Volt egyszer egy király s annak három fia. Ennek a királynak volt egy gyönyörû nagy kertje, abban a kertben egy almafa. Ezen az almafán minden esztendõben három aranyalma termett, de mikor éppen megértek, úgy eltûntek, mintha a föld nyelte volna el. Hiába õriztette a király, soha meg nem tudta, hogy ki lopja el az almákat. Mikor aztán a királyfiak nagyra növekedtek, azt mondotta az idõsebb királyfi

- Majd megõrzöm én az almát, édesapám!

Ki is ment éjjel a kertbe, megállott az almafa mellett, de éjfélkor rettenetes zúgás támadt, megmozdult a föld, dörgött az ég, villámlott. Igazi égszakadás, földindulás. Aztán egyszerre csak leereszkedett a fára egy gyönyörû fekete felleg. Abból a fekete fellegbõl kinyúlt egy kéz, leszakított egy almát, s eltûnt a kéz is, a felleg is. Még a foga is vacogott a királyfinak, úgy megijedt. Aztán beszaladt a palotába, elmondotta az apjának s a testvéreinek, hogy mi történt.

A következõ éjjel a középsõ királyfi ment a kertbe. Fogadkozott erõsen, hogy õ majd megõrzi az almát, de éppen úgy járt, mint a bátyja.

Harmadik éjjel a legkisebb királyfi vállalkozott az alma megõrzésére, de az apja nem akarta engedni. Mondta neki:

- Hagyjad, fiam; ha a bátyáid meg nem tudták õrizni, mit akarsz te? Kicsi vagy te még ahhoz!

- Csak adj nekem nyilat, kardot, s adj nekem egy könyvet s világítót,édesapám, hogy olvasgassak a fa tövében, nehogy elaludjam. Majd meglátod, hogy megõrzöm én az almát !

Addig beszélt, addig rimánkodott, hogy az apja megengedte:

- Isten neki, eredj, õrizd meg az almát, ha tudod! Kiment a királyfi a kertbe,leült a fa alá, meggyújtotta a világítót, kinyitotta a könyvet; olvasgatott. S hát ím, egyszerre kerekedett rettenetes égszakadás, földindulás. Zúgott-búgott a levegõ, szállott le az égbõl a rettenetes fekete felleg. Aztán kinyúlt abból a fekete fellegbõl egy kéz, le akarta szakítani az almát, de abban a pillanatban odasuhintott a királyfi a kardjával.

Eltûnt a felleg, el a kéz, az aranyalma pedig ott maradt a fán. Reggel szaladt a királyfi nagy örömmel az apjához:

- No, édesapám, ihol az aranyalma ! Nem tudta elvenni a tolvaj, de jól meg is sebeztem. Most már adj nekem lovat s fegyvert, megyek a tolvaj után. Addig meg nem nyugszom, míg valahol meg nem találom.

- Ó, fiam - mondotta a király -, maradj itthon, ne keresd a halálodat, úgysem találod meg azt a tolvajt, hiszen már annyian keresték, bejártak ország-világot az én embereim, s még csak a nyomára sem találtak a tolvajnak. Mit akarsz te?

De a királyfi mondotta:

- Eressz; édesapám, mert bizony mondom, hogy meghalok, ha el nem eresztesz.

Mikor látta a király, hogy itt hiábavaló minden beszéd, azt mondotta:

- Hát isten neki! Eredj. Majd melléd adok ezer katonát, nehogy valami baj érjen az utadban.

- Ne kísérjen engem senki! - mondotta a királyfi. - Éppen ha a bátyáim eljönnek velem: nem bánom, de más senki !

Hát csakugyan úgy is lett : a királyfival nem ment más, csak a két bátyja. Elbúcsúztak az apjuktól, a király meg otthon maradt nagy búval, bánattal. Akkora volt a bánatja, hogy a palotát gyászfeketébe húzatta.

Hát jól van. Elindultak a fiúk, mentek hegyeken, völgyeken át, mindenütt a vércseppek nyomán, mert a kerttõl kezdve, ahogy onnét kiléptek, lépésrõl lépésre vércseppek látszottak: a tolvaj hullatta el azokat. Addig mentek, mendegéltek, míg egyszerre csak az út háromfelé válott. Mind a három útnak az elején volt egy kõoszlop. Az elsõ kõoszlopra ez volt írva: “Aki ezen az úton megy, visszajön." A második oszlopon ez állott: “Aki erre megy, talán visszajön, talán nem jön." A harmadikon: “Aki erre megy, sohasem tér vissza többet!"

