azt mondta:

 - Olló, szabjad, tű, varrjad, vasaló, vasaljad!

 Mikor ezt elmondta, már akkor mindig kész volt egy ruha. Mire János felébredt, kész volt a száz öltözék. Másnap János Bendebukknak adta a maga reggelijét, amiért vele oly jót tett.

 Azután való napon megint látja Bendebukk, hogy János szomorkodik. Kérdi tőle, mi baja.

 - Már meg kétszáz ruhát kell huszonnégy óra alatt elkészíteni! - mondja neki János. Azt mondja Bendebukk:

 - Egyék, igyék, aludjék, majd megcsinálom én!

 János lefeküdt, és mikorára felkelt, készen volt a kétszáz öltözék. Ekkor János Bendebukkot ebédkor az asztalhoz ültette, a maga helyére. Váltig szabadkozott Bendebukk, hogy nem ül oda, de muszáj volt. Amint bemegy ebédelni a mester, látja, hogy hol ül Bendebukk. Haragra gyulladt, hogy hogyan mer oda ülni. A haragjának az lett a vége, hogy elhajtotta magától Bendebukkot.

 Elment Bendebukk a kis, csatakos bundában megint egy nagy városba. A király kertészéhez ment be. Azt mondta, hogy kertészinas akar lenni. A kertész mindjárt meg is fogadta, mert szüksége volt kertészinasra, és kiküldte a kertbe, hogy a virágokról hajtogassa a legyeket és a bogarakat. Bendebukknak nem volt egyéb dolga, mindig a kertben járkált fel s alá, legyezve a virágokat. Egyszer, vasárnap, a legkisebb királykisasszony kinézett a kertbe, a kastély ablakán. Látja, hogy egy kisfiú legyezi a virágokat egy csatakos bundában. De egyszer csak egy rézpáncélú vitéz rézszőrű lovon felvágatja a lovával az egész kertet olyan pusztára mint a pádimentom, és azután rézvirágokkal beültette az egész kertet.

A király, mikor meglátta, megörült, és jól megajándékozta a kertészt. Jóllehet a kertész maga sem tudta, ki ültette a virágokat, és megtiltotta Bendebukknak, hogy hozzájuk nyúljon. Bendebukk nevetett magában mert ő vágatta fel az egész kertet, és ő is ültette be. Ő volt a rézpáncélú vitéz.

A következő vasárnap a középső királykisasszony maradt otthon a templomból. Akkor már ezüstpáncélos vitéz ezüstszőrű lovon vágatta fel a kertet, és ezüstvirágokat ültetett, de ez a kisasszony sem gondolt arra, hogy talán a kis bundás fiú csinálta azt. A harmadik vasárnap a legnagyobbik kisasszony maradt otthon. Ekkor aranypáncélú vitéz vágta fel az egész kertet, aranyszőrű lovon, és aranyvirágokat ültetett. A király ekkor ajándékozta meg igazán a kertészt, látva, hogy valamennyi virág a kertjében van, mind hárompróbás aranyból való. De ez a legnagyobbik királykisasszony sem tudta, hogy az aranypáncélos vitéz is Bendebukk volt.

 A negyedik vasárnap megint otthon akart maradni a legkisebb királykisasszony. Azt mondta, hogy beteg. De az atyja azt felelte, ha halálán van is, el kell mennie.

 - No, jól van!

 Azt mondja a kertésznek a királykisasszony:

 - Kertész bácsi, mondja meg az inasának, hogy kössön hármunknak három bokrétát!

 Bendebukk kötött is olyan szép bokrétát, hogy hetedhét országra szólott. Úgy ki tudta a virágból csinálni a három királykisasszony képét, hogy pingálni sem lehetett volna jobban. Felvitte a kis csatakos bundában. A kertész el akarta venni tőle, hogy majd ő viszi be, de Bendebukk csak azon volt, hogy majd beviszi ő. Hát amint bemegy a királykisasszonyok szobájába a csatakos bundában, a két nagyobbik királykisasszony rákiabált:

 - Eredj ki, takarodj!

 De a legkisebbik azt mondja:

 - Hozd elő a bokrétámat, kisöcsém!

 Amint odaadja neki Bendebukk, egy aranyat nyomott a markába a királykisasszony.

