Többet tudott, mint mesturam

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, volt egy gazdag embernek három fia. Ideje jöttén a gazdag ember iskolába küldte a három fiút. Mikor hazaérkeztek, mindegyiktől külön-külön megkérdezte, hogy aznap mit tanult az iskolában. A két idősebbik illendőképpen beszámolt tanulmányáról. A legkisebb megvonta a vállát, s azt válaszolta, hogy ő nem tanult semmit, hanem egész nap játszott.

- Miért nem tanultál? - kérdezte az apja.

- Mert én többet tudok, mint mesturam - mondotta a fiú.

Intette a gazda a fiát jó szóval, térítgette nadrágszíjjal, de hiába. Aztán megfenyegette, hogy ha továbbra sem iparkodik, kiviszi a havasba, hadd tépjék szét a farkasok. De a fiú nem ijedt meg. Mikor huszadjára is azt válaszolta apja kérdésére, hogy többet tud mesturamnál, a gazdát elöntötte a nagy méreg. Nyakába kerítette a bundáját, a fiát kézen fogta, s kivitte a havasba.

- Itt majd bebizonyíthatod, hogy többet tudsz mesturamnál - mondotta, s azzal hazament.

Feleúton elfogta a lelkifurdalás, hogy mi lesz az ő szegény gyermekével a hideg havasban. Visszafordult, hogy megkeresse, de nem találta. Az történt ugyanis, hogy a vörös király aznap éppen ott vadászott.

Volt a vörös királynak egy tengeri jágerje. Az asztalnál mindig ez a jáger szolgált neki étellel-itallal. Délben a vörös király megfúvatta a kürtöket, hogy eljött az ebéd ideje. A vadásznép lassan összegyülekezett. Csak a tengeri jáger hiányzott. A királynak korgott a fölséges gyomra, de addig nem akart enni, míg a jáger nincs ott. Fogadkozott erősen, hogy így meg úgy bünteti meg a késlelkedőt.

Aztán megjött a jáger.

- Hát te hol kószáltál? - förmedt rá a király hangosan.

- Azért késtem el, fölséges királyatyám - mondotta a jáger -, mert a havasban egy magányos gyermeket találtam. Idehoztam a nyomorultat, hogy meg ne vegye az Isten hidege.

A király megparancsolta a jágernek, hogy a gyereket vezesse elébe. Akkor a fiú elbeszélte a királynak, hogy az apja miért akarta elveszíteni. A király megszidta a fiút, amiért azt mondta, hogy többet tud mesturamnál. De nem nagyon szidta meg, mert éhes volt már erősen. Alig várta, hogy jóllakhasson.

Egy nagy cserfa alatt terítettek a királynak. Hozzá se láttak még a falatozáshoz, megszólalt a fiú:

- Ha felséges uramnak kedves az élete, odább hurcolkodik ebédelni. Ha meg nem teszi, holnap már nem űzi a királyi foglalkozást.

Torkán akadt a királynak a falat, mikor ezt hallotta.

- Hogy mered ijesztgetni urad-királyodat? - kérdezte.

- Jobb, ha én ijesztem - felelt ügyesen a fiú -, mint ha a mennykő ijeszti. Mert ezt a cserfát hamarosan miszlikbe vágja a villám.

Nem szívesen hagyta abba a király az ebédet, de a mennykőtől módfölött félt. Másik helyet kerestek hát. De mielőtt a király megparancsolta a szolgának, hogy oda vigyék az ebédet, megkérdezte a fiút:

- Ott alkalmas lesz-e ebédelni?

Amaz csak biccentett.

Utólag letelepedett a király, s a tengeri jáger megkínálta a levessel. Még a felét sem kanalazta föl, hát egy lepedőnyi felhő kerekedik az égen. A felhő villámlik egyet, s a mennykő úgy megüti a cserfát, hogy még a gyökere is kiszakadt a földből.