Mondotta a legkisebb királyfi

- No, én a harmadik úton megyek, jöttök-e velem? Mit mondhattak egyebet a bátyjai? Szégyellették magukat, hát õk is mentek vele a harmadik úton. Lesz, ami lesz! Továbbmentek, mendegéltek a harmadik úton, s íme, lépésrõl lépésre látszottak a vércseppek. Azoknak a nyomán mentek, s addig mentek, míg egy óriási hegynek a tetejére értek. Ottan állott egy hatalmas márványkõ oszlop, az oszlopon egy vasgyûrû.

- Hiszitek-e - mondotta a legkisebb királyfi -, hogy ez alatta márványkõ oszlop alatt van a tolvaj ? Emeljük el innét ezt a követ !

Megpróbálta a legidõsebbik, meg sem tudta mozdítani. Próbálta a középsõ, az sem. Akkor próbálta a legkisebb királyfi. Alig nyúlt hozzá az ujjával, s feldõlt a márványkõ oszlop; mert hát szörnyû nagy ereje volt a legkisebb királyfinak.

Ahogy félremozdult a márványkõ oszlop, hát alatta rettenetes sötét kút tátongott. Abból a sötét kútból pedig csak úgy áradott az égõ, forró gõz.

- Ez bizonyosan annak a tolvajnak a lehelete - mondották a királyfiak.

- No, fiúk - kérdezte a legkisebbik királyfi -, hát már most melyikünk ereszkedik alá ebbe a kútba?

- Hiszen én is lemehetek - mondotta a legidõsebb. Ámbátor jobb szerette volna õ is meg a másik is, ha a legkisebb királyfi ereszkedik le, mert már haragudtak rá a nagy ereje miatt, s szerették volna, ha valamiképpen elpusztulna. Szereznek egy hosszú kötelet, s azon le is eresztették a legidõsebbiket, de még csak a fél útra sem ereszkedett le a kútba, felkiabált torkaszakadtából:

- Húzzatok fel, mert mindjárt porrá égek! Szörnyû tûz van itt !

Visszahúzták azonnal. Akkor leeresztették a középsõ fiút, az is csak fél útra ereszkedett le, kiabálta vissza:

- Húzzatok fel, mert mindjárt porrá égek!

Felhúzták azt is. Akkor azt mondotta a legkisebbik királyfi:

- Most már eresszetek le engemet, de akárhogy kiabálok, vissza ne húzzatok. Lesz, ami lesz ! Egy életem, egy halálom, addig meg nem nyugszom, míg azt a tolvajt meg nem találom!

Hát csakugyan nem is húzták vissza, pedig bizony kiabált a legkisebb királyfi is:

- No, most mindjárt porrá égek!

Hát leeresztették a kút fenekére, s onnét egy gyönyörû szép országba lépett ki a királyfi. Ott mindjárt látott egy szépséges szép palotát. Nagy kert a közepén. Ment egyenesen fel a palotába. Volt abban hetven szoba, ha nem több. Ment egyik szobából a másikba, nézett erre, nézett arra, nem látott egy eleven lelket. Aztán, mikor már véges-végig ment a palotán, akkor ért egy ajtóhoz, amely nem volt nyitva. Belépett oda, s hát mit lát? Egy csudaszép királykisaszszony ült a szoba közepén, s játszadozott egy aranyalmával. Hempergette a földön, aztán fel-felkapta, dobálta, labdázott vele.

“Ez az alma az én apám fájáról való" - mondotta magában a királyfi.

Aztán egyszerre csak felnézett a királykisasszony, s hogy meglátta a királyfit, rákiáltott:

- Hát te kutya, hogy kerültél ide, ahol még a madár se jár?! Tudod-e, hogy ki lakik itten?

- Igen, ha megmondod.

- A huszonegy fejû sárkány. Jaj neked, ha megtudja, hogy itt vagy, mert éppen most került haza sebesülten!

Mondotta a királyfi:

- Tudom, hogy megsebesült, mert én sebesítettem meg. A vére nyomán jöttem ide. Hol van?

Felelt a királykisasszony:

- Én nem tudom, eredj a szomszéd szobába, ott a húgom. Õ talán tudja.

Bement a másik szobába, s hát ott is egy csudaszép királykisasszony labdázott egy aranyalmával, s ahogy felpillantott a leány, az is rákiáltott:

- Hol jársz itt, te kutya, ahol még a madár se jár?! Tudod-e, hogy ki lakik itten?

