Volt egyszer egy király s annak három
fia. Ennek a királynak volt egy gyönyörű nagy kertje, abban a
kertben egy almafa. Ezen az almafán minden esztendőben három
aranyalma termett, de mikor éppen megértek, úgy eltűntek,
mintha a föld nyelte volna el. Hiába őriztette a király, soha
meg nem tudta, hogy ki lopja el az almákat. Mikor aztán a
királyfiak nagyra növekedtek, azt mondotta az idősebb királyfi
- Majd megőrzöm én az almát, édesapám!
Ki is ment éjjel a kertbe, megállott az
almafa mellett, de éjfélkor rettenetes zúgás támadt,
megmozdult a föld, dörgött az ég, villámlott. Igazi
égszakadás, földindulás. Aztán egyszerre csak leereszkedett a
fára egy gyönyörű fekete felleg. Abból a fekete fellegből
kinyúlt egy kéz, leszakított egy almát, s eltűnt a kéz is, a
felleg is. Még a foga is vacogott a királyfinak, úgy megijedt.
Aztán beszaladt a palotába, elmondotta az apjának s a
testvéreinek, hogy mi történt.
A következő éjjel a középső királyfi ment
a kertbe. Fogadkozott erősen, hogy ő majd megőrzi az almát, de
éppen úgy járt, mint a bátyja.
Harmadik éjjel a legkisebb királyfi
vállalkozott az alma megőrzésére, de az apja nem akarta
engedni. Mondta neki:
- Hagyjad, fiam; ha a bátyáid meg nem
tudták őrizni, mit akarsz te? Kicsi vagy te még ahhoz!
- Csak adj nekem nyilat, kardot, s adj
nekem egy könyvet s világítót,édesapám, hogy olvasgassak a fa
tövében, nehogy elaludjam. Majd meglátod, hogy megőrzöm én az
almát !
Addig beszélt, addig rimánkodott, hogy az
apja megengedte:
- Isten neki, eredj, őrizd meg az almát,
ha tudod! Kiment a királyfi a kertbe,leült a fa alá,
meggyújtotta a világítót, kinyitotta a könyvet; olvasgatott. S
hát ím, egyszerre kerekedett rettenetes égszakadás,
földindulás. Zúgott-búgott a levegő, szállott le az égből a
rettenetes fekete felleg. Aztán kinyúlt abból a fekete
fellegből egy kéz, le akarta szakítani az almát, de abban a
pillanatban odasuhintott a királyfi a kardjával.
Eltűnt a felleg, el a kéz, az aranyalma
pedig ott maradt a fán. Reggel szaladt a királyfi nagy örömmel
az apjához:
- No, édesapám, ihol az aranyalma ! Nem
tudta elvenni a tolvaj, de jól meg is sebeztem. Most már adj
nekem lovat s fegyvert, megyek a tolvaj után. Addig meg nem
nyugszom, míg valahol meg nem találom.
- Ó, fiam - mondotta a király -, maradj
itthon, ne keresd a halálodat, úgysem találod meg azt a
tolvajt, hiszen már annyian keresték, bejártak ország-világot
az én embereim, s még csak a nyomára sem találtak a tolvajnak.
Mit akarsz te?
De a királyfi mondotta:
- Eressz; édesapám, mert bizony mondom,
hogy meghalok, ha el nem eresztesz.
Mikor látta a király, hogy itt hiábavaló
minden beszéd, azt mondotta:
- Hát isten neki! Eredj. Majd melléd adok
ezer katonát, nehogy valami baj érjen az utadban.
- Ne kísérjen engem senki! - mondotta a
királyfi. - Éppen ha a bátyáim eljönnek velem: nem bánom, de
más senki !
Hát csakugyan úgy is lett : a királyfival
nem ment más, csak a két bátyja. Elbúcsúztak az apjuktól, a
király meg otthon maradt nagy búval, bánattal. Akkora volt a
bánatja, hogy a palotát gyászfeketébe húzatta.
Hát jól van. Elindultak a fiúk, mentek
hegyeken, völgyeken át, mindenütt a vércseppek nyomán, mert a
kerttől kezdve, ahogy onnét kiléptek, lépésről lépésre
vércseppek látszottak: a tolvaj hullatta el azokat. Addig
mentek, mendegéltek, míg egyszerre csak az út háromfelé válott.
Mind a három útnak az elején volt egy kőoszlop. Az első
kőoszlopra ez volt írva: “Aki ezen az úton megy, visszajön." A
második oszlopon ez állott: “Aki erre megy, talán visszajön,
talán nem jön." A harmadikon: “Aki erre megy, sohasem tér
vissza többet!"
