Az ördögispán

 

 

Hol, hol nem, élt egyszer egy kövér földesúr a kövér feleségével. A kövér földesúr arról volt nevezetes, hogy soha cseléd másodszor nem szegődött hozzá. Nem szegődött pedig azért, mert úgy nyúzta, gyötörte a cselédeit, hogy még a háza táját is elkerülték.

Amíg volt ispán, nagy baj nem volt. Mert az ispán szegődtetett, amennyi cseléd csak kellett. Elment a hetedik megyébe, ahol nem hallották hírét a kövér földesúrnak. Onnan szegődtetett cselédet.

Baj akkor lett, amikor a kövér földesúr az ispánt is rászedte. Megharagudott az ispán mód­fölött, s azt mondta, ilyen földesúrnál nem szolgál. Azzal vette a motyóját, egy szót sem szólt, hanem otthagyta faképnél a kövér földesurat.

Megijedt a kövér földesúr, megijedt a felesége is. Összeültek, tanakodtak, hogy most mi lesz? Nincs ispán, nincsenek cselédek, ki műveli meg a földeket? Ha meg a földeket nem művelik, mit esznek majd ők ketten, miből tartják fenn hét vármegyére híres kövérségüket?

Sok minden megfordult az eszükben, ahogy így tanakodtak. Csak arra az egyre nem gondoltak, hogy maguk műveljék meg a földet. Mert enni-inni azt szerettek, de dolgozni nem szerettek.

Egyik nap a kövér földesúr befogott a hintóba, s a városba hajtott. Gondolta, ott majd talál valakit, aki elszegődik hozzá ispánnak. De akit csak megkérdezett, mind megkérdezte tőle:

- Csak nem kend az a híres kövér földesúr, akihez cseléd másodszor semmi pénzért nem szegődik?

Mit tehetett a kövér földesúr, megvallotta, hogy ő az. Mire mindig ezt kapta feleletül:

- Inkább a hóhérhoz szegődöm, mint kendhez.

Elkeseredett a kövér földesúr, hogy nem talál ispánt. Úgy elkeseredett, hogy odahaza kifakadt belőle a keserűség. Földhöz csapta a süvegét, és így kiáltott:

- Én már ott tartok, hogy magát az ördögöt is felfogadnám ispánul.

Alighogy kimondta, nagyot lobbant a láng a kandallóban. Aztán füst csapott a szobába. A kövér földesúr megdörzsölte a szemét, hogy a füst ne csípje. Mikor eleget dörzsölte, hát látja ám, hogy egy fekete kis emberféle áll előtte. Megijedt a kövér földesúr, és ijedtében akkorát kiáltott, majd leesett a székről:

- Hát te ki vagy, hé?

- Én az ördög vagyok - felelt a jövevény.

- És mit keresel itt? - kiáltott rá a földesúr.

- Ispánságot - felelt az ördög.

- Hogyhogy ispánságot? Micsoda ispánságot? - kiáltozott tovább a kövér földesúr.

- Hát nem azt mondtad az előbb, hogy az ördögöt is felfogadnád ispánul? - kérdezte az ördög.

Nem tagadhatta a kövér földesúr, mert csakugyan mondta. Beleegyezett hát, hogy az ördög ispánkodjék nála. Előbb azonban megtudakolta:

- Hanem a gazdálkodáshoz értesz-e?

Mondta az ördög, hogy ért ő, hogyne értene, a pokolban is gazdálkodik.

Még hátravolt a fizetség, de abban gyorsan megegyeztek, mert az ördög nagy szerényen ezt mondta:

- Fizetségül csak annyit kérek, amennyit a cselédeid tiszta szívből ajánlanak.

- Hiszen egy szál cselédem sincs - panaszkodott a kövér földesúr.

- Fizetségül azt kérem, amit kértem, cselédekről pedig magam gondoskodom.

Ebben megegyeztek.

Másnap az ördögispán felült a szekérre, s délre már meg is jött a cselédekkel. Mindjárt kiadta nekik a munkát, maga pedig hol ide ment, hol oda, ahol éppen szükség volt segítségre.

