Az üst arany

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, volt egy szegény ember. Ennek a szegény embernek annyi gyereke volt, mint a rosta lika, eggyel még annál is több. Igaz, hogy volt két kicsi gyenge tehene is, de ekkora népes családot ugyan bizony mi módon tarthatott volna el két kicsi tehénnel?

Ezért hát a szegény ember meg a családja többször éhezett, mint ahányszor jóllakott. Sóhaj­tozott is a szegény ember naphosszat, hogy nehéz az élet, terhes az élet, ő nem bírja tovább, hacsak valami segítség nem jön.

Addig-addig, hogy egyszer csak eljött a segítség. Mégpedig úgy jött el, hogy a szegény ember kiment a két kicsi tehénnel, hogy a földjét fölszántsa. Ahogy szántogat, szántogat, egyszer csak megakad az ekéje valamiben, de úgy megakad, hiába rángatta a két kicsi tehén, meg sem bírta mozdítani.

Lehajol a szegény ember, hogy megnézze, mi az. Majd megfullad ámulatában, mert egy üstöt lát a barázdában. Óriási üstöt, telidesteli arannyal. Megörvendett a szegény ember, úgy meg­örvendett, azt sem tudta, örömében hova legyen.

Később meg azt sem tudta, mit tegyen. Hagyja ott a két kicsi tehenet a szántáson? - Ellophatják őket, nem lehet.

Hajtson haza ekéstül? - Gyanút fogna az egész falu, megtudnák a haragosai, ellopnák, azt sem lehet.

Ahogy így töprenkedik jobbra, töprenkedik balra, arra jön egy obsitos. Meglátja az aranyat, majd hanyatt esik, úgy elámul.

- Kincs ez, ha nem tévedek - mondja az obsitos.

- Kincs hát, mi egyéb volna - feleli a szegény ember.

- Mit csinálsz ezzel a tömérdek arannyal, te szegény ember? - kérdi az obsitos.

- Épp ezen töröm a fejem - feleli a szegény ember. - Itt nem hagyhatom, magam nem vihetem haza. Jaj, mitévő legyek, mitévő legyek?

Töprenkedni kezdett az obsitos is. Fel-alá járkált, s ő is egyre hajtogatta:

- Jaj, mitévő legyél? Jaj, mitévő legyél?

Miután egy darabig töprenkedtek, a szegény ember így szólt:

- Ha valaki akadna, aki hazavinné az üstöt, nem sajnálnék tőle egy marék aranyat.

- Egy marék aranyért hazaviszem - ajánlkozott az obsitos.

Paroláztak. A szegény ember adott egy marék aranyat az obsitosnak. Az obsitos megfogta az üstöt, kiemelte a barázdából. Nyögött egyet, olyan nehéz volt. Aztán megindult a falu felé lassúdan. Többet nyögött, mint amennyit lépett. De végtére mégis elért a falu határába, a keresztúthoz.

A keresztúton leült az árok partjára. Szuszogott, nyögött, megint szuszogott, megint nyögött. Mikor már eleget szuszogott és nyögött, gondolkozni kezdett. Azt gondolta ki, hogy nem lesz ő bolond a tömérdek aranyat elcipelni a szegény ember házába. Inkább megtartja magának az üstöt meg ami benne van.

Az egyik út a faluba vezet, a másik a városba. Az obsitos a város felé indult. Mikor a város határába ért, levette a kabátját, s ráborította az üstre, meg ne láthassa a városi nép, mekkora kincsnek a birtokosa.

A piacon meglátta a vendégfogadót, szobát vett ki, az üstöt betolta az ágy alá, maga pedig kiszólt a kocsmárosnak.

Jött a kocsmáros, megkérdezte, mivel szolgálhat.

Az obsitos ennivalót kért, aztán innivalót, aztán megint ennivalót. A kövér kocsmárosnak majd térdig kopott a lába, amíg kiszolgálta.

Ezalatt a szegény ember hazaérkezett a mezőről. Dörzsölte a kezét örömében, hol egyik lányára kacsintott, hol a másikra, úgy kérdezte:

- Hadd lám, hol a nagy üst arany? Hadd lám, hol a nagy üst arany?

Kérdezhette százszor is, hiába, az üstnek nyomát sem látták a gyerekek.

Megijedt erre a szegény ember, úgy megijedt, reszketni kezdett, mint a nyárfalevél.

- Hát nem járt itt az obsitos? Nem hozott egy üst aranyat? - kérdezte.

- Itt bizony nem járt obsitos - felelték a gyerekek -, ide bizony senki nem hozott aranyat, se üstben, se kosárban.

Nagyon megszomorodott erre a hírre a szegény ember. Fájt neki, hogy az obsitos ilyen hitványul megcsalta. Meg az is fájt neki, marad minden a régiben, nem lesz vége a szegény­ségnek, hiába örült előre.

A gyerekek faggatták, mit volt mit tennie, elbeszélte, hogy lelt rá az üstre szántás közben, hogy bízta rá az obsitosra. Most aztán híre-hamva sincs az obsitosnak, sem az üst aranynak.

