Mennyből jött ember

Volt egyszer egy gazdaember, aki minden héten bement a vásárba. Hol a gabonáját adta el, hol az állatait. A felesége erősen unatkozott otthon. Veszekedni kezdett hát, hogy ne mindig az ura menjen a vásárba, menjen egyszer ő is. A gazdaember hallgatta, hallgatta. Mikor már nem győzte hallgatni, így szólt hozzá:

- No, ha kedved van, hát menj te a vásárra.

Azzal megrakta a szekeret búzával. Az asszony felült a bakra, rácsapott a két lóra, s megindult a vásár felé. Nem messzire ért, amikor eszébe jutott, nem tudja, hogy adják a búzát.

Nem sokat teketóriázott, hanem megfordult a szekérrel, visszahajtott a házba.

Mikor az ura meglátta, megkérdezte:

- Ilyen gyorsan eladtad a búzát?

Az asszony megrázta a fejét, hogy nem, azért jött vissza, mert nem tudja, hogy adja a búzát.

- Ahogy jár, úgy add te is - felelt az ura.

Megköszönte az asszony az útbaigazítást, s azzal kihajtott a vásárra. A gabonapiacon megállott a szekérrel. Sokáig nem kellett várnia, odalépett hozzá egy zsíros bundás kereskedő, és megkérdezte:

- Hogy adja a búzát, húgomasszony?

- Ahogy jár - felelt az asszony.

- Jó - mondta a kereskedő -, akkor megyek, megkérdem, hogy jár.

- Kérdezze csak - biztatta az asszony.

Csakhamar visszajött a kereskedő, s mondta, hogy most már tudja, hogy jár a búza.

- Hogy? - kérdezte az asszony.

- A búza most úgy jár - magyarázta a zsíros bundás kereskedő -, hogy a felét hitelbe adja, a másik felét meg várakozás fejében.

- Jól van - felelt az asszony -, ha úgy jár, úgy adom. De azt nem mondta, hogy pénzt mikor kapok?

- Az utolsó vásárkor.

Elgondolkozott az asszony, aztán így szólt:

- Ez is jól van, csak azt nem tudom, hogy ismerünk egymásra az utolsó vásárkor.

- Tudja, hogy? - mondta a kereskedő. - Hát úgy, hogy bundát cserélünk. Maga ideadja az új bundáját, én meg odaadom az én zsíros bundámat. Erről aztán megismerjük egymást.

Úgy is történt. Az asszony levetette a bundáját, és átadta a kereskedőnek. A kereskedő le­vetette a maga bundáját, és átadta az asszonynak. Aztán a kereskedő felrakta az asszony búzáját a szekérre. Megvolt a vásár, elhajtott a kereskedő is, elhajtott az asszony is.

Délfelé hazaért az asszony. A szekérzörgésre előjött az ura, s megkérdezte:

- Hogy adtad el a búzát?

- Ahogy járt - felelt az asszony.

- Hát a pénz hol van? - kérdezte az ura.

- Pénz csak később lesz, mert a búzának a fele most hitelbe jár, a másik fele várakozásba.

- Pénzt mikor kapsz? - kérdezte az ura.

- Az utolsó vásárkor.

- És miről ismered meg a kereskedőt?

- Bundát cseréltünk - felelt az asszony -, arról ismerem meg.

A gazdaember megnézte a feleségét jobbról, megnézte balról, lassan körüljárta, úgy is megnézte. Mikor már eleget nézte, így szólt:

- Ekkora bolondot sem láttam még. Most elmegyek világgá, s addig ne várj haza, míg nálad nagyobb bolondra nem találok.

Azzal a gazda megindult világgá.

Azazhogy nem világgá ment, hanem a kereskedőhöz. Tudta, hogy a környéken csak az az egy kereskedő van, és elhatározta, hogy ha a kereskedő becsapta a feleségét, ő is becsapja majd a kereskedő feleségét. Mert azt is tudta, hogy ha az ő felesége buta, a kereskedő felesége kétszer olyan buta.

Ment, ment, mire beesteledett, elért a kereskedő házához. Benézett az udvarra, látta, hogy a szekér nem áll ott, ebből mindjárt kitalálta, hogy a kereskedő úton van. Bement hát az udvarba, s az ajtón bekopogtatott. Nem sokat kellett kopogtatnia, már jött is a kereskedő felesége:

- Mi járatban van? - kérdezte a kereskedő felesége.

- Most jövök a mennyországból - felelt a gazda.

Megörült erre az asszony, kitárta az ajtót, széket hozott, leültette a gazdát, kínálta étellel, itallal, és elkezdett kérdezősködni:

- Ha a mennyországból jött, bizonyosan látta a fiamat?

- Hogyne láttam volna! - felelt a gazda.

- Mit csinál a lelkem? - kérdezte az asszony.

- Csonttal-ronggyal kereskedik, de nem megy jól a sorsa. A kabátja rossz, a szekeret maga húzza, mert lova sincs.

Elgondolkozott a kereskedő felesége. Egy darabig gondolkozott, azután megkérdezte:

- Mondja, bácsi, visszamegy a mennyországba? Vagy itt marad a földön?

- Visszamegyek hát. Holnap reggelre már ott is kell lennem.

- Ha küldenék a fiamnak egyet s mást - kérdezte az asszony -, elvinné neki?

