Pörösködő kérők

Volt egyszer egy király. Ennek a királynak az volt a bogara, hogy mindent gyűjtött. Állatot, madarat, csúszómászót; gyűjtött nyerget, lószerszámot, sisakot, páncélt, kardot, kopját. Gyűjtött követ, fát, bokrot, virágot, lepkét, asztalt, széket, fazekat, korsót, vedret, vasvillát. Azon iparkodott egész életében, hogy ami a világon van, abból neki is legyen. Száz tárházat épített, aztán másik százat. Idő jártával már több volt a tárház a birodalmában, mint a lakóház, annyi mindent összehordott. Büszkélkedhetett is, ha vendége akadt, hogy neki mindene van, amit a világ hátán hordoz, csak éppen a hegyeket meg a tengereket nem vette be a gyűjte­ményébe, mivel akkora tárháza nincsen, amelyikben az Óperenciás-tenger elférne. De majd lesz.

Ennek a királynak volt egy ügyes lánya. Mikor húszéves lett, azt mondta az apjának:

- Felséges királyatyám, főbenjáró dologba akarok fogni.

- Mibe, kedves lányom?

- Én abba, királyatyám - felelt a lány -, hogy férjet keresek magamnak.

Megcsóválta a bogaras király a fejét, s így szólt:

- Nem illendő ez, kedves lányom, hogy magad járj férj után. Légy türelemmel, majd megkeresnek a házasulandó királyfiak.

- Nem addig van az, apám - mondta a lány -, hanem én meghirdetem, hogy ki a kezemet akarja, ide jöjjön, s álljon próbát. Azé leszek a legények közül, aki olyasmit mutat nekem, aminek mása nincs felséges apámuram tárházaiban.

A bogaras király megengedte, hogy királyi fullajtárok bejárják az országot, s meghirdessék a királykisasszony akaratát.

Özönben sereglettek a grófok, bárók, hercegek a királyi palotába. Mindegyiknek volt valamije, amiről azt hitte, hogy a királynak nincs. Tízlevelű lóherét mutatott az egyik, nyolclábú borját a másik, gyémánt palacsintasütőt a harmadik, aranylisztből sütött kalácsot a negyedik. De hiába. A király tárházában ez is, az is volt.

Élt abban az országban három jó barát. Az egyiknek volt egy terülj-kendője, csak megrázta, s mindjárt rajta termett, amire gondolt. A másiknak olyan látcsöve volt, hogy nemcsak a világ minden zugába látott bele, hanem az emberek szívébe, májába is. A harmadiknak varázs­korbácsa volt, ha azzal a korbáccsal meglegyintett valakit, ott termett, ahol akarta. Éppen házasodó korban voltak, gondolták, megpróbálják a szerencsét. Útnak indultak hát.

Hétnapi járóföldet mentek, aztán elérkeztek a bogaras király palotája elé. Ott elhatározták, hogy külön-külön járulnak a királyleány elé.

Elsőnek az a legény kopogtatott be a királyhoz, akinek a terülj-kendője volt.

- Minő portékát hoztál? - kérdezte a királykisasszony. - Hadd lám, tudom-e párját mutatni?

A legény kiterítette a kendőt, megrázta, hogy terüljön meg, s a kendő megterült. Ennek utána a legény biztatta a királykisasszonyt, hogy mutassa meg a párját a kendőnek. Ilyen kendő azonban nem találkozott sehol a bogaras király nagy tárházaiban.

- No - mondta a királylány -, te most menj a vörös toronyba, s várj három napig. Addig gondolkodom, hogy feleséged legyek-e vagy sem.

A legény elment a vörös toronyba. A királylányhoz pedig bekopogtatott a másik legény, s mutatta a minden zugba belekukkantó látcsövet.

Annak sem leltek párjára a bogaras király tárházaiban. Ezt a legényt a királykisasszony a zöld toronyba küldte, hogy várjon három napig, addig ő gondolkozik.

Harmadjára a varázskorbácsos legény járult a királylány elébe. Nem sokat magyarázott, hogy mi a tulajdonsága a korbácsnak, hanem szelíden meglegyintette a királykisasszonyt, annak pedig kerekre nyílott a szeme, mert abban a szempillantásban a szekrény tetején termett.