- Tudom már - mondotta a királyfi -, a huszonegy fejû sárkány, az, aki ezt az aranyalmát lopta, s akit én megsebesítettem. Hol van? Hadd ölöm meg a cudart!

- Eredj csak, eredj a szomszéd szobába, ott majd megmondják.

Belépett a szomszéd szobába, s ím, ott is egy csudaszép királykisasszony volt: aranyalmával labdázott az is. De szép volt, vagy nem volt szép a két elsõ királykisasszony, ez már csakugyan olyan szép volt, hogy a királyfinak káprázott a szeme a nagy szépségétõl. Felnézett rá ez a leány is, és rákiáltott:

- Hát te kutya, hol jársz itt, ahol a madár se jár?

De csak a kérdés volt ilyen, mikor jól megnézte a királyfit, felugrott a földrõl, nyakába szökött a királyfinak, megölelte, megcsókolta, s mondotta neki:

- Tudom már, hogy miért jöttél. Ugye, te vagy az, aki megsebesítette a huszonegy fejû sárkányt? Azért jöttél, ugye, hogy megöljed?

- Azért - mondotta a legkisebbik királyfi. - Hol van hát?

- Ott fekszik a szomszéd szobában - felelte a királykisasszony. - Eredj be, de figyelmeztetlek, hogy ha a szeme nyitva van, akkor alszik, ha nincs nyitva; akkor nem alszik. Fejénél van egy palack víz, a lábánál egy másik palack víz. Ha látod, hogy alszik, akkor a két palackot cseréld el. Aztán van az õ szobájában sok-sok kard, ott lógnak a falon, szebbnél szebbek, fényesnél fényesebbek, azok majd tégedet megszólítanak: “Vitéz, akassz le." De hozzá se nyúlj egyikhez se! Ám van az ajtó megett egy rozsdás kard, azt akaszd le, azzal aztán csapj rá a huszonegy fejû sárkányra. Amint rácsapsz, felébred. Akkor õ aztán azt mondja neked: “Gyere ide, pajtás, ülj le mellém, együnk-igyunk." Megkínál azzal a palackkal, amelyik a lába mellett van, õ meg azt veszi, amelyik a feje mellett van. Hát hagyd, csak vegye! Te meg igyál bátran.

Úgy tett a királyfi, ahogy a leány tanácsolta, s a sárkány, ahogy kiitta a palackot, felordított:

- Hej, cudarok, hitványok, megcsaltatok !

Abban a pillanatban a királyfi másodszor is ,rácsapott a kardjával.

- No, még egyszer! - nyöszörgött a sárkány. - Hadd legyen vége az életemnek, ne kínlódjak többet!

Felelt a királyfi:

- Az én anyám egyszer szült engemet, többet nem vágok rád!

A huszonegy fejû sárkány erre nagy mérgében szertepukkant, a királyfi meg visszament a leányokhoz, s mondotta nekik:

- No; leányok, most jertek velem, viszlek fel a felsõ világba, mert tudom, hogy onnan rabolt el titeket a cudar sárkány.

- Onnét, onnét - mondották a leányok. - Király leányai vagyunk mi!

Mielõtt elindultak volna, a legkisebbik leány félrehívta a királyfit, s mondotta neki:

- Nyúlj be ebbe a szekrénybe, abban találsz egy mandulát, egy diót, egy mogyorót s egy lószõr kötelet. Ezt vedd magadhoz, tedd el, s jól vigyázz rá, mert még szükséged lehet rá. Aztán ha megcsalnak bátyáid - mert hej, félek én attól, hogy meg fognak csalni tégedet! -, egyet se búsulj, majd megsegít az isten. Akármi történjék, én várok rád egy esztendeig s három napig. Ha itt találsz maradni az alsó világban, majd találsz az aranyszérûn három bárányt, két feketét s egy fehéret. Vigyázz, hogy a fehér bárányt fogd meg, mert ha a feketét találod megfogni, akkor még egyszer olyan mélyre esel le az alvilágba, mint amilyen mélyre estél idáig.

Eközben a kúthoz értek, ott a királyfi felkiáltott a bátyjaihoz:

- Eresszétek le a kötelet!

Leeresztették a kötelet, s ráült elõször a legidõsebb királyleány. A királyfi meg, miközben húzták felfelé, felkiáltott a legidõsebb bátyjának:

- Ez a leány a tiéd !