Mondotta a legkisebb királyfi
- No, én a harmadik úton megyek, jöttök-e
velem? Mit mondhattak egyebet a bátyjai? Szégyellették
magukat, hát ők is mentek vele a harmadik úton. Lesz, ami
lesz! Továbbmentek, mendegéltek a harmadik úton, s íme,
lépésről lépésre látszottak a vércseppek. Azoknak a nyomán
mentek, s addig mentek, míg egy óriási hegynek a tetejére
értek. Ottan állott egy hatalmas márványkő oszlop, az oszlopon
egy vasgyűrű.
- Hiszitek-e - mondotta a legkisebb
királyfi -, hogy ez alatta márványkő oszlop alatt van a tolvaj
? Emeljük el innét ezt a követ !
Megpróbálta a legidősebbik, meg sem tudta
mozdítani. Próbálta a középső, az sem. Akkor próbálta a
legkisebb királyfi. Alig nyúlt hozzá az ujjával, s feldőlt a
márványkő oszlop; mert hát szörnyű nagy ereje volt a legkisebb
királyfinak.
Ahogy félremozdult a márványkő oszlop,
hát alatta rettenetes sötét kút tátongott. Abból a sötét
kútból pedig csak úgy áradott az égő, forró gőz.
- Ez bizonyosan annak a tolvajnak a
lehelete - mondották a királyfiak.
- No, fiúk - kérdezte a legkisebbik
királyfi -, hát már most melyikünk ereszkedik alá ebbe a
kútba?
- Hiszen én is lemehetek - mondotta a
legidősebb. Ámbátor jobb szerette volna ő is meg a másik is,
ha a legkisebb királyfi ereszkedik le, mert már haragudtak rá
a nagy ereje miatt, s szerették volna, ha valamiképpen
elpusztulna. Szereznek egy hosszú kötelet, s azon le is
eresztették a legidősebbiket, de még csak a fél útra sem
ereszkedett le a kútba, felkiabált torkaszakadtából:
- Húzzatok fel, mert mindjárt porrá égek!
Szörnyű tűz van itt !
Visszahúzták azonnal. Akkor leeresztették
a középső fiút, az is csak fél útra ereszkedett le, kiabálta
vissza:
- Húzzatok fel, mert mindjárt porrá égek!
Felhúzták azt is. Akkor azt mondotta a
legkisebbik királyfi:
- Most már eresszetek le engemet, de
akárhogy kiabálok, vissza ne húzzatok. Lesz, ami lesz ! Egy
életem, egy halálom, addig meg nem nyugszom, míg azt a tolvajt
meg nem találom!
Hát csakugyan nem is húzták vissza, pedig
bizony kiabált a legkisebb királyfi is:
- No, most mindjárt porrá égek!
Hát leeresztették a kút fenekére, s onnét
egy gyönyörű szép országba lépett ki a királyfi. Ott mindjárt
látott egy szépséges szép palotát. Nagy kert a közepén. Ment
egyenesen fel a palotába. Volt abban hetven szoba, ha nem
több. Ment egyik szobából a másikba, nézett erre, nézett arra,
nem látott egy eleven lelket. Aztán, mikor már véges-végig
ment a palotán, akkor ért egy ajtóhoz, amely nem volt nyitva.
Belépett oda, s hát mit lát? Egy csudaszép királykisaszszony
ült a szoba közepén, s játszadozott egy aranyalmával.
Hempergette a földön, aztán fel-felkapta, dobálta, labdázott
vele.
“Ez az alma az én apám fájáról való" -
mondotta magában a királyfi.
Aztán egyszerre csak felnézett a
királykisasszony, s hogy meglátta a királyfit, rákiáltott:
- Hát te kutya, hogy kerültél ide, ahol
még a madár se jár?! Tudod-e, hogy ki lakik itten?
- Igen, ha megmondod.
- A huszonegy fejű sárkány. Jaj neked, ha
megtudja, hogy itt vagy, mert éppen most került haza
sebesülten!
Mondotta a királyfi:
- Tudom, hogy megsebesült, mert én
sebesítettem meg. A vére nyomán jöttem ide. Hol van?
Felelt a királykisasszony:
- Én nem tudom, eredj a szomszéd szobába,
ott a húgom. Ő talán tudja.
Bement a másik szobába, s hát ott is egy
csudaszép királykisasszony labdázott egy aranyalmával, s ahogy
felpillantott a leány, az is rákiáltott:
- Hol jársz itt, te kutya, ahol még a
madár se jár?! Tudod-e, hogy ki lakik itten?