- Van-e mása a korbácsomnak a te birodalmadban? - kérdezte a legény.

- Nincs - mondta a királylány -, de kormányozz le innen a szekrény tetejéről, mert erősen szédülök.

A királylány észre sem vette, máris a szilárd földön állt. A legényt elküldték a kék toronyba, hogy várjon három napig. Maga pedig csakugyan hozzálátott a gondolkozáshoz. Rákönyökölt a királyi asztalra, a fejét két tenyere közé fogta, a homlokát összeráncolta, és gondolkozott, gondolkozott. De nem ment semmire. Szép volt mind a három legény. Tetszett mind a három. Sehogyan sem bírt választani.

Az ádáz gondolkodásban azt sem tudta, nappal van-e vagy éjszaka. Nem evett, nem ivott, csak a fejét törte, hogy mitévő legyen, kit válasszon. Addig-addig, hogy észre sem vette, s a három nap elmúlt.

Várt a három legény türelemmel. A negyedik napon mind a három megbosszankodott.

- Ha nem kellek neki, ő sem kell nekem - mondta büszkén a terülj-kendős legény, s visszafordult hazafelé.

Mérgében megszaporázta a lépést. Mikor már jól maga mögött hagyta a királyi palotát, s elfáradt, egy tágas réten leült megpihenni egy vadalmafa árnyékába. Elterítette kendőjét, s vacsorát gondolt magának. Abban a szempillantásban a kendő megtelt különb-különbféle ételekkel-italokkal. De annyival, hogy egy regiment katona is kedvére eltelhetett volna belőle.

Jó étvággyal evett, kortyolgatott a borból. S ahogy ezt cselekedte, látja, hogy egy ember közeledik arrafelé. Az az ember nem volt más, hanem a barátja, aki mindenhová bekukkantó látcsövével próbált szerencsét a királykisasszonynál. Meghívta, hogy tartson vele.

Még le sem ült a látcsöves legény, lidérces suhogás ütötte meg a fülüket. Fölnéztek, hát látják, hogy a korbácsos legény éppen ott sivít el fölöttük a levegőben, mint valami sárkány. Integettek neki, az is észrevette őket, ügyesen leszállott.

Hármasban vacsoráztak tovább. A vacsora végeztével felsóhajtott a kendős legény:

- Be szeretném tudni, mivel foglalatoskodik az az álnok királykisasszony!

- Nézz bele a látcsövembe, mindjárt megtudod - mondta a második legény.

Belenézett ő, bele a második, bele a harmadik. Mindegyik azt látta, hogy a királykisasszony betegen hánykolódik ágyában, s már-már halálán van. Bizonyára a sok gondolkodás ártott meg neki. A királyfélék nem szoktak az ilyen foglalkozáshoz.

Nemcsak büszke volt a három legény, hanem jószívű is. Elhatározták, hogy nem tartanak haragot, megsegítik a királylányt. Kár volna, ha egy ilyen gyönyörű teremtés kimúlna a világból.

A harmadik legény sorra meglegyintette mindnyájukat a varázskorbáccsal. Alig szusszantottak egyet, máris a királyi palotában voltak. Ott a kendős legény kiterítette a kendőt, csodatevő orvosságot parancsolt. A lány megette, meggyógyult, s hétszerte szebb lett, mint annak előtte volt.

- No - mondta a kendős legény -, te az enyém, én a tiéd, meggyógyítottalak, feleségül veszlek.

- Nem addig van az - mondta a látcsöves legény -, mert ha én nem segítek, soha meg nem tudhattad volna, hogy beteg. Én veszem feleségül.

Ezt meg a korbácsos legény nem hagyta. Erősítette, hogy az érdem az övé, mert hiszen ha ő ide nem varázsolja a kendős legényt, a királykisasszony kilehelte volna felséges lelkét.

A három barát összekülönbözött, s pörre ment. Pörösködtek, pörösködtek, addig-addig, míg a szép királykisasszony megöregedett, és csúf királykisasszony lett. A csúf királykisasszonyt se a kendős, se a látcsöves, se a varázskorbácsos legény nem akarta feleségül. Kibékültek hát, és hazamentek. Ma is élnek, ha meg nem haltak.