A mirminyó
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét
országon is túl, volt egyszer két legény. Az egyiket Jánosnak
hívták, a másikat Péternek hívták.
Egy nap az apjuk kiküldte Jánost és Pétert
a rétre, hogy szedjenek egy kosár mentát, mert megkívánta a
mentateát. A kosarat János vitte.
Alig értek ki a rétre, János nagyot
kurjantott, s futni kezdett, mint akit kergetnek. Úgy futott,
majd megszakadt a nagy igyekezetében. S ahogy futott, előbb a
kabátját hagyta el, aztán a mellényét hagyta el, végül a
nadrágját hagyta el. De még mindig futott, ingben-gatyában, s
ezt kiáltozta:
- Ha a gatyám odalesz, a mirminyó akkor is
meglesz!
Lógott a nyelve, zihált a melle, de a
futást csak nem hagyta abba. Egyszer csak lecsapja a földre a
kosarat, s nagyot kiált:
- Megvan!
Akkorra már sokan összegyűltek, aki arra
járt, mind elfogta a kíváncsiság, mit űzhet olyan vadul János.
Megkérdezték hát tőle:
- Mi van a kosár alatt, János?
- Mirminyó - felelte János.
- Aztán minek neked mirminyó?
- Pénzt keresek vele - felelt János.
Este hazament János meg Péter, vitték
magukkal a mirminyót. Csináltak egy kalitkát, beletették. A ház
falára pedig kiírták:
- Két krajcárért megnézhető a mirminyó.
Járkáltak az emberek a faluban, látták a
cédulát, csodálkoztak, tanakodtak, ugyan bizony mi a szösz lehet
az a mirminyó. Kér krajcár nem sok, megfizették hát Jánosnak, s
megnézték a mirminyót. Még a kisbíró is megnézte.
Addig-addig nézték, hogy Jánosnak lett egy
kalap pénze. No, ha lett, nem sokáig volt, mert egy este leült
kártyázni Péterrel, s eljátszotta az utolsó krajcárig. Péter
megkérdezte tőle:
- Akarsz-e még játszani, János?
- Akarok hát - felelte János.
- Akkor játsszunk a mirminyóba - mondta
Péter.
- Nem bánom - hagyta rá János -, játsszunk
a mirminyóba.
Péter elnyerte a mirminyót Jánostól, s
ezentúl neki fizetett két krajcárt, aki a mirminyót látni
akarta.
Bosszantotta Jánost, hogy Péter napról
napra gazdagszik, ő pedig megmarad a szegénységben.
Odasettenkedett hát a kalitkához, s az ajtaját kinyitotta. A
mirminyó kidugta az orrát a ketrecből, szimatolt balra,
szimatolt jobbra, aztán elindult a kert felé.
Péter éppen akkor jött haza a faluból, s
meglátta, hogy a mirminyó meg akar szökni. Nagyot kurjantott, s
futni kezdett, mint akit kergetnek. Úgy futott, majd megszakadt
a nagy igyekezetében. S ahogy futott, előbb a kabátját hagyta
el, aztán a mellényét hagyta el, végül a nadrágját hagyta el. De
még mindig futott, ingben-gatyában, s ezt kiáltozta:
- Ha a gatyám odalesz, a mirminyó akkor is
meglesz!
Lógott a nyelve, zihált a melle, de a
futást csak nem hagyta abba. Egyszer csak lecsapja a földre a
kalapját, s nagyot kiált:
- Megvan!
Meglett hát a mirminyó, de nem sokáig.
Vasárnap Péter a kocsmába ment. A kocsmában kártyáztak, s
hívták, hogy játsszon ő is. Péter leült játszani, s minden
pénzét elvesztette. Felállt, hogy hazamenjen.
- Játsszunk a mirminyóba - mondták a
kártyások.
Péter megcsóválta a fejét:
- A mirminyóba nem játszom, mert a
mirminyót eladom.
Rengett bele az egész kocsma, akkorát
kacagtak erre a kártyások.
- Eladod? - kérdezték. - Hát ki bolond,
hogy megvegye?
Megmakacsolta magát Péter, hogy ő bizony
eladja. Meglátják, hogy eladja. Azzal hazament, s hogy
hazaérkezett, első dolga az volt, hogy a kapura kiírta: Eladó
a mirminyó.
Járkáltak az emberek a faluba, látták a
cédulát, csodálkoztak, találgatták, mi a szösz lehet az a
mirminyó. Aztán bementek, megnézték. De megvenni egy sem akarta,
sarkon fordult valamennyi, s ment dolgára.
Szegény Péter alig mert kimozdulni a
házból, nem volt egy perc nyugovása sem. Amint meglátták,
mindjárt megkérdezték:
- Eladtad-e a mirminyót? Eladtad-e a
mirminyót?
De nem adta el, mert nem akarta megvenni
senki. Fájt bele a füle, annyira figyelt a kapura, jön-e már
valaki. Egyszer aztán jött egy béreslegény.