- Tudom már - mondotta a királyfi -, a
huszonegy fejű sárkány, az, aki ezt az aranyalmát lopta, s
akit én megsebesítettem. Hol van? Hadd ölöm meg a cudart!
- Eredj csak, eredj a szomszéd szobába,
ott majd megmondják.
Belépett a szomszéd szobába, s ím, ott is
egy csudaszép királykisasszony volt: aranyalmával labdázott az
is. De szép volt, vagy nem volt szép a két első
királykisasszony, ez már csakugyan olyan szép volt, hogy a
királyfinak káprázott a szeme a nagy szépségétől. Felnézett rá
ez a leány is, és rákiáltott:
- Hát te kutya, hol jársz itt, ahol a
madár se jár?
De csak a kérdés volt ilyen, mikor jól
megnézte a királyfit, felugrott a földről, nyakába szökött a
királyfinak, megölelte, megcsókolta, s mondotta neki:
- Tudom már, hogy miért jöttél. Ugye, te
vagy az, aki megsebesítette a huszonegy fejű sárkányt? Azért
jöttél, ugye, hogy megöljed?
- Azért - mondotta a legkisebbik
királyfi. - Hol van hát?
- Ott fekszik a szomszéd szobában -
felelte a királykisasszony. - Eredj be, de figyelmeztetlek,
hogy ha a szeme nyitva van, akkor alszik, ha nincs nyitva;
akkor nem alszik. Fejénél van egy palack víz, a lábánál egy
másik palack víz. Ha látod, hogy alszik, akkor a két palackot
cseréld el. Aztán van az ő szobájában sok-sok kard, ott lógnak
a falon, szebbnél szebbek, fényesnél fényesebbek, azok majd
tégedet megszólítanak: “Vitéz, akassz le." De hozzá se nyúlj
egyikhez se! Ám van az ajtó megett egy rozsdás kard, azt
akaszd le, azzal aztán csapj rá a huszonegy fejű sárkányra.
Amint rácsapsz, felébred. Akkor ő aztán azt mondja neked:
“Gyere ide, pajtás, ülj le mellém, együnk-igyunk." Megkínál
azzal a palackkal, amelyik a lába mellett van, ő meg azt
veszi, amelyik a feje mellett van. Hát hagyd, csak vegye! Te
meg igyál bátran.
Úgy tett a királyfi, ahogy a leány
tanácsolta, s a sárkány, ahogy kiitta a palackot, felordított:
- Hej, cudarok, hitványok, megcsaltatok !
Abban a pillanatban a királyfi másodszor
is ,rácsapott a kardjával.
- No, még egyszer! - nyöszörgött a
sárkány. - Hadd legyen vége az életemnek, ne kínlódjak többet!
Felelt a királyfi:
- Az én anyám egyszer szült engemet,
többet nem vágok rád!
A huszonegy fejű sárkány erre nagy
mérgében szertepukkant, a királyfi meg visszament a
leányokhoz, s mondotta nekik:
- No; leányok, most jertek velem, viszlek
fel a felső világba, mert tudom, hogy onnan rabolt el titeket
a cudar sárkány.
- Onnét, onnét - mondották a leányok. -
Király leányai vagyunk mi!
Mielőtt elindultak volna, a legkisebbik
leány félrehívta a királyfit, s mondotta neki:
- Nyúlj be ebbe a szekrénybe, abban
találsz egy mandulát, egy diót, egy mogyorót s egy lószőr
kötelet. Ezt vedd magadhoz, tedd el, s jól vigyázz rá, mert
még szükséged lehet rá. Aztán ha megcsalnak bátyáid - mert
hej, félek én attól, hogy meg fognak csalni tégedet! -, egyet
se búsulj, majd megsegít az isten. Akármi történjék, én várok
rád egy esztendeig s három napig. Ha itt találsz maradni az
alsó világban, majd találsz az aranyszérűn három bárányt, két
feketét s egy fehéret. Vigyázz, hogy a fehér bárányt fogd meg,
mert ha a feketét találod megfogni, akkor még egyszer olyan
mélyre esel le az alvilágba, mint amilyen mélyre estél idáig.
Eközben a kúthoz értek, ott a királyfi
felkiáltott a bátyjaihoz:
- Eresszétek le a kötelet!
Leeresztették a kötelet, s ráült először
a legidősebb királyleány. A királyfi meg, miközben húzták
felfelé, felkiáltott a legidősebb bátyjának:
- Ez a leány a tiéd !