 Nemsokára csináltatott a király a három lányának három aranyalmát. Összehívatta az egész birodalomból a grófokat, hercegeket, és azt mondta a lányainak:

 - Akinek akarjátok, annak lökjétek az aranyalmát, ahhoz kell férjhez mennetek!

 Egy nagy szobában voltak a hercegek, a grófok, s velük a királynak minden cselédje. Csak Bendebukk nem. Egyszer csak ő is bejött a csatakos bundában, odaállott az ajtóhoz, egy gróf háta mögé.

 A két nagyobbik királykisasszony odahajítja a maga aranyalmáját egy-egy hercegnek. A legkisebb pedig odagöndöríti Bendebukkhoz. A Bendebukk előtt álló gróf azt gondolta, hogy neki löki, és fel akarta venni.

 De azt mondja a királykisasszony:

 - Nem magának löktem ám!

 Azzal Bendebukk felvette.

 Volt azután lakodalom. De a király haragudott a legkisebb lányára, hogy miért ment ahhoz a szegény kölyökhöz. Bendebukknak meg a feleségének nem is volt szabad az asztalhoz ülni, csak az ajtó megett voltak mind a ketten.

 Másnap a két herceg vadászni ment lóháton. Azt kérdezik Bendebukktól:

 - Nem jön vadászni, kis sógor?

 Bendebukk azt mondja, hogy elmegy, csak lovat adjanak alá. Adtak is egy rossz, girhes, szemeten hízott lovat, olyat, hogy alig tudott lépni. Amint a város végén mennek, nagyon nagy sárban kellett menni, a szegény Bendebukk lova bentmaradt a sárban. A két herceg pedig kényesen elvágtatott.

 Akkor azt mondja a ló Bendebukknak, mert táltos volt a ló:

 - Mit csináljak, kisgazdám?

 Azt mondja neki Bendebukk:

 - Rézszőrű ló légy, én rézpáncélú vitéz, rézszőrű eleven nyúl fickándozzék oldalamon!

 Meglett! Akkor megint azt kérdi a ló:

 - Hogy menjek, mint a szél, vagy mint a gondolat?

 Azt mondja Bendebukk:

 - Mint a gondolat, a két herceg előtt teremj!

 Úgy is lett. Mikor észrevette magát, Bendebukk látja, hogy jön a két herceg elébe. Persze nem ismerték meg, köszöntötték. Aztán beszédbe eredtek egymással.

 Azt kérdi a két herceg:

 - Mennyiért adod nekünk azt a nyulat?

 Bendebukk, mintha nem tudná, mi az, azt mondja:

 - Nektek adom egy olyan sárga karikáért, amilyen az ujjatokon van!

 Az egyik herceg azt súgja a másiknak:

 - Odaadom én, majd azt hazudom otthon, hogy eltört, azután elvesztettem!

 Oda is adta. Azután elváltak egymástól. Egyik egyik felé, másik másik felé. Amint a két herceg a város végére ért, látják, hogy szegény Bendebukk még most is ott kínlódik a nagy sárban. Nagy nehezen hazavergődött, a felesége megmosta a sártól egy nagy dézsa vízben.

 Másnap megint elhívta a két herceg Bendebukkot vadászni. Még rosszabb lovat adtak alá. A város végén megint ott maradt a nagy sárban lovastól, a két herceg pedig nevetve elnyargalt.

 Azt kérdi a ló:

 - Mit csináljak, kisgazdám?

 Azt mondja Bendebukk:

 - Ezüstszőrű ló légy, én ezüstpáncélú vitéz; ezüstszőrű nyúl fickándozzék az oldalamon, és mint a gondolat, a két herceg előtt teremj!

 Alig mondta ki, úgy lett. A két herceg jött vele szemben, köszöntek egymásnak. A két hercegnek nagyon megtetszett az ezüstnyúl, kérdik Bendebukktól:

 - Miért adnád nekünk?

 - Egy másik sárga karikáért - mondja az.

 Most a másik herceg adta oda a jegygyűrűjét. Azzal elmentek. Mikor a város végén vannak, látják, hogy Bendebukk ott vergődik a sárban, lovastul. Kijött valahogy, hazament, otthon a felesége megmosta.