Többek között volt a szegény embernek három nagy lánya. A legidősebbet pedig úgy hívták: - Ihatnám. A középsőt úgy: - Ittam már. A legkisebbet pedig úgy hívták: - Futnék már.

No, hát a három lány gondolt egyet, s odaállottak mind a hárman az apjuk elé.

- Egyet se búsuljon, édesapám - mondta a legkisebb lány -, mert mi hárman megkeressük azt a galád obsitost, s visszahozzuk az üst aranyat. Nemhiába mondják rólunk, hogy hét vármegyé­ben nincsen párunk, olyan ügyes lányok vagyunk.

Rájuk hagyta a szegény ember, hogy menjenek csak, próbáljanak szerencsét a galád obsitossal.

A három lány egyenesen a városba ment. Gondolták, hogy az obsitos ott szállott meg. Kérdezősködtek erre, kérdezősködtek arra, s megtalálták a fogadót.

Bement a három lány az ivóba. Még körül sem néztek, máris meglátták az obsitost. Az orra vöröslött, mint a piros paprika, a füle, mint a főtt cékla, az arca, mint a sárgarépa. Vörös bort ivott, attól színesedett meg ilyen kegyetlenül. Három cigány húzta neki, maga meg szünet nélkül evett-ivott, be nem állt a szája.

Mikor a három lányt meglátta, illedelmesen köszönt nekik, s meghívta őket az asztalához. Elfogadta a három lány a meghívást.

Az obsitos kezet rázott velük, s ahogy illik, bemutatkozott:

- Télbentocsogó Tivadar a becsületes nevem - mondta.

- Az én nevem Ihatnám - mondta a legnagyobbik lány.

- Az én nevem Ittam már - mondta a középső lány.

- Az én nevem Futnék már - mondta a legkisebbik lány.

Addig ettek-ittak, beszélgettek, amíg este lett. Mire este lett, az obsitos úgy berúgott, már azt sem tudta, melyik a füle, melyik a szája.

Erre várt a három lány. A két nagyobbik fölkapta az obsitost, és fölvitte a szobájába. Amíg nénjei ágyba fektették, a legkisebb megkereste az üstöt az ágy alatt, beterítette a kendőjével, a hóna alá csapta, s elindult vele hazafelé.

A két nagylány elbúcsúzott az obsitostól:

- Ha kell valami, szólíts bennünket - mondták -, itt alszunk a szomszéd szobában.

- Majd szólítlak - motyogta az obsitos, azzal úgy elaludt, mintha fejbe verték volna.

De csak hajnalig aludt. Hajnalban fölébredt, hogy ég a gyomra, mintha a pokol tüze égetné. Eszébe jutott, mint mondtak a lányok, nagyot kurjantott hát:

- Ihatnám!

Meghallotta a kocsmáros a kiáltást, s visszakiáltott neki:

- Ha ihatnál, mindjárt kapsz bort.

Azzal lement a pincébe borért.

Az obsitos azt hitte, nem hallotta meg a nagylány a szavát, most a másikat kezdte szólongatni:

- Ittam már! Ittam már!

Hát éppen akkor szólongatta, amikor a kocsmáros az ajtó elé ért a kancsó borral.

- No, ha ittál, akkor visszaviszem a bort - mondta a kocsmáros, és megint lement a pincébe.

Az obsitos mérges lett, hogy hiába várja, hívja, nem jönnek a lányok, felült hát az ágyban, s úgy kezdte kiáltani a legkisebb lány nevét:

- Futnék már! Futnék már!

Meghallja a kocsmáros, megijed, hogy az obsitos fizetetlenül akar odébbállni. Az ajtó elé áll, s azt mondja haragosan:

- Innen bizony nem futsz, koma, amíg mindent meg nem fizettél.

Akkor már az obsitos is talpon volt.

- Ne kiabáljon kend, mert ha sokat kiabál, az egész kocsmáját megveszem - legénykedett.

Azzal lehajolt, hogy az ágy alól elővegye az üstöt. Nyúl - a semmibe markol a keze. Megint nyúl - megint semmi. Leereszkedik négykézláb, benéz az ágy alá - sehol semmi. Eltűnt az üst. Mindjárt arra gondol, hogy a lányok lopták meg.

- Hol vannak? - kiáltja.

- Kik? - kérdi a kocsmáros.

- Ihatnám, Ittam már meg Futnék már - felelt az obsitos.

Betaszítja erre a kocsmáros az ajtót, s így szól:

- Az Ihatnám megvan, az Ittam már megvolt, de a Futnék már nem lesz meg. Mert ha te fizetség helyett futni akarsz, akkor előbb én fizetek neked bottal.

Azzal fölkapott egy botot, s addig verte az obsitost, amíg bele nem fáradt. Akkor megkérdezte tőle:

- No, még mindig futnál?

- Futnék - nyögte az obsitos -, de mászni is alig bírok.

Az obsitos elmászott négykézláb, ma is mászik, ha azóta meg nem állt.

A szegény ember pedig házat vásárolt minden gyerekének.