Aztán felhúzták a második királyleányt, a
királyfi meg felkiáltott a középső bátyjának:
- Ez a leány meg a tiéd!
Harmadszor meg felhúzták a legkisebb
királyleányt, s akkor felkiáltott:
- Ez a leány pedig az enyém!
Hanem a kötelet bizony negyedszer nem
eresztették le. Igaza volt a kis királyleánynak. Amint fenn
volt a három királyleány, a két királyfi szépen hazament
velük, ott az apjuknak azt hazudták, hogy az öccsük meghalt,
ők az almatolvajt megölték, ott találták ezt a három
királyleányt.
Sírt szegény király, siratta a legkisebb
fiát, de aztán lassan-lassan megvigasztalódott, elfelejtette
legkedvesebb fiát. S merthogy a legidősebb fia elvette a
legidősebb királyleányt, a középső fia a középső királyleányt,
mit gondolt, mit nem az öreg király: ő meg el akarta venni a
legkisebb királyleányt.
Azt mondotta a kicsi királyleány:
- Jól van, király, én a feleséged leszek.
De most még nem. Várj egy esztendőt, három napot, három órát,
ha azalatt nem jön vissza a legkisebbik fiad, ám legyen,
tartsuk meg a lakodalmat.
Ebbe bele is nyugodott a király.
Hát a szegény kicsi királyfival mi
történt? Mikor látta, hogy utána nem eresztették le a kötelet
a bátyjai, nagy búval, bánattal továbbment, s ahogy ment;
mendegélt, egyszerre csakugyan elért az aranyszérűre. Ott az
aranyszérűn szaladgált két fekete s egy fehér bárány. Nosza,
utána a fehér báránynak! Szaladtak a bárányok összevissza,
meg-megfogta, meg újra elszaladt a fehér bárány. Egyszerre
mégis, hogy, hogy nem, az egyik fekete bárány akadt a kezébe,
s ahogy a fekete bárányt megfogta, süllyedni kezdett vele a
föld. Szállott alább, alább, leereszkedett a legalsó világba.
Ahogy leért, mindjárt egy városba
érkezett, ott a város végén bekopogtatott egy kicsi házba.
Abban lakott egy öregasszony, attól kért szállást. Az
öregasszony éppen akkor sütött kenyeret, a királyfi meg nagy
csodálkozva nézte, hogy amint a kenyeret dagasztja az
öregasszony, mindegyre belepök a tésztába.
- Hát te miért pöksz a tésztába,
öreganyám - kérdezte a királyfi -, miért nem keversz vizet
bele ?
- Hej, fiam, nagy oka van annak! -
mondotta az öregasszony. - Dagasztanék én vízzel jó szívvel,
de nincs. Egy forrása van a városnak, s abból nem kapunk
vizet, mert abban a forrásban lakik a tizenkét fejű kígyó,
ennek minden héten egy embert kell adni, s csak úgy ad vizet.
Most éppen a szegény királyleányon van a sor.
Mondotta a királyfi:
- Öreganyám, adj nekem egy korsót, hadd
hozzak én neked vizet. De jer velem, mutasd meg, hogy hol a
kút.
- Nem megyek én, fiam, ha sohasem is
látok vizet - mondotta az öregasszony. - Eredj, ha neked
tetszik, majd valahogy megtalálod a forrást.
- Jól van, akkor megyek magam - mondotta
a királyfi, s el is indult.
Addig ment, amíg a forráshoz ért. Hát
csakugyan ott volt a forrás mellett a szegény királyleány
egyedül. Megkötözték egy sziklához, s ott várta, várta szomorú
sorsát, amíg majd kijön a tóból a tizenkét fejű kígyó, s
lenyeli. Odament a királyfi, eloldotta a kötelet, s mondotta a
királyleánynak:
- Ne félj, szép királyleány, majd
megvédelek én, hanem előbb engedd meg, hogy dűljek le az
öledbe, mert fáradt vagyok erősen.
Le is hajtotta a fejét a királyleány
ölébe, el is szundikált. Azalatt, amíg szendergett, a
királyleány lehúzta az ujjáról a gyűrűjét, s a királyfinak az
övére kötötte. Aztán egyszerre csak megmozdult a tó, jött a
kígyó, a királyfi meg aludt mélyen. Sírt a királyleány,
költötte, ébresztgette a királyfit:
- Kelj fel, kelj fel, vége mind a
kettőnknek!
De a királyfi nem ébredt fel. Aztán
hullott a könnye, mint a záporeső, ráhullott a királyfi
arcára, s íme, felébredett attól. Egyszeribe felugrott,
kirántotta a kardját, s egy csapással levágta a kígyó fejét.