Javában folyt a munka, amikor nagy szuszogva megérkezett a kövér földesúr. Egy darabig csak nézegette a dolgozó cselédeket, aztán vette a botját, és csépelni kezdte, akik éppen a közelben dolgoztak.

Sokáig azonban nem üthette a cselédeket, mert elébe állott az ördögispán, és rászólt:

- Tedd le azt a botot, mert megbánod.

- Micsoda?! - üvöltött a földesúr. - Te mersz nekem parancsolni, te koszos ördög, te rongyos ördög, te szutykos ördög? Itt én vagyok az úr, azt verem meg, akit kedvem támad megverni. Most pedig téged verlek meg, hadd lásd, kivel van dolgod.

Azzal már emelte is a botot, hogy lesújtson. De az ördögispán nagyot szippantott. Akkorát, hogy hét arasszal megnőtt.

A kövér földesúr úgy megijedt az ispánja hirtelen növekedésétől, hogy elfutott. Meg sem állott, amíg hazáig nem ért. Odahaza leült a kövér felesége mellé, s ott is maradt bérkimérésig.

De mikor a bérkimérés ideje elérkezett, a kövér földesúr előjött a házból, hogy a bért ő mérje ki, ennyi búzát, ennyi árpát, ennyi kukoricát, kinek amennyi jár. Azazhogy nem annyit mért ő, hanem kevesebbet, kit ennyivel, kit annyival rövidített meg.

Az ördögispán azonban észrevette, és rászólt, hogy ami jár, azt mérje ki, különben baj lesz.

- Micsoda?! - üvöltött a földesúr - te mersz nekem parancsolgatni, te koszos ördög, te rongyos ördög, te szutykos ördög? Azonnal fölmondok neked. Le is, fel is út.

Nagyot szippantott az ördögispán a levegőből. Megint nőtt hét araszt.

A kövér földesúr megint megijedt. Úgy megijedt, hogy minden cselédnek kimérte a járandóságát. Aztán nagy csendesen visszament a házába, s leült a felesége mellé. Nem is mozdult onnan, amíg az ördögispán be nem kopogtatott hozzá.

- Mit akarsz, fiam? - kérdezte a kövér földesúr.

- Letelt az esztendő - felelt az ördögispán -, nem maradok tovább. A gazdaság felvirágzott, kétszer annyit takarítottunk be, mint tavaly. Most gyerünk, nézzük meg, mit ajánlanak nekem tiszta szívvel a cselédeid.

- Mit ajánlhatnának? - kacagott a kövér földesúr. - Csak azt ajánlhatják, amijük van, pedig semmijük sincs, ha-ha-ha.

- Majd meglátjuk - felelt az ördögispán.

A földesúr megint kacagott, aztán elindultak a faluba. Nem sokáig mentek, egyszer csak hallják, hogy két ember veszekszik, vőlegény és menyasszony. A menyasszony azt akarja, hogy a vőlegény elkísérje a szomszéd faluba. A vőlegény azt mondja, előbb megeteti az állatokat, csak azután kíséri el. Mikor ideértek a civakodásban, így szólt a menyasszony:

- Ha nem kísérsz el, vigyen el az ördög.

Mire megszólalt a kövér földesúr:

- Hallod-e, ispán, viheted a vőlegényt, neked ajánlották.

- Nekem ajánlották, igaz - felelt az ördögispán -, de nem tiszta szívvel. Ugyan bizony hol találsz olyan menyasszonyt, aki ördögnek adná a vőlegényét?

- Nem ismered te a fehérszemélyeket - mondta a földesúr -, ha az ördögnek ajánlotta a vőlegényét, úgy is gondolta.

- Jól van - felelt az ördögispán -, tegyünk próbát.

Azzal odaszökkent a vőlegény mellé, nyakon fogta, aztán odaszólt a menyasszonynak:

- Köszönöm az ajándékot, épp ilyen legényekre van szükségünk a pokolban.