A béreslegény a falu végén lakott egy
putriban. Nála szegényebb ember nem élt a faluban, de még a
szomszéd falvakban sem. Egy este a szegény béreslegény nagy
sóhajtások közepette aludt el. Addig-addig sóhajtozott, hogy
elnyomta az álom. De a baja-bánata olyan nagy volt, hogy alvás
közben is tovább sóhajtozott.
Ahogy így sóhajtozott a szegény
béreslegény, egyszer csak nagy fényesség kápráztatja el a
szemét. Úgy elkáprázott, hosszú ideig nem is látott egyebet,
csak a fényességet. Később, hogy a szeme megszokta az erős
fényt, észrevette, hogy a fény egy lámpából sugárzik. A lámpát
pedig egy angyal tartja a kezében.
Mikor észrevette a lámpás angyalt, a
szegény béreslegény köszöntötte illendőképpen:
- Jó napot kívánok, nagyságos angyal úr.
- Jó napot - felelt az angyal. - Hát te
ugyan bizony miért sóhajtozol?
- Én azért, mert boldogtalan vagyok -
felelt a béreslegény.
- No, ha meguntad a boldogtalanságot, van a
faluban egy mirminyó, azt vedd meg, s holtig boldog leszel.
Azzal az angyal eltűnt, mintha sohasem
álmodta volna. De a szavai a fülében csengtek a szegény
béreslegénynek. Reggel útnak eredt hát, hogy a mirminyót
megkeresse.
Sokáig nem kellett keresgélnie, hamarosan
meglelte a Péterek kapuján a fölírást: Eladó a mirminyó.
Megörült a szegény béreslegény, megörült
módfelett. Mindjárt bekopogtatott, s hogy Péter elébe jött a
házból, megkérdezte, hogy a mirminyó mibe kerül.
Megörült Péter is, hogy végre eladhatja a
mirminyót, nem marad szégyenben. De nem akarta kimutatni az
örömét.
- Adj tíz forintot, s már viheted is -
mondta.
Elbúsult erre a szegény béreslegény, kis
híján kicsordult a könnye. Lám, most megszabadulhatna a
boldogtalanságtól, s hiába kínálkozik a jó alkalom, nincsen
pénze, nem ragadhatja meg.
- No - kérdezte Péter -, kell vagy nem
kell?
- Pénzem az nincs, majd megszolgálom
valahogy - felelt a szegény béreslegény.
- Pénz nélkül nem eladó - mondta Péter.
De aztán eszébe jutott, mennyit
csúfolták-gúnyolták a mirminyó miatt. Eszébe jutott, hogy ha nem
ad túl rajta, tovább gúnyolják. Utánakiáltott hát a szegény
béreslegénynek, hogy jöjjön vissza.
- Egy feltétellel odaadom ingyen a
mirminyót - mondta Péter.
- Mi az a feltétel? - kérdezte a legény.
- Csak az, hogy akivel itt a faluban
találkozol, mind azt mondod, hogy tíz forintot fizettél érte.
- Megígérem - mondta a béreslegény -, de
hogy egészen ingyen mégse kapjam a mirminyódat, neked adom ezt a
sípot. Idejövet találtam az országúton.
Megnézte Péter a sípot, egyszerű bádogsíp
volt, amilyet a vásáron árulnak. Péter zsebre vágta a sípot, a
béreslegény pedig nekivágott az útnak hazafelé.
Estére hazaért.
Fáradt volt már, alig várta, hogy
lefeküdjék. Igen ám, de a putri olyan szűk volt, hogy amikor a
kalitkát betette az ajtón, ő maga már nem fért be. Megpróbálta
fordítva. Előbb ment be maga a putriba, aztán kinyúlt az ajtón,
hogy a mirminyós kalitkát behozza, így sem fért bele.
Ebből megértette szegény béreslegény, hogy
ketten együtt, ő meg a mirminyós kalitka, nem férnek el a
putriban. Mit csináljon? Mit csináljon? - törte a fejét. Kinn az
udvaron nem akarta hagyni a kalitkát. Jöhet a menyét, jöhet a
görény, jöhet a róka - s akkor volt mirminyó, nincs mirminyó. Ő
meg maradhat a boldogtalanságban.
Utóvégre úgy határozott, hogy a mirminyót
kiveszi a kalitkából, s odaköti egy madzaggal az ágy lábához.
Így is tett.
Azzal ráfeküdt az ágyra ruhástul füléig
húzta a pokrócot, alig szusszant hármat, máris aludt. Aludhatott
volna nyugodtan, ha a putri ajtaját becsukja. Csakhogy nem
csukta be.
Mikor az első álma elmúlt, fölérzett a
szegény béreslegény. Néz az ágy végébe, a fele madzag ott van
elrágva, a mirminyó sehol. Fut ki az országútra, hátha arra
ment. Hát látja, a mirminyó éppen akkor ugrik át az árkon.
