Sírós Frukk

Sírós Frukk bömbölt. Vernyákolt - ver-ver-ver, nyervákolt - nyer-nyer-nyer, tutujkázott - tuj-tuj-tuj, óbégatott - ób-ób-ób. Zengett tőle az Alsó, a Felső, a Középső, a Fent és a Lent. Na persze, zengett az erdő mélye is.

- Huhú, mi az? - kérdezte a medve. - Égszakadás? Földindulás? Zápor? Zivatar? Jégverés? Légiriadó?

Ezt kérdezte a farkas is. Meg a róka, a szarvas, az őz, a borz, a nyúl, a hermelin, a császár­madár, a fácán... minek soroljam, minden rendű erdei, erdőszéli és mezei állat ezt kérdezte. Mindegyik önmagától kérdezte, mert ugye külön-külön lapultak. A medve a barlangjában, a farkas az odújában, a róka a kotorékban, a császármadár a fészkén, az őz egy sombokor mélyén.

Összehúzták magukat - ajjajaj. S közben zúgott a nyer-nyer, búgott a ver-ver, szirénázott a tuj-tuj-tuj, borzongatott az ób-ób.

- Ihaj - mondta aztán a nyúl. Naná, hogy ő mondta, hisz tudhatjuk, a mesebeli állatok közül a nyúl a legokosabb, majdnem hogy lángelme. Ez abból is kiderül, hogy azt mondta:

- Ihaj!

Azért mondta, mert rájött őkelme, hogy nem égiháború és légiriadó zajlik itten, hanem csak egy gyerek sír. Méghozzá lánygyerek. Amiben teljesen igaza volt, hiszen Sírós Frukk tőrőlmetszett lánygyerek volt. Na, elő is merészkedett a vackáról, nyújtogatta a nyakát.

S mivel a többi állat sem esett a feje lágyára, sorjában rájöttek: gyereksírás ez, nem más. Leg­utolsónak a medve jött rá. Mégis ő volt az első, aki odament Sírós Frukkhoz, és megkérdezte:

- Mi bajod, kislányom?

Na de aztán kérdezhette. Mert Sírós Frukk most, hogy már közönsége is volt, még jobban rázendített. Bömbölt, ahogy a torkán kifért. Ver-nyer-tuj-óóóób!

A medve megszeppent. Nagy lehet a baj. Tekergette a nyakát, segítséget várt. Jött is nemsokára. Maga a farkas. Olyan nyájas volt, majd elolvadt.

- Mi bajod, kislány?

De válasz helyett ver-ver, felelet helyett nyer-nyer.

Jött az őz is, a szarvas, a borz, a császármadár, a nyúl, a róka, az egér, a rétisas, a kékgalamb, a fácán, a nyest és a nyuszt, a menyét és az ürgebürge. Meg mindenki, aki erdőn, mezőn, erdőszélen volt otthonos.

Körülállták Sírós Frukkot, kérdezgették, nyugtatgatták, becézgették. De mindhiába, csak bömbölt dühödten. Az állatok tanakodtak. Mit tehetnének? Végül is úgy döntöttek, hogy kórust alakítanak. Félkaréjba álltak Sírós Frukk elé, s a nyúl vezényletére elzengték:

- Miért sírsz, kislány?

Dübörgött, mint a földrengés.

Sírós Frukknak kikerekedett a szeme és a torkán akadt a tuj-tuj.

- Jaj, de éhes vagyok! - mondta megszeppenve.

- Miért nem ezzel kezdted, te szamár - mormogott a medve.

- Ó, te oktondi, te balgatag, te kis buta - mondogatták a többiek, felderülve, hogy nem nagyobb a baj.

Szétszéledtek gyorsan, és hordták az ennivalót. Bükkmakkot, galagonyát, kökényt, somot, mézet, répát, vadkörtét, málnát, gledicsfityegőt. A kökénybogyóknál el-elfintorodott Sírós Frukk, de aki éhes, kicsire nem ad. Belakmározott, degeszre tömte a hasát.

Körbeállták, nézték boldogan. Sírós Frukk illendően megköszönte a segítséget, felkászálódott, és elindult hazafelé. A róka meg egy lapos pillantást vetett a nyúlra, és azt gondolta: Jaj, de étvágygerjesztően evett ez a Sírós Frukk! A farkas az őzre nézett, és megnyalintotta a szája szélét, a rétisas lépett egyet a fácán felé, a menyét a császármadár felé sündörgött.

Huss! Egy rebbenés, egy dobbanás - és az állatok, ahányan voltak, annyifelé futottak. Mindenki a maga odújába, barlangjába, vackára, fészkére.

A nyúl pihegett egy kicsit a rejtekhelyén. Micsoda ostoba egy kölök - gondolta. Aztán eszébe jutott, ahogy ő a rókával meg a farkassal közös kórusban énekelt. Milyen különös volt mindannyiuknak együtt lenni. Milyen... milyen is?... Lehet, hogy ez a Sírós Frukk nem is olyan ostoba?

Ha a lángeszű nyúl nem tudja, mi aztán még kevésbé.