- Ohó - mondotta a kígyó -, azt hiszed,
hogy csak ez az egy fejem van? Van énnekem több is! - s abban
a pillanatban kiugrott egy másik feje. Levágta a királyfi azt
is. Aztán egymás után tíz fej ugrott ki még a kígyó testéből.
Reggeltől késő estig vágta, vagdalta a királyfi, míg végre
levágta mind a tizenkét fejét. Akkor aztán mind a tizenkét
fejből kivágta a nyelvet, beletette a tarisznyájába, a
korsaját megmerítette vízzel, búcsút vett a királyleánytól, s
visszament az öregasszonyhoz.
- Megöltem a kígyót - mondotta az
öregasszonynak -, de hallod-e, öreganyám, el ne árulj, erről
senki lélek ne tudjon ám!
Aközben, hogy a királyfi hazaért a
szállására, kijött a királyleánynak az egyik testőre, egy
óriási szerecsen, hadd lássa, hogy mi történt: megölte-e már a
kígyó a királyleányt? Hát íme, él a királyleány! No de egyéb
se kellett a szerecsennek; szépen kézen fogta a királyleányt,
hazavezette, s otthon eldicsekedett a királynak, hogy ő ölte
meg a kígyót, s hogy azt bizonyítsa, haza is hozta magával a
kígyó tizenkét fej ét.
- Nem igaz ! Nem igaz ! - kiabált a
királyleány. - Nem ő ölte meg a kígyót! Egy idegen vitéz volt
az, aki megölte.
- Márpedig, leányom - mondotta a király
-, én annak ígértem a kezedet, aki megöli a kígyót, aki
megmenti a te életedet. Íme, ez a szerecsen hozta el a kígyó
tizenkét fejét, mégiscsak ő ölte meg azt.
- Nem, nem- mondotta a királyleány -, nem
leszek a felesége! Előbb hívd össze az országban, ahány vitéz
van, édesapám. Hadd álljanak azok mind az udvarra, én meg
nézem őket az ablakból. Akit én majd megdobok aranyalmával, az
lesz a vitéz, annak leszek én a felesége.
- Hát jól van - mondotta a király -,
teljék a te kedved. Egyszeribe hírül adatta a király az egész
országban, hogy aki csak férfi van, jöjjön az ő udvarába, mert
a leánya férjet akar választani, s annak lesz a felesége, akit
megdob az aranyalmával. Hiszen jött az országból, aki csak
lábán tudott állam férfiember: grófok, hercegek, bárók,
válogatott cigánylegények. Jöttek mind, csak úgy hemzsegtek,
nyüzsögtek az udvaron. Észrevette ezt a kicsi királyfi is,
hogy miféle sokadalom van a király udvarában. Ő is odaállott a
többi közé. Ahogy meglátta a királyleány, egyszeribe
megismerte, s megdobta az aranyalmával. Erre aztán felvezették
a kicsi királyfit a palotába.
- Ihol, édesapám, ez a vitéz ölte meg a
tizenkét fejű kígyót!
De a szerecsen erősködött : nem ő ölte
meg, íme a bizonyság, a kígyónak a tizenkét feje.
- Igazán? - mondotta a királyfi, s
belenézett a kígyófejekbe. - Hát aztán a nyelvek hol vannak?
Ha egy báránynak a fejét levágod, vajon behúzza-e az a
nyelvét? Tegyünk csak próbát!
Hoztak egyszeribe egy bárányt, a királyfi
levágta a fejét, s íme, a bárány kettéharapta a nyelvét.
- No, látod-e? A báránynál csak bátrabb a
kígyó, s még a bárány sem húzza vissza a nyelvét. - Azzal a
tarisznyájába nyúlt, kivette a tizenkét nyelvet. - Ihol, itt
van az én bizonyságom!
Ahogy ezt látta a király, egyszeribe
kikergette palotájából a szerecsent, s mondotta a királyfinak:
- No, fiam, nem tudom, ki vagy, mi vagy,
kinek a fia vagy, de én megígértem, hogy annak adom a
leányomat, aki megmenti az életét. Akarod-e? Vagy valami
egyebet kívánsz?
- Én azt kívánom tőled - mondotta a
királyfi -, hogy vitess fel engem a felső világba.
- Hát fiam - mondotta a király -, nehéz
dolgot kívánsz tőlem, de amit csak tehetek, megteszek. Mondok
neked valamit: nézd, itt a palotámmal szemben van egy magas
hegy; azon a hegyen van egy fa; azon a fán egy sas fészkel.