- No - mondta a király a gyereknek -, hát te csakugyan többet tudsz mesturamnál.

Örült a király, hogy szót fogadott a gyereknek. Jutalmul maga mellé ültette a hintajában. Ahogy hazafelé tartottak, egy sövény mellett vitt el az útjuk. A sövényen egy raj veréb csiripelt. A fiú egyszerre elkezdett kacagni.

- Hát te min mulatsz? - tudakolta a király.

- Én a verebek beszédén - felelte a fiú.

- Mit mondanak a verebek?

- Azon örvendeznek, felséges uram - felelt a fiú -, hogy nemsokára kedvükre eltelhetnek. Csakhamar erre jön egy asszony, fején egy véka köles. Az asszony elbámészkodik felséges uram hintaján, megbotlik, a köles meg szertegurul.

Még be sem végezte a fiú főbenjáró híradását, megjelent egy asszony, fején a köles. Úgy eltátotta a száját, mint aki hintót sosem látott. Meg is botlott, a köles szétszóródott. A nagyjá­ból valamennyit fölkapart az asszony, a többit ott hagyta a verebeknek.

Mire a király kiadta a jókedvét, ráfordultak a palotába vezető útra. Oldalt pislant a király, hát látja, hogy a fiú változik.

- Tán beteg vagy, hogy változol? - tudakolta a király.

Megfelelt a fiú erre a kérdésre is:

- Azért szomorkodom, felséges uram, mert a múlt éjjel elloptak egy láda aranyat a királyné ágya alól. A királyné most vette észre a lopást, és elkeseredésében a kútba akarja ölni magát.

Megbúsult a király a gyászhírre. Igen szerette édes feleségét, s nagyon sajgott a szíve, hogy el kell veszítenie.

- Nem segíthetnénk valamiképpen? - kérdezte a fiút.

- Megvan a módja. Felséges uram küldjön haza lóhalálában két inast, hogy fogják le a királynét, s el ne eresszék, míg felséges uram haza nem ér.

Úgy tett a király, ahogy kellett. A két inas előrelovagolt, lefogta a királynét, s csak akkor engedte el, mikor a király benyitott a szobába. Mindjárt hozzálátott, hogy megvigasztalja felséges feleségét:

- Ne búsulj a pénz miatt, asszony - mondta neki -, hiszen úgyis mi veretjük.

Ahogy ilyen alkalmakkor illendő, a király nagy vendégséget rendezett, hogy megünnepelje a felesége meg a maga életben maradását. A fiút a királyi pár maga mellé ültette. Etették-itatták, dobosra kerekedett a hasa, mert minden fogásból háromszor kellett ennie.

Az asztalnál pedig arról folyt a szó, hogy ugyan bizony miként lophatták el a láda aranyat. S ha már ellopták, vajon hová rejtették.

- Majd a fiú megmondja - szólalt meg a király.

Úgy is lett. Az asztal alatt két kutya lesett a koncra. Egy mogorva szelindek meg egy fürge puli. Egy darabig békésen rágcsálták a csontokat, aztán mérges kaffantások közepette össze­marakodtak.

- Megvan a kincs! - mondta a fiú.

Már akkora tekintélye volt, hogy többet nem is kellet szólnia, mindenki elnémult, és várta a magyarázatot. Az történt, hogy a szelindek elvette a puli csontját. Mire a puli a szemére hányta, hogy most bezzeg bátor, de amikor az éjjel a tolvajok ellopták a láda aranyat, akkor behúzta a farkát. Ő legalább csaholt. Rá is ijesztett a tolvajokra. Amazok nem merték elvinni a ládát, hanem beásták a trágyadombba.

- Megnézzük, ott van-e még - szólalt meg a király, s azzal fölemelkedett. Három udvari inas ásót fogott, a tengeri jáger tartotta a lámpást. Egy darabig ástak, aztán előbukkant a gané alól a láda. Kinyitották, hát az arany ott szikrázott benne.