Aztán felhúzták a második királyleányt, a királyfi meg felkiáltott a középsõ bátyjának:

- Ez a leány meg a tiéd!

Harmadszor meg felhúzták a legkisebb királyleányt, s akkor felkiáltott:

- Ez a leány pedig az enyém!

Hanem a kötelet bizony negyedszer nem eresztették le. Igaza volt a kis királyleánynak. Amint fenn volt a három királyleány, a két királyfi szépen hazament velük, ott az apjuknak azt hazudták, hogy az öccsük meghalt, õk az almatolvajt megölték, ott találták ezt a három királyleányt.

Sírt szegény király, siratta a legkisebb fiát, de aztán lassan-lassan megvigasztalódott, elfelejtette legkedvesebb fiát. S merthogy a legidõsebb fia elvette a legidõsebb királyleányt, a középsõ fia a középsõ királyleányt, mit gondolt, mit nem az öreg király: õ meg el akarta venni a legkisebb királyleányt.

Azt mondotta a kicsi királyleány:

- Jól van, király, én a feleséged leszek. De most még nem. Várj egy esztendõt, három napot, három órát, ha azalatt nem jön vissza a legkisebbik fiad, ám legyen, tartsuk meg a lakodalmat.

Ebbe bele is nyugodott a király.

Hát a szegény kicsi királyfival mi történt? Mikor látta, hogy utána nem eresztették le a kötelet a bátyjai, nagy búval, bánattal továbbment, s ahogy ment; mendegélt, egyszerre csakugyan elért az aranyszérûre. Ott az aranyszérûn szaladgált két fekete s egy fehér bárány. Nosza, utána a fehér báránynak! Szaladtak a bárányok összevissza, meg-megfogta, meg újra elszaladt a fehér bárány. Egyszerre mégis, hogy, hogy nem, az egyik fekete bárány akadt a kezébe, s ahogy a fekete bárányt megfogta, süllyedni kezdett vele a föld. Szállott alább, alább, leereszkedett a legalsó világba.

Ahogy leért, mindjárt egy városba érkezett, ott a város végén bekopogtatott egy kicsi házba. Abban lakott egy öregasszony, attól kért szállást. Az öregasszony éppen akkor sütött kenyeret, a királyfi meg nagy csodálkozva nézte, hogy amint a kenyeret dagasztja az öregasszony, mindegyre belepök a tésztába.

- Hát te miért pöksz a tésztába, öreganyám - kérdezte a királyfi -, miért nem keversz vizet bele ?

- Hej, fiam, nagy oka van annak! - mondotta az öregasszony. - Dagasztanék én vízzel jó szívvel, de nincs. Egy forrása van a városnak, s abból nem kapunk vizet, mert abban a forrásban lakik a tizenkét fejû kígyó, ennek minden héten egy embert kell adni, s csak úgy ad vizet. Most éppen a szegény királyleányon van a sor.

Mondotta a királyfi:

- Öreganyám, adj nekem egy korsót, hadd hozzak én neked vizet. De jer velem, mutasd meg, hogy hol a kút.

- Nem megyek én, fiam, ha sohasem is látok vizet - mondotta az öregasszony. - Eredj, ha neked tetszik, majd valahogy megtalálod a forrást.

- Jól van, akkor megyek magam - mondotta a királyfi, s el is indult.

Addig ment, amíg a forráshoz ért. Hát csakugyan ott volt a forrás mellett a szegény királyleány egyedül. Megkötözték egy sziklához, s ott várta, várta szomorú sorsát, amíg majd kijön a tóból a tizenkét fejû kígyó, s lenyeli. Odament a királyfi, eloldotta a kötelet, s mondotta a királyleánynak:

- Ne félj, szép királyleány, majd megvédelek én, hanem elõbb engedd meg, hogy dûljek le az öledbe, mert fáradt vagyok erõsen.

Le is hajtotta a fejét a királyleány ölébe, el is szundikált. Azalatt, amíg szendergett, a királyleány lehúzta az ujjáról a gyûrûjét, s a királyfinak az övére kötötte. Aztán egyszerre csak megmozdult a tó, jött a kígyó, a királyfi meg aludt mélyen. Sírt a királyleány, költötte, ébresztgette a királyfit:

- Kelj fel, kelj fel, vége mind a kettõnknek!

De a királyfi nem ébredt fel. Aztán hullott a könnye, mint a záporesõ, ráhullott a királyfi arcára, s íme, felébredett attól. Egyszeribe felugrott, kirántotta a kardját, s egy csapással levágta a kígyó fejét.