Mindig ott ólálkodik a fa körül egy szörnyű nagy kígyó; a
kígyónak tizennyolc feje van. Ha ezt a kígyót megölöd, bizony
mondom neked, hogy a sasok hálából felvisznek a felső világba.
Nem mondatta ezt kétszer a királyfi, ment
egyenesen arra a helyre, az alá a fa alá. Hát éppen jött a
kígyó, akart feltekerőzni a fára; abban a pillanatban a
királyfi kirántotta a kardját, levágta a kígyónak egy fejét.
De vághatta: maradt még tizenhét.
Sötét este lett, míg mind, valamennyi
fejét levágta. Akkor aztán szörnyű fáradtan elterült a földön.
Elaludt. Látták ezt a fáról a sasfiúk, leszállottak, s
szárnyukkal legyezgették a kicsi királyfit. Aztán jöttek az
öreg sasok, s ahogy látták a vitézt s mellette a sasfiúkat,
nagy mérgesen rá akartak csapni, hogy megöljék. Azt hitték,
hogy ellenség.
- Ne bántsák! - könyörögtek a sasfiúk. -
Hiszen ő ölte meg a tizennyolc fejű kígyót.
Erre az öreg sasok is kiterjesztették a
szárnyukat, legyezgették szépen csendesen a királyfit. Mikor
aztán felébredett, kérdezték az öreg sasok:
- No, te vitéz, hallottuk, hogy
megmentetted a fiaink életét; mit kívánsz ezért?
- Nem kívánok én semmi egyebet - mondotta
a királyfi -, csak vigyetek fel a felső világba.
- Hiszen felviszünk mi jó szívvel -
felelték a sasok -, de előbb negyven hordót tölts meg vízzel,
negyven bivalyt vágass le. Csak ennyi vízzel s ennyi hússal
indulhatunk el arra a nagy útra.
No, hiszen nem volt ez nagy dolog!
Visszament a királyfi a királyhoz. Mondotta, hogy mit kívánnak
tőle a sasok. Bezzeg hogy a király egyszeribe megtöltetett
negyven hordót vízzel, levágatott negyven bivalyt, s azt a sok
hordót s húst felrakták a sasokra, a királyfi meg felült
egyre, s nagy surrogással-hurrogással, rettenetes
szárnycsattogással elindultak a sasok fel a felső világba.
Már-már éppen felérkeztek, mikor visszafordult a sas, és
károgott
- Urá, urá ! - ami annyit jelentett, hogy
: húst ! De bizony már egy falás sem volt. Mit tehetett a
szegény királyfi? Levágott a combjából egy darab húst.
Odanyújtotta a sasnak, az lenyelte. Abban a pillanatban fenn
is voltak a felső világban. Ott aztán leszállott a királyfi,
elindult, de bizony sántított szegény.
- Hát téged mi lelt, fiam? - kérdezte a
sas.
- Engem bizony semmi sem - mondotta a
királyfi -, csak az utolsó falás húst, amit neked adtam, a
combomból vágtam ki.
- Bizony, ha onnét, vissza is adom -
mondotta a sas. S egyszeribe kiköpte a húst, aztán
visszaragasztotta a királyfinak a combjára. Nem volt semmi
baja. Mehetett tovább. Elbúcsúzott a sasoktól, ment,
mendegélt, s amint ment, találkozott egy pásztoremberrel.
- Hallod-e, földi - mondotta a
pásztorembernek a királyfi -, cseréljünk ruhát!
A pásztor szeme közé kacagott a
királyfinak. Azt hitte, hogy csúfolódik vele. De mikor látta,
hogy ennek bizony fele sem tréfa, levetette a ruháját, a
királyfi is az övét. Cseréltek, aztán továbbment a királyfi, s
amint ment, mendegélt, talált az úton egy bárányt. Azt
megfogta, megölte, a bőrét lenyúzta, s úgy, amint volt, a
fejére húzta a bárány bőrét. Továbbment, mendegélt, s beért
abba a városba, ahol az apja lakott, de nem ment a palotába,
hanem ment egyenesen az első szabómesterhez. Azért ment hozzá,
hogy fogadja be őt.
- Nem fogadlak én - mondotta a
szabómester, mikor ránézett a fejére. Azt hitte, hogy valami
utálatos baja van a fejének. De a mesterlegények megsajnálták
a szegény fiút, s addig beszéltek, hogy így meg úgy, míg a
szabómester mégis felfogadta. Hiszen jó lesz; ha egyébre nem,
vizet hordani.