 Harmadik nap megint kiment a két herceg vadászni. Hívták Bendebukkot, de még rosszabb lovat adtak neki. Szegény, annak rendje s módja szerint ott maradt a sárban. Amint a két herceg elmegy, azt mondja a lovának:

 - Aranyszőrű ló légy, aranypáncélos vitéz legyek; aranyszőrű nyúl fickándozzék az oldalamon, és mint a gondolat, a két herceg előtt teremj!

 Úgy lett! A két herceg alig tudta, hogyan köszönjenek ennek a vitéznek. Beszédbe eredtek, megint kérdezte a két herceg:

 - Miért adod nekünk ezt a nyulat?

 Azt mondja Bendebukk:

 - Nektek adom, ha valamelyiktek az oldalára hagyja nyomni a pecsétemet!

 Az egyik rá hagyta nyomni. Azután elváltak. Mikor a két herceg a városba ért, szokás szerint ott vergődött Bendebukk. Azután hazament megmosta a felesége.

 Egyszer a király összegyűjti a birodalmában levő mágnásokat, hogy megmutassa azokat a nyulakat, amelyeket az ő két veje fogott. Mikor a legjobban vendégeskednek, a két herceg pedig beszéli, hogy hogyan s miképpen fogták a nyulat, bejön egy ezüstpáncélú vitéz. Azt gondolták, valami mágnás; ezt is leültették. Egyszer azt mondja az ezüstpáncélú vitéz:

 - Hazudtok, herceg sógorok, mert a réznyulat ezért a gyűrűért, az ezüstnyulat ezért a másikért én adtam, Bendebukk! A harmadikat pedig azért adtam, hogy a sódarodra nyomtam a pecsétet! Ha nem hiszik, nézzék meg!

 Megnézték - csakugyan úgy volt! Akkor felállt Bendebukk, azt mondja:

 - Isten áldjon meg, király atyám, isten áldjon meg, feleségem!

 Azzal elment.

 Ment, mendegélt a kis csatakos bundában. Egyszer elér egy királyhoz, bemegy hozzá, azt mondja neki:

 - Azt hallottam, felséges király, hogy van felségednek egy lánya, aki minden éjszaka tizenkét pár cipőt nyű el. S eddig senki nem tudta kitudni, hogy hogyan esik az. Én is szeretném megpróbálni. Ha az ördöggel cimborál is, meg fogom én tudni.

 Azt mondja neki a király:

 - Az mind igaz, édes fiam. Hanem úgy vigyázz, hogyha ki nem találod az okát, már kilencvenkilenc embernek van a feje karóban érte, a tiéd a századik lesz.

 Bendebukk megmaradt a szava mellett.

 Este odafeküdt a királykisasszony ajtajába a csatakos bundában. Amint ott fekszik, egyszer, tíz óra tájban, ihol jön egy tüzes szekér az udvarra. Kiszáll belőle egy nagyszakállas ember. Bemegy a királykisasszony szobájába, a királykisasszonyt kivezeti, felülnek a szekérre mind a ketten. Bendebukk is kapja magát, a sapkáját a fejébe nyomja, hátul felugrik a saroglyába. Sebesen elmennek.

 Amint mennek, egyszerre elérnek egy rézerdőbe. Ott egy rézforrásnál megállnak. Esznek, isznak, beszélnek, fürdenek, mosdanak. Bendebukk is evett a nagyszakállas tányérjából. Mikor el akarnak indulni, Bendebukk megfog egy rézpoharat, beleteszi a tarisznyájába. Megfog egy rézágat, letöri, azt mondja:

 - Menjék kend is a bakóba!

 De amint a rézágat letörte, az egész erdő megcsendült bele. Azt mondja a királykisasszony nagy ijedten:

 - Jaj, felséges férjem és királyom, a kis ember csinál valamit!

 Nosza Plutó is - mert az volt a nagyszakállas - leugrik, összevissza fújja tűzzel a szekérnek minden zegét-zugát, még a tengelyvégszeg lyukát is; nem lelt semmit. Akkor azt mondja a kocsisnak:

 - Se ló, se ostor nem a tiéd, hajts!