Mit tehetett a király, csapott még egy vendégséget. Most azt kellett megünnepelni, hogy az arany előkerült. Ünnepeltek három éjjel, három nap. Olyan jókedvre kerekedtek, hogy még az is táncolt, aki mindkét lábára sánta volt.

Az ünnepség végeztével azt mondta a király a fiúnak:

- Dicséretesen megbizonyítottad, hogy többet tudsz mesturamnál. De írni-olvasni mégsem tudsz. Azt is meg kell tanulnod, különben nem fogadlak fiammá, a leányomat nem adom hozzád, s a királyságot nem hagyom rád. Mert a királynak írni-olvasni illendő tudnia, nem elegendő, ha a verebek meg a kutyák beszédét érti.

A fiú sohasem gondolt arra, hogy király legyen, de ha már így erőltették, beleegyezett. Kijárta az iskolát, megtanult mindent. Mikor már bajsza-szakálla is serkent, feleségül vette a király leányát.

Gondolta, most már itt az idő, hogy hazalátogasson a falujába. A feleségét otthon hagyta. Maga lóra ült, de azért a hintóba is befogatott, hadd lássa minden emberfia, hogy királyfélével van dolga.

Egy reggel elérkezett szülőfaluja határához. Alig nézett körül, mindjárt meglátta az idősebbik bátyját. A marhacsordát hajtotta a legelőre. Mialatt kérdezgette, hogy s mint megy a sora, arra jött a kisebbik bátyja. Az meg kondás volt. Ő megismerte őket nyomban, de amazok nem sejtették, hogy személyében az elveszett kisöccsüket tisztelhetik.

Két bátyjától megtudta, hogy jó egészségben él az apja is. Elment, hogy szót váltson vele. Az apja a küszöbön ült, és söprűt kötött éppen. Köszönt az apjának, amaz elfogadta, de ő sem ismerte meg a fiát. Beszélgettek erről-arról, aztán a fiú megkérdezte az apját, hogy hány gyermeke van.

- Kettő - felelt az öregember -, a harmadik még kiskorában elveszett.

- Ugyan bizony miként veszett el? - tudakolta a király.

- Ne is kérdezze, felséges uram - mondta. - Hiába járattam iskolába, a legkisebb fiam nem akart tanulni. Addig-addig, hogy mérgemben kivittem télidőtt a havasba, s azóta nem hallottam hírt felőle. Meg is vert az Isten kegyetlenségemért. Első gazda voltam a faluban. Hatökrös gazda. Ma meg, láthatja az úr, söprűkötésből élek napról napra.

Most már a király megmondta, hogy ő nem más, hanem a havasokban elveszett gyerek. Elfakadt sírva az öregember, de el a fia is. Mikor elegendő könnyet ontottak, így szólt a király:

- Hibáztunk mind a ketten. Apámuram, hogy a havasban hagyott, én meg azt hittem, hogy kit az Isten különös talentummal áld meg, annak nem kell mesturamtól tanulnia. De aztán megjött az eszem, megtanultam írni-olvasni, s mindjárt király lett belőlem. Apámuramra én soha nem haragudtam, s ezután sem fogok haragudni. Hogy ezt megbizonyítsam, adok egy véka aranyat, hogy vénségére ne kössön söprűt. Hányja is el mind, csak kettőt hagyjon meg a maga számára.

A véka aranyat mindjárt odaborította a ganédomb mellé, azzal már búcsúzott volna is. De az öregember azt mondta:

- Felséges fiam, elfogadom az aranyat, de csak akkor, ha viszel a feleségednek egypár söprűt. Jó seprűk ezek, örülni fog az asszony.

Két söprűt a nyereg mellé tűzött a király, s kilovagolt a legelőre. Ott aztán a csordás bátyjának meg a kondásnak is adott egy-egy véka aranyat.

Aztán visszalovagolt az országba, s boldogan uralkodik azóta is, hacsak meg nem halt.