Eközben telt-múlt az idő, közelgett a
nap, amikor a királyleánynak be kellett váltani a szavát,
merthogy eltelt egy esztendő. Még csak három nap volt hátra.
Férjhez kellett mennie az öreg királyhoz. Mondotta is a
király:
- No, készülj a lakodalomra, mert látod,
nem jő vissza a fiam.
- Jól van - mondotta a leány -, de előbb
csináltass nekem egy aranyruhát, amelyen rajta van a földnek
minden virága, amit sem ollóval nem vágtak, sem tűvel nem
varrtak, s amely belefér egy dióba. De három nap alatt készen
legyen ám!
Egyszeribe hívatta a király az első
szabómestert, azt, akinél a fia szolgált, s mondotta neki:
- Hallod-e, szabó, három nap alatt
csinálj nekem ilyen meg ilyen ruhát, mert különben karóba
húzatom a fejedet! Hej, istenem, nagy búbánat nehezedett a
szabó fejére!
Alig látott haza a nagy bánattól.
Kérdezték a legények:
- Mi baj, mester uram?
- Ó, ne is kérdjétek, úgysem tudtok
rajtam segíteni! Hiába faggatták, nem felelt. Aztán kérdezte a
királyfi.
- Hallod-e, még te is mersz kérdezni
engem? Mit akarsz? Azt hiszed, hogy te tudsz rajtam segíteni,
ha a legények nem tudnak?
De addig beszélt, addig alkalmatlankodott
a királyfi, hogy végre is kinyögte a szabó az ő nagy baját.
Mondotta a királyfi:
- Hiszen csak bízd rám, majd eligazítom
én a dolgodat! Hozass nekem egy fertály pálinkát, aztán egy
font diót, és senki se legyen velem a műhelyben. Hagyj engem
egyedül.
- Hát jó. - A szabó hozatott, amit kívánt
a királyfi, aztán magára hagyták. A királyfi pedig leült az
asztal mellé, evett, ivott, másnap reggel pedig elővette azt a
diót, amelyiket a kicsi királyleány adott volt neki, s ebből
kihúzta a ruhát; rajta volt azon a földnek minden virága, nem
volt azon nyoma sem ollóvágásnak, sem varrásnak. Gyönyörű szép
ruha volt, amilyent még a világ nem látott.
- Ihol - mondotta a szabónak -, nesze,
vigyed a ruhát a királyhoz.
Vitte a szabó a ruhát, átadta; mikor
aztán meglátta a kicsi királyleány, egyszeribe nagyot dobbant
a szíve. Mondotta magában: “Most már tudom, hogy itt van a
királyfi!
Azon a napon, ahogy ez történt, a király
a fiaival kilovagolt a rétre, ahol nagy lovagi játék volt.
Ahogy ezt meghallotta a kicsi királyfi, elégetett egy szálat
abból a lószőr kötélből, amit a kicsi királyleány adott neki,
s ím, egyszeribe csak elébe toppant egy aranyszőrű paripa.
Azon az aranyszőrű paripán volt egy vitézi gúnya, amelyen
rajta volt a földnek minden virága. Azt hirtelen magára vette
a kicsi királyfi, felpattant a lóra, s kiröppent a mezőre,
sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben.
Aztán ő is beleelegyedett a lovagi játékba, ugratta a lovát,
keresztülugratott a többi vitéznek a lován. Azok meg
nyargaltak utána veszettül, de egy sem tudta utolérni. Mikor
aztán jól kifárasztotta valamennyit, egyet fordult, s hirtelen
eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Mikor hazament a
király, mondotta a kicsi királyleánynak:
No, készen van a ruha, hát most készülj a lakodalomra.
- Nem - mondotta a kicsi királyleány -,
elébb még csináltass egy olyan ruhát, amelyen rajta van az ég
minden
csillagával, amit sem olló nem vágott,
sem tű nem varrt. De három nap alatt mégis készen legyen !
Hívatta a király a szabót, mondotta, hogy
milyen ruhát akar. Az meg hazament, de már nem búsult olyan
erőse: mint azelőtt. Egyszeribe mondotta a kicsi királyfinak,
hogy mi a király parancsolatja.
- Sebaj -- mondotta a kicsi királyfi -,
csak hozass egy mandulát, három nap alatt készen lesz a ruha.
Azzal beült a szobájába, ottan elővette
azt a mandulát - amit ő hozott volt magával. Kinyitotta
szépen, kihúzta belőle a ruhát, amelyiken rajta volt az égnek
minden csillag. Szebb volt még, mint a másik.