- Ohó - mondotta a kígyó -, azt hiszed, hogy csak ez az egy fejem van? Van énnekem több is! - s abban a pillanatban kiugrott egy másik feje. Levágta a királyfi azt is. Aztán egymás után tíz fej ugrott ki még a kígyó testébõl. Reggeltõl késõ estig vágta, vagdalta a királyfi, míg végre levágta mind a tizenkét fejét. Akkor aztán mind a tizenkét fejbõl kivágta a nyelvet, beletette a tarisznyájába, a korsaját megmerítette vízzel, búcsút vett a királyleánytól, s visszament az öregasszonyhoz.

- Megöltem a kígyót - mondotta az öregasszonynak -, de hallod-e, öreganyám, el ne árulj, errõl senki lélek ne tudjon ám!

Aközben, hogy a királyfi hazaért a szállására, kijött a királyleánynak az egyik testõre, egy óriási szerecsen, hadd lássa, hogy mi történt: megölte-e már a kígyó a királyleányt? Hát íme, él a királyleány! No de egyéb se kellett a szerecsennek; szépen kézen fogta a királyleányt, hazavezette, s otthon eldicsekedett a királynak, hogy õ ölte meg a kígyót, s hogy azt bizonyítsa, haza is hozta magával a kígyó tizenkét fej ét.

- Nem igaz ! Nem igaz ! - kiabált a királyleány. - Nem õ ölte meg a kígyót! Egy idegen vitéz volt az, aki megölte.

- Márpedig, leányom - mondotta a király -, én annak ígértem a kezedet, aki megöli a kígyót, aki megmenti a te életedet. Íme, ez a szerecsen hozta el a kígyó tizenkét fejét, mégiscsak õ ölte meg azt.

- Nem, nem- mondotta a királyleány -, nem leszek a felesége! Elõbb hívd össze az országban, ahány vitéz van, édesapám. Hadd álljanak azok mind az udvarra, én meg nézem õket az ablakból. Akit én majd megdobok aranyalmával, az lesz a vitéz, annak leszek én a felesége.

- Hát jól van - mondotta a király -, teljék a te kedved. Egyszeribe hírül adatta a király az egész országban, hogy aki csak férfi van, jöjjön az õ udvarába, mert a leánya férjet akar választani, s annak lesz a felesége, akit megdob az aranyalmával. Hiszen jött az országból, aki csak lábán tudott állam férfiember: grófok, hercegek, bárók, válogatott cigánylegények. Jöttek mind, csak úgy hemzsegtek, nyüzsögtek az udvaron. Észrevette ezt a kicsi királyfi is, hogy miféle sokadalom van a király udvarában. Õ is odaállott a többi közé. Ahogy meglátta a királyleány, egyszeribe megismerte, s megdobta az aranyalmával. Erre aztán felvezették a kicsi királyfit a palotába.

- Ihol, édesapám, ez a vitéz ölte meg a tizenkét fejû kígyót!

De a szerecsen erõsködött : nem õ ölte meg, íme a bizonyság, a kígyónak a tizenkét feje.

- Igazán? - mondotta a királyfi, s belenézett a kígyófejekbe. - Hát aztán a nyelvek hol vannak? Ha egy báránynak a fejét levágod, vajon behúzza-e az a nyelvét? Tegyünk csak próbát!

Hoztak egyszeribe egy bárányt, a királyfi levágta a fejét, s íme, a bárány kettéharapta a nyelvét.

- No, látod-e? A báránynál csak bátrabb a kígyó, s még a bárány sem húzza vissza a nyelvét. - Azzal a tarisznyájába nyúlt, kivette a tizenkét nyelvet. - Ihol, itt van az én bizonyságom!

Ahogy ezt látta a király, egyszeribe kikergette palotájából a szerecsent, s mondotta a királyfinak:

- No, fiam, nem tudom, ki vagy, mi vagy, kinek a fia vagy, de én megígértem, hogy annak adom a leányomat, aki megmenti az életét. Akarod-e? Vagy valami egyebet kívánsz?

- Én azt kívánom tõled - mondotta a királyfi -, hogy vitess fel engem a felsõ világba.

- Hát fiam - mondotta a király -, nehéz dolgot kívánsz tõlem, de amit csak tehetek, megteszek. Mondok neked valamit: nézd, itt a palotámmal szemben van egy magas hegy; azon a hegyen van egy fa; azon a fán egy sas fészkel. Mindig ott ólálkodik a fa körül egy szörnyû nagy kígyó; a kígyónak tizennyolc feje van. Ha ezt a kígyót megölöd, bizony mondom neked, hogy a sasok hálából felvisznek a felsõ világba.