Nagyot kurjantott, s futni kezdett, mint
akit kergetnek. Úgy futott, majd megszakadt igyekezetében. S
ahogy futott, előbb a kabátját hagyta el, aztán a mellényét
hagyta el, végül a nadrágját hagyta el. De még mindig futott,
ingben-gatyában, s ezt kiáltotta:
- Ha a gatyám odalesz, a mirminyó akkor is
meglesz!
Lógott a nyelve, zihált a melle, de a
futást csak nem hagyta abba. Egyszer csak lecsapja a földre a
kalapját, s nagyot kiált:
- Megvan!
Azzal visszavitte a mirminyót a putriba.
Most is az ágy lábához kötötte. De a másik lábához, gondolta,
úgy jobb lesz. Aztán megint rávetette magát az ágyra, megint
elaludt, megint fölérzett, megint az ágy lábára nézett, s megint
csak a madzag felét látta, de a mirminyót nem.
Megint kiment az országútra, megint
meglátta a mirminyót, amint nagy fürgén menekült. Ő maga megint
kurjantott egyet, s futni kezdett a mirminyó nyomában. Magában
meg átkozódott, hogy másnap boldog lehetett volna, de nem lesz
boldog, mert hagyta megszökni a mirminyót.
Futott, futott. S ahogy futott, előbb a
kabátját hagyta el, aztán a mellényét hagyta el, végül a
nadrágját hagyta el... De még mindig futott, ingben-gatyában
futott, s ezt kiáltotta:
- Ha a gatyám odalesz, a mirminyó akkor is
meglesz!
Lógott a nyelve, zihált a melle, de a
futást csak nem hagyta abba. Egyszer csak lecsapja a földre a
kalapját, s nagyot kiált:
- Megvan!
De nem volt ám meg, mert a csapást
elhibázta. Ahogy nagy búsan körülnéz, hogy hova lett a mirminyó,
a szegény béreslegény látja, hogy ahhoz a házhoz ért, ahol a
mirminyót vásárolta volt. A Péterek házához.
Bement hát a házba, s hogy Péter elébe
jött, mondta neki, hogy a mirminyóért jött.
Megmérgesedett Péter, s rámordult a szegény
béreslegényre:
- Hány mirminyót akarsz a sípodért? -
kérdezte. - Én az enyémet odaadtam, elvitted, semmi dolgunk
egymással.
- Megszökött a mirminyó - magyarázta a
szegény béreslegény -, ide futott be, magam láttam, hadd
keressem meg.
Péter ráhagyta, hogy keresse meg. A szegény
béreslegény pedig hozzálátott, és kereste, kereste, kereste a
mirminyót. Kereste három éjjel, három nap. Majd kiesett a szeme,
annyira kereste. Mégsem találta meg.
A negyedik nap reggelén így szólt Péterhez:
- Nem találom a mirminyót, úgy eltűnt,
mintha a föld nyelte volna el. Nem tudom, mitévő legyek.
- Megfúvom a sípot - ajánlkozott Péter -,
hátha varázssíp. Mert ha varázssíp, akkor a hangjára bizonyosan
előjön a mirminyó.
Megfújta a sípot. Alig fújta meg, azon
nyomban előjött az ágy alól a mirminyó. A szegény béreslegény
megfogta, az ölébe vette, simogatta.
Péter pedig így szólt:
- Úgy látom, csakugyan varázssíp ez.
Megfújom még egyszer, hadd lám, mi történik.
Ahogy másodjára is megfújta, a mirminyó
megrázkódott, s gyönyörűséges leányzó lett belőle.
- Hát veled mi történt? - kérdezte a
szegény béreslegény a mirminyóból lett gyönyörűséges leányzót.
A mirminyóból lett gyönyörűséges leányzó
megrázkódott, aztán így szólt:
- Velem csak az történt, hogy
visszaváltoztam királykisasszonnyá. Egy gonosz boszorkány
varázsolt mirminyóvá. Az átok úgy szólt, hogy akkor lehetek
ismét királykisasszony, ha akad három bolond ember, aki
végigkerget a mezőn. Akadtatok ti hárman. Most megint
királykisasszony vagyok, s hozzámegyek közületek a
legbolondabbhoz, hozzád, te szegény béreslegény. S hálából, hogy
kiszabadítottál a gonosz varázslatból, egész életedre boldoggá
teszlek.
Nagyot kurjantott erre a szegény
béreslegény, s így válaszolt:
- Ha így akarod, én is így akarom. Én a
tiéd, te az enyém.
Péter megfújta harmadjára is a sípot. Hát
csodák csodája, hetvenhét terített asztal szállott alá az égből.
A hetvenhét terített asztal mellé hetvenhét cigányzenekar. A
falu népe körülülte a hetvenhét terített asztalt, s hetvenhét
napon keresztül evett-ivott. A hetvenhét cigányzenekar hetvenhét
nótát játszott minden fogáshoz.
A mirminyóból lett gyönyörűséges leányzó
meg a szegény béreslegény hetvenhét évig boldogan élt. Ma is
boldogok lennének, ha élnének, s csak azért nem boldogok, mert
már nem élnek. Aki nem hiszi, járjon utána!