 Mentek sebesen! Egyszer elértek egy ezüsterdőbe. Ott is az ezüstforrásnál ettek-ittak. Bendebukk egy ezüstpoharat, egy ezüstfaágat megint a tarisznyába tett.

 Onnan elmentek, elértek az aranyerdőbe. Ott is az aranyforrásnál ettek-ittak, ott is beletett Bendebukk egy aranypoharat, egy aranyfaágat a tarisznyába.

 Ahogy mentek tovább, egy keskeny szekérúton, egyszer csak egy rucalábon forgó várba értek. Amint le akar szállni a királykisasszony, két szép kislány szalad elébe, azt kérdik tőle:

 - Mit hoztál, mit hoztál, édesanyám?

 Bementek mind a várba, leültek vacsorázni. Bendebukk a pitvarban volt, az ajtó háta mögött. Amint az inas hozta kifelé a jóféle ételmaradékokat, Bendebukk mindent kivett a kezéből, a tarisznyájába tette. A királykisasszony hozott magával tizenkét pár cipőt, ő azt is a tarisznyába tette.

 Amint megvacsoráztak, kiment a kisasszony egy beretvával kirakott pádimentumú szobába. Persze, amint kettőt lépett, vége lett mindjárt a cipőnek. Kiáltja az inasnak, hogy hozza be a többit! Hát sehol sem találják. A királykisasszony is megijedt, azt mondja Plutónak:

 - Jaj, felséges férjem és királyom, a kis bundás ember csinál valamit. Tovább nem maradok, megyek haza!

 Felül a szekérbe, odamegy a két kislánya; amint megcsókolják az anyjukat, Bendebukk megfogja mind a kettőnek a nyakát:

 - Menjenek kendtek is a tarisznyába!

 Mikor az öreg Plutó megcsókolja, ennek is megfogja a szakállát:

 - Menjen kend is a tarisznyába!

Persze nem látta senki, mert fejében volt a sapka.

 A királykisasszony hazament, s mikor megy befelé a szobájába, azt mondja:

 - Hej, ha tudtam volna, hogy itt vagy, még el nem jöttem volna!

 Reggel elhívatja Bendebukkot a király magához, kérdezi tőle:

 - Mit láttál?

 Bendebukk elbeszéli az egészet. Amint elmondja, megfogja a tarisznyájában Plutó szakállát:

 - Ha nem hiszi, felséges király, itt van!

 Azzal kivágta a szoba közepére. Hanem az, ördög lévén, eltűnt egyszerre.

 Aztán kiveszi a két gyereket meg a többi holmit is mind. Ekkor azt mondja a király:

 - Amiért ezt megtudtad, neked adom a lányomat, meg a fele királyságomat!

 Azt mondja Bendebukk:

 - Nem kell énnekem a felséges király lánya, sem a fele királysága!

 Akkor a király odaadta Bendebukknak tizenegy szobájának a kulcsát, hogy ami neki tetszik, azt vigye el. Bendebukknak megmondták a cselédek, hogy van a királynak még egy tizenkettedik szobája is, amelyikben csodalámpások vannak felaggatva. Azt is megmondták neki, melyik a legjobb. Bendebukk kérte a tizenkettedik szoba kulcsát is. A király eleinte tagadta, hanem aztán kénytelen volt odaadni. Bendebukk kinyitotta a tizenkettedik szobát, és levette a lámpát. Azzal otthagyta a királyt a lányával együtt. Ment haza.

 Egyszer kíváncsiságból kinyitotta a lámpást. Hát tizenkét nagy óriás ugrik ki belőle, azt kérdik:

 - Mit parancsolsz, kis gazdánk?

 Azt mondja Bendebukk:

 - Az anyám házától idáig egy várost építsetek!

 Meglett!

 - Azután az anyám a legszebb palotában aranyszékben üljön: aranyzsámoly legyen a lába alatt.

 Amint kimondta, ez meg is lett. Ekkor emlékezett rá Bendebukk, hogy még felesége is van őneki! Mindjárt megparancsolta, hogy azt is hozzák elő. Az is meglett. Száz szakács főzött, vacsora után táncoltak, én is ott voltam, szalmasarkantyúm volt zabtaréjjal, egy zsákban megbotlottam, és ide buktam.