Nem mondatta ezt kétszer a királyfi, ment egyenesen arra a helyre, az alá a fa alá. Hát éppen jött a kígyó, akart feltekerõzni a fára; abban a pillanatban a királyfi kirántotta a kardját, levágta a kígyónak egy fejét. De vághatta: maradt még tizenhét.

Sötét este lett, míg mind, valamennyi fejét levágta. Akkor aztán szörnyû fáradtan elterült a földön. Elaludt. Látták ezt a fáról a sasfiúk, leszállottak, s szárnyukkal legyezgették a kicsi királyfit. Aztán jöttek az öreg sasok, s ahogy látták a vitézt s mellette a sasfiúkat, nagy mérgesen rá akartak csapni, hogy megöljék. Azt hitték, hogy ellenség.

- Ne bántsák! - könyörögtek a sasfiúk. - Hiszen õ ölte meg a tizennyolc fejû kígyót.

Erre az öreg sasok is kiterjesztették a szárnyukat, legyezgették szépen csendesen a királyfit. Mikor aztán felébredett, kérdezték az öreg sasok:

- No, te vitéz, hallottuk, hogy megmentetted a fiaink életét; mit kívánsz ezért?

- Nem kívánok én semmi egyebet - mondotta a királyfi -, csak vigyetek fel a felsõ világba.

- Hiszen felviszünk mi jó szívvel - felelték a sasok -, de elõbb negyven hordót tölts meg vízzel, negyven bivalyt vágass le. Csak ennyi vízzel s ennyi hússal indulhatunk el arra a nagy útra.

No, hiszen nem volt ez nagy dolog! Visszament a királyfi a királyhoz. Mondotta, hogy mit kívánnak tõle a sasok. Bezzeg hogy a király egyszeribe megtöltetett negyven hordót vízzel, levágatott negyven bivalyt, s azt a sok hordót s húst felrakták a sasokra, a királyfi meg felült egyre, s nagy surrogással-hurrogással, rettenetes szárnycsattogással elindultak a sasok fel a felsõ világba. Már-már éppen felérkeztek, mikor visszafordult a sas, és károgott

- Urá, urá ! - ami annyit jelentett, hogy : húst ! De bizony már egy falás sem volt. Mit tehetett a szegény királyfi? Levágott a combjából egy darab húst. Odanyújtotta a sasnak, az lenyelte. Abban a pillanatban fenn is voltak a felsõ világban. Ott aztán leszállott a királyfi, elindult, de bizony sántított szegény.

- Hát téged mi lelt, fiam? - kérdezte a sas.

- Engem bizony semmi sem - mondotta a királyfi -, csak az utolsó falás húst, amit neked adtam, a combomból vágtam ki.

- Bizony, ha onnét, vissza is adom - mondotta a sas. S egyszeribe kiköpte a húst, aztán visszaragasztotta a királyfinak a combjára. Nem volt semmi baja. Mehetett tovább. Elbúcsúzott a sasoktól, ment, mendegélt, s amint ment, találkozott egy pásztoremberrel.

- Hallod-e, földi - mondotta a pásztorembernek a királyfi -, cseréljünk ruhát!

A pásztor szeme közé kacagott a királyfinak. Azt hitte, hogy csúfolódik vele. De mikor látta, hogy ennek bizony fele sem tréfa, levetette a ruháját, a királyfi is az övét. Cseréltek, aztán továbbment a királyfi, s amint ment, mendegélt, talált az úton egy bárányt. Azt megfogta, megölte, a bõrét lenyúzta, s úgy, amint volt, a fejére húzta a bárány bõrét. Továbbment, mendegélt, s beért abba a városba, ahol az apja lakott, de nem ment a palotába, hanem ment egyenesen az elsõ szabómesterhez. Azért ment hozzá, hogy fogadja be õt.

- Nem fogadlak én - mondotta a szabómester, mikor ránézett a fejére. Azt hitte, hogy valami utálatos baja van a fejének. De a mesterlegények megsajnálták a szegény fiút, s addig beszéltek, hogy így meg úgy, míg a szabómester mégis felfogadta. Hiszen jó lesz; ha egyébre nem, vizet hordani.