Jajgatni, sírni, rimánkodni kezdett a menyasszony, hogy csak a szája járt, nem gondolta komolyan, s ha valakit mindenképpen vinni kell, akkor inkább őt vigye az ördög, de a vőlegé-nyé­nek kegyelmezzen.

Az ördögispán eleresztette a vőlegényt. Mentek tovább. Nem sokáig mentek, megint megláttak két pörlekedő embert. Kisfiú állott az udvar közepén, apja-anyja azon veszekedett, ki vigye az iskolába.

- Viszed vagy nem viszed? - kérdezte az asszony.

- Én aztán nem, vidd te - felelt az ember.

- No, ha nem viszed, vigye el az ördög.

 Kacagott a kövér földesúr, a hasa is rengett bele:

- No, ispán - mondta -, itt a fizetség. De most aztán ne sokat okoskodj, mert végül hoppon maradsz.

- Nekem ajánlották a gyereket, igaz - mondta az ördögispán -, de nem tiszta szívvel. Ugyan bizony hol találsz olyan anyát, aki az ördögnek adná a gyerekét?

- Nem ismered te a fehérszemélyeket - felelt a földesúr -, lehet, hogy később megbánja, de most komolyan gondolta.

- Jól van - felelt az ördögispán -, tegyünk próbát.

Azzal az udvar közepére szökkent, hogy vigye a gyereket, s odaszólt az asszonynak:

- Köszönöm az ajándékot, éppen ilyen gyerekekre van szükségünk a pokolban.

Mire az asszony jajgatni, sírni, rimánkodni kezdett. Mondta, hogy csak a szája járt, nem gondolta komolyan. S ha valamit mindenképpen vinni kell, inkább őt vigye az ördög, de a kisfiának kegyelmezzen.

Az ördögispán eleresztette a kisfiút. Mentek tovább. A kövér földesúr kacagott, kacagott, hullámzott bele a hasa. Megkérdezte az ördögispán:

- Min kacagsz, te kövér földesúr?

- Én azon - válaszolt a földesúr -, hogy mindjárt kiérünk a faluból, s nem kaptál semmi fizetséget. Ha meg nem kaptál, akkor egész évben ingyen dolgoztál. Ha-ha-ha-ha.

- Várj csak, várj csak - intette az ördögispán -, végén csattan az ostor.

Mentek tovább. Mikor a falu utolsó házához értek, beszélgetést hallottak. Egy sereg paraszt álldogált a kerítés mögött. Azok beszélgettek.

- Elmegy az az ispán - mondta az egyik.

- El bizony - mondta a másik.

- Most mi lesz velünk? - kérdezte a harmadik.

- Mi lenne? Tovább nyúz a földesurunk - mondta a negyedik.

- Tovább nyúz hát, hogy az ördög vinné el - mondta az ötödik.

Az ördögispán rápislantott a kövér földesúrra.

- No - biztatta -, most kacagj, ha van kedved hozzá.

A kövér földesúr csóválni kezdte a fejét nagy szentesen.

- Ezek sem tiszta szívből mondták, nem gondolták komolyan - mondta.

- Jól van - felelt az ördögispán -, tegyünk próbát.

Azzal odalépett a kerítéshez, s átszólt az emberekhez:

- Köszönöm az ajándékot, viszem a földesurat. Ha ugyan tiszta szívvel adják.

- Tiszta szívvel hát - felelték az emberek -, olyan tiszta szívvel, hogy ráadásul a feleségét is odaadjuk. Ha ugyan elbírja.

- Bírom, hogyne bírnám - felelt az ördögispán -, épp ilyen kövér emberekre van szükségünk a pokolban.

A földesurat zsákba rakta. Visszament a kastélyba, ott hozzárakta a feleségét. Aztán a zsákot a hátára vetette, s meg sem állt, míg a pokol legmélyére nem ért.

Ott vannak máig, ha meg nem haltak. Aki nem hiszi, keressen egy földesurat, hátha az másként tudja.