Reggel jött be a szabó; kész volt a ruha.
Vitte egyenese a királyhoz, az meg általadta a kicsi
királyleánynak. Aztán fiaival ismét kiment a rétre, merthogy
folytatták a lovagi játékot. De ím, ott termett közöttük az
idegen vitéz is aranyszőrű paripán. Ruháján az égnek minden
csillaga ott ragyogott. Nyargalt erre-arra, jobbra-balra a
többi vitézek között. Át-átugratott azokon, bolondította,
csalta őket az idegen vitéz. Aztán egyet fordult hirtelen, s
eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Hazament a ,király; egyenesen a kicsi
királyleányhoz, s mondotta neki:
- No, de most már csakugyan készülj a
lakodalomra!
- Készülök, készülök - mondotta a
királyleány -, de még kell egy ruha. Azon a ruhán legyen rajta
a tenger minden halával. Olló ne vágta, tű ne varrotta azt a
ruhát, s három nap alatt mégis készen legyen!
Hiszen készen is volt az a ruha, nem
három nap, de egy nap alatt, de most már nem a szabó vitte a
palotába, hanem maga a kicsi királyfi. Ahogy felvitte s
általadta, arra kérte a királyt a kicsi királyfi (akit bezzeg
hogy nem ismert meg az apja, hiszen báránybőr kucsma volt a
fején), hogy fogadja be őt szakácsinasnak. Be is fogadta.
Még aznap, amikor beállott a kicsi
királyfi a szolgálatba, este feljött a palotába a király
tizenkét tanácsosa, hogy mulattassák a királyt. Az volt a
szokás, hogy minden este valamelyik elmondott egy mesét.
- Hát ki mond ma mesét? - kérdezte a
király.
A tanácsosok összenéztek, aztán végre
kinyögte valamelyik.
- Felséges királyom, mi már egyetlenegy
mesét sem tudunk; amit tudtunk, mind elmondottuk.
Akkor a király kiüzent az udvarra, hogy
jöjjenek be az, inasok, mindenféle cselédek, hátha azok közül
tud valamelyik valami érdekes mesét. De bizony azok között sem
akadt egy sem, mert azok is már meséltek sokat, sokat a
királynak. Kifogytak a meséből.
- Hátha tud talán az a szakácsinas, aki
éppen ma jött ide - mondotta a király.
Egyszeribe behívatták a kicsi királyfit,
s kérdezte a király
- No, fiam, tudsz-e te valami mesét?
- Én tudok - mondotta a kicsi királyfi. -
El is mondom a mesét, de csak azzal a föltétellel, hogy amíg
én mesélek senki a szobából el nem távozik. Zárjanak be minden
ajtót a kulcsokat meg adják át nekem. Akinek valami dolga van
most végezze el.
Ahogy ezt meghallotta a király, mindjárt
gyanút fogy vajon nem a kicsi királyfi-e az inas? De nem
szólott se mit, szépen leültek mind; a kicsi királyfi
megállott a szoba közepén, s elkezdette a mesét. Ott voltak a
bátyjai is, s ő meg mondta szépen, ahogy a mesét szokták
mondani: "Volt egyszer egy király, annak három fia s egy
aranyalmafája."
' fája." Aztán mondotta tovább, végig a
mesét, mármint hogy a valóságot, úgy, ahogy történt.
A királynak csak megeredt a könnye,
hullott, hullott szakadatlan, merthogy abban a mesében az ő
történetére ismert, úgy hasonlított ez ahhoz. Mikor aztán a
kicsi királyfi odáig ért a mesemondásban, hogy mit tettek vele
bátyjai felugrott a nagyobbik, s mondotta:
- Nekem ki kell mennem! Nyissák ki az
ajtót!
Mondotta a kicsi királyfi:
Amíg a mesének vége nincs, addig innét
senkinek se szabad kimenni. Ha pedig nem hinnétek, hogy ez a
mese igaz, amit én elmondok, hát mindjárt elhiszitek, mert úgy
tudjátok meg, hogy én a király legkisebbik fia vagyok.
Azzal ledobta fejéről a báránybőr sapkát,
térdre esett apja előtt, megcsókolta a kezét, ez meg a keblére
ölelte, csókolta, sírt, mint egy gyermek, hogy íme, újra
láthatja halottnak vélt fiát. Bezzeg hogy másnap megtartották
a lakodalmat, mármint a kicsi királyfi meg a kicsi királyleány
lakodalmát.
Ott voltam én is a lakodalmon, de ezt
akár hiszitek, akár nem hiszitek, nekem bizony mindegy
|