Eközben telt-múlt az idõ, közelgett a nap, amikor a királyleánynak be kellett váltani a szavát, merthogy eltelt egy esztendõ. Még csak három nap volt hátra. Férjhez kellett mennie az öreg királyhoz. Mondotta is a király:

- No, készülj a lakodalomra, mert látod, nem jõ vissza a fiam.

- Jól van - mondotta a leány -, de elõbb csináltass nekem egy aranyruhát, amelyen rajta van a földnek minden virága, amit sem ollóval nem vágtak, sem tûvel nem varrtak, s amely belefér egy dióba. De három nap alatt készen legyen ám!

Egyszeribe hívatta a király az elsõ szabómestert, azt, akinél a fia szolgált, s mondotta neki:

- Hallod-e, szabó, három nap alatt csinálj nekem ilyen meg ilyen ruhát, mert különben karóba húzatom a fejedet! Hej, istenem, nagy búbánat nehezedett a szabó fejére!

Alig látott haza a nagy bánattól. Kérdezték a legények:

- Mi baj, mester uram?

- Ó, ne is kérdjétek, úgysem tudtok rajtam segíteni! Hiába faggatták, nem felelt. Aztán kérdezte a királyfi.

- Hallod-e, még te is mersz kérdezni engem? Mit akarsz? Azt hiszed, hogy te tudsz rajtam segíteni, ha a legények nem tudnak?

De addig beszélt, addig alkalmatlankodott a királyfi, hogy végre is kinyögte a szabó az õ nagy baját. Mondotta a királyfi:

- Hiszen csak bízd rám, majd eligazítom én a dolgodat! Hozass nekem egy fertály pálinkát, aztán egy font diót, és senki se legyen velem a mûhelyben. Hagyj engem egyedül.

- Hát jó. - A szabó hozatott, amit kívánt a királyfi, aztán magára hagyták. A királyfi pedig leült az asztal mellé, evett, ivott, másnap reggel pedig elõvette azt a diót, amelyiket a kicsi királyleány adott volt neki, s ebbõl kihúzta a ruhát; rajta volt azon a földnek minden virága, nem volt azon nyoma sem ollóvágásnak, sem varrásnak. Gyönyörû szép ruha volt, amilyent még a világ nem látott.

- Ihol - mondotta a szabónak -, nesze, vigyed a ruhát a királyhoz.

Vitte a szabó a ruhát, átadta; mikor aztán meglátta a kicsi királyleány, egyszeribe nagyot dobbant a szíve. Mondotta magában: “Most már tudom, hogy itt van a királyfi!

Azon a napon, ahogy ez történt, a király a fiaival kilovagolt a rétre, ahol nagy lovagi játék volt. Ahogy ezt meghallotta a kicsi királyfi, elégetett egy szálat abból a lószõr kötélbõl, amit a kicsi királyleány adott neki, s ím, egyszeribe csak elébe toppant egy aranyszõrû paripa. Azon az aranyszõrû paripán volt egy vitézi gúnya, amelyen rajta volt a földnek minden virága. Azt hirtelen magára vette a kicsi királyfi, felpattant a lóra, s kiröppent a mezõre, sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben. Aztán õ is beleelegyedett a lovagi játékba, ugratta a lovát, keresztülugratott a többi vitéznek a lován. Azok meg nyargaltak utána veszettül, de egy sem tudta utolérni. Mikor aztán jól kifárasztotta valamennyit, egyet fordult, s hirtelen eltûnt, mintha a föld nyelte volna el. Mikor hazament a király, mondotta a kicsi királyleánynak:

No, készen van a ruha, hát most készülj a lakodalomra.

- Nem - mondotta a kicsi királyleány -, elébb még csináltass egy olyan ruhát, amelyen rajta van az ég minden

csillagával, amit sem olló nem vágott, sem tû nem varrt. De három nap alatt mégis készen legyen !

Hívatta a király a szabót, mondotta, hogy milyen ruhát akar. Az meg hazament, de már nem búsult olyan erõse: mint azelõtt. Egyszeribe mondotta a kicsi királyfinak, hogy mi a király parancsolatja.

- Sebaj -- mondotta a kicsi királyfi -, csak hozass egy mandulát, három nap alatt készen lesz a ruha.

Azzal beült a szobájába, ottan elõvette azt a mandulát - amit õ hozott volt magával. Kinyitotta szépen, kihúzta belõle a ruhát, amelyiken rajta volt az égnek minden csillag. Szebb volt még, mint a másik.