- El én, örömest, akármit. Még ha lovat küld neki, azt is felhajtom a mennyországba.

Lóra gondolt az asszony is, lovat szeretett volna küldeni a fiának, hogy ne maga húzza a szekeret odafent az örök fényességben. Csak nem mert szólni, félt, hogy a gazda a lovat nem vállalja. Most úgy megörült, kis híján megcsókolta.

- No, ha a lovat elviszi, nincs baj, mert akkor sok mindent csomagolhatok, a ló elbírja.

- Mit akar csomagolni? - kérdezte a gazda.

- Megsütök három libát, egy malacot, küldök kolbászt, sonkát, disznósajtot, csörögefánkot. Most jut eszembe, a férjem elcsalt egy bolond asszonytól egy bundát, azt is elküldöm neki. Meg egy kevés pénzt is küldök.

Az asszony hozzálátott sütni-főzni, a gazda meg lepihent. Reggel az asszony kihajtotta a szürke lovat az istállóból, a sok ennivalót berakta egy átalvetőbe, az átalvetőt elhelyezte a ló hátán, rátette a bundát, aztán előhívta a gazdát, hogy kész van minden, indulhat a menny­országba. A gazda elbúcsúzott az asszonytól, felült a ló hátára, s elhajtott.

Alig hajtott el, befordult a kereskedő szekere a ház elé.

Mikor meghallotta, hogy az ura megjött, a kereskedő felesége kirohant eléje az udvarra, s nagy lelkendezéssel újságolta, hogy hírt hallott a fiukról.

- Ne bolondozz, asszony - mondta a kereskedő -, hogy hallhattál volna hírt a fiunkról, hiszen három éve halott?

- Nem hiszed? - dicsekedett az asszony. - Pedig így van. Megtudtam, hogy szegény a mennyországban csonttal meg ronggyal kereskedik, de nincs lova, maga húzza a szekerét, a kabátja meg rossz. Elküldtem neki a szürke lovat, meg azt a bundát, amit attól az asszonytól csaltál ki a vásáron, aztán küldtem neki enni-innivalót meg pénzt, hogy forgassa a mennyei kereskedelemben.

A kereskedő jajgatni kezdett, mintha elevenen nyúznák. Egy darabig jajgatott, aztán meg­tudakolta:

- Ó, te boldogtalan, kivel küldted a lovat meg a többi ajándékot a fiadnak?

- Kivel? Hát egy emberrel, aki a mennyországból jött, s már el is indult visszafelé.

- Merre indult? - kérdezte a kereskedő.

Az asszony megmutatta, hogy merre. A kereskedő nekiiramodott, hogy utolérje a mennyből jött embert.

A gazda meghallotta a lábdobogást meg a szuszogást maga mögött. Mindjárt tudta, hogy csak a kereskedő lehet. Gyorsan bement az erdőbe, egy fához kötötte a szürke lovat, messzi az országúttól, hogy a kereskedő meg ne láthassa. Maga kiment az országúthoz, ott állott egy ferde törzsű fa. A gazda nekidőlt, mintha támasztaná.

A kereskedő odament hozzá, és megkérdezte:

- Nem látott erre egy embert egy szürke ló hátán?

Mondta a gazda, hogy látta az embert a szürke lóval. Nemrég haladt el.

- No - rikkantott a kereskedő -, akkor megyek, és kitekerem a nyakát.

- Meg ne próbálja - intette a gazda -, mert az az ember olyan erős, hogy magát kettébe hajtja, s megeszi, mint a lángost. Az az ember csak egyetlenegy valakitől fél a világon. Az a valaki pedig én vagyok. Ezért is nem mert itt letáborozni.

- Száz aranyat adok magának - mondta a kereskedő -, csak menjen utána, verje meg, s hozza vissza a szürke lovat meg ami a lovon van, mert azt mind tőlem lopta.

- Nem mehetek - válaszolt a gazda. - Nem látja, hogy ezt a fát támasztom? Ha eleresztem, azon nyomban összedől a házam, s belevész apám, anyám, tizenkét testvérem.

- Majd én tartom maga helyett - ajánlkozott a kereskedő -, csak menjen utána.

A gazda még egy darabig húzódozott, de mikor a kereskedő leszámolt száz aranyat a tenyerébe, s mégannyit ígért, ha a lovat meg a csomagot visszahozza, azt mondta:

- Nem bánom, elmegyek érte.

A kereskedő odaállott a helyébe, a vállát nekivetette a fának, s támasztotta, támasztotta.

A gazda ezalatt bement az erdőbe, felült a szürke lóra, s szép nyugodtan hazalovagolt. Oda­haza így szólt a feleségéhez:

- Hazajöttem, mert nálad bolondabbakra találtam. Nem is egyre, hanem kettőre. A búza árát meghoztam, a bundádat visszaszereztem, ráadás is van: ez a szürke ló, meg ami enni-innivalót találsz az átalvetőben.

Azzal leültek, s hozzáláttak a libasülthöz.

A kereskedő még várt egy darabig, de aztán, hogy az ember nem jött vissza, kiugrott a fa alól, nem támasztotta többé. Azt hitte, eldől. Hogy nem dőlt el, mindjárt tudta, hogy lóvá tették.

Aki nem hiszi, járjon utána!