Reggel jött be a szabó; kész volt a ruha. Vitte egyenese a királyhoz, az meg általadta a kicsi királyleánynak. Aztán fiaival ismét kiment a rétre, merthogy folytatták a lovagi játékot. De ím, ott termett közöttük az idegen vitéz is aranyszõrû paripán. Ruháján az égnek minden csillaga ott ragyogott. Nyargalt erre-arra, jobbra-balra a többi vitézek között. Át-átugratott azokon, bolondította, csalta õket az idegen vitéz. Aztán egyet fordult hirtelen, s eltûnt, mintha a föld nyelte volna el.

Hazament a ,király; egyenesen a kicsi királyleányhoz, s mondotta neki:

- No, de most már csakugyan készülj a lakodalomra!

- Készülök, készülök - mondotta a királyleány -, de még kell egy ruha. Azon a ruhán legyen rajta a tenger minden halával. Olló ne vágta, tû ne varrotta azt a ruhát, s három nap alatt mégis készen legyen!

Hiszen készen is volt az a ruha, nem három nap, de egy nap alatt, de most már nem a szabó vitte a palotába, hanem maga a kicsi királyfi. Ahogy felvitte s általadta, arra kérte a királyt a kicsi királyfi (akit bezzeg hogy nem ismert meg az apja, hiszen báránybõr kucsma volt a fején), hogy fogadja be õt szakácsinasnak. Be is fogadta.

Még aznap, amikor beállott a kicsi királyfi a szolgálatba, este feljött a palotába a király tizenkét tanácsosa, hogy mulattassák a királyt. Az volt a szokás, hogy minden este valamelyik elmondott egy mesét.

- Hát ki mond ma mesét? - kérdezte a király.

A tanácsosok összenéztek, aztán végre kinyögte valamelyik.

- Felséges királyom, mi már egyetlenegy mesét sem tudunk; amit tudtunk, mind elmondottuk.

Akkor a király kiüzent az udvarra, hogy jöjjenek be az, inasok, mindenféle cselédek, hátha azok közül tud valamelyik valami érdekes mesét. De bizony azok között sem akadt egy sem, mert azok is már meséltek sokat, sokat a királynak. Kifogytak a mesébõl.

- Hátha tud talán az a szakácsinas, aki éppen ma jött ide - mondotta a király.

Egyszeribe behívatták a kicsi királyfit, s kérdezte a király

- No, fiam, tudsz-e te valami mesét?

- Én tudok - mondotta a kicsi királyfi. - El is mondom a mesét, de csak azzal a föltétellel, hogy amíg én mesélek senki a szobából el nem távozik. Zárjanak be minden ajtót a kulcsokat meg adják át nekem. Akinek valami dolga van most végezze el.

Ahogy ezt meghallotta a király, mindjárt gyanút fogy vajon nem a kicsi királyfi-e az inas? De nem szólott se mit, szépen leültek mind; a kicsi királyfi megállott a szoba közepén, s elkezdette a mesét. Ott voltak a bátyjai is, s õ meg mondta szépen, ahogy a mesét szokták mondani: "Volt egyszer egy király, annak három fia s egy aranyalmafája."

' fája." Aztán mondotta tovább, végig a mesét, mármint hogy a valóságot, úgy, ahogy történt.

A királynak csak megeredt a könnye, hullott, hullott szakadatlan, merthogy abban a mesében az õ történetére ismert, úgy hasonlított ez ahhoz. Mikor aztán a kicsi királyfi odáig ért a mesemondásban, hogy mit tettek vele bátyjai felugrott a nagyobbik, s mondotta:

- Nekem ki kell mennem! Nyissák ki az ajtót!

Mondotta a kicsi királyfi:

Amíg a mesének vége nincs, addig innét senkinek se szabad kimenni. Ha pedig nem hinnétek, hogy ez a mese igaz, amit én elmondok, hát mindjárt elhiszitek, mert úgy tudjátok meg, hogy én a király legkisebbik fia vagyok.

Azzal ledobta fejérõl a báránybõr sapkát, térdre esett apja elõtt, megcsókolta a kezét, ez meg a keblére ölelte, csókolta, sírt, mint egy gyermek, hogy íme, újra láthatja halottnak vélt fiát. Bezzeg hogy másnap megtartották a lakodalmat, mármint a kicsi királyfi meg a kicsi királyleány lakodalmát.

Ott voltam én is a lakodalmon, de ezt akár hiszitek, akár nem hiszitek, nekem bizony mindegy