Majd a bíró igazságot tesz
Volt egyszer, hol nem volt ezen a világon
egy Isten próbára tette ember. Szegény volt, nyomorúságos életű
volt, olyan, hogy csak a szerencsétlensége lehetett nyomorultabb
nála. Átellenben vele módos gazda lakott.
A módos gazda egy napon így szólt a szegény
emberhez:
- Segíts behordani. Ha egy hétig segítesz,
egy napra megkapod az ökrömet.
Dolgozott a két ember hétfőtől szombatig.
Vasárnapra kelve a szegény ember azt mondta a módos gazdának,
hogy hétfőn kimenne behordani a búzáját, adja oda a két ökröt.
- Nem adom én, komám - felelt a módos gazda
-, semmi áron. Hétfőn nekem is szükségem lesz rájuk, hanem ma
viheted őket.
- Hogy vihetném - panaszkodott a szegény -,
hiszen vasárnap van ma, Isten napja!
De mondhatott bármit, hiába könyörgött, a
módos gazdát csak nem lágyította meg:
- Vasárnap is eszel, dolgozz vasárnap is.
Mit volt mit tenni a szegény embernek,
elfogadta az ökröket, kihajtott a tarlóra, a kereszteket
fölrakta s hazaindult. Hogy, hogy nem, a falu határában az egyik
ökör elbődült, megtántorodott, kifordult a járomból,
megdöglött.
A szegény ember föltolta kalapját a
homlokára, s nagy búsan elgondolkodott. Megbánta, hogy az ökrös
gazdára hallgatott. Lám, most utolérte Isten büntetése,
amiért vasárnap dolgozott. De ami történt, megtörtént, mást nem
tehetett, elment a gazdához, és elmondta, hogy az egyik ökre
felfordult.
- No, ha fölfordult, akkor megfizeted az
árát - fogadkozott amaz -, majd a bíró igazságot tesz.
Csak hát a bíró a városban ítélkezett, a
város meg messzi volt. Útra keltek azonnal, de hiába nyújtották
a lépést, rájuk esteledett, s a városnak még a fényit sem
látták. Megszállottak hát a módos gazda ugyancsak módos
komájánál.
Ott a két gazda mindjárt az asztalfőre ült,
evett-ivott. A szegényt nem hívták oda, nem kínálták. Amaz hátul
ült, a góc alatt, s mivel megéhezett ő maga is, elővette
tökmagolajban sütött pogácsáját, megmelengette a lángnál, s
eddegélni kezdte szomorúan.
Volt a házigazdának egy nagy szelindek
kutyája. Ez a kutya semmit sem szeretett úgy, mint a
tökmagolajban sütött pogácsát. Mikor a szagát megérezte,
ráugrott a szegény emberre, hogy a pogácsát kikapja a kezéből. A
szegény ember ijedtében félrehajolt, a szelindek kutya beleesett
a tűzbe, s szörnyethalt.
- Majd a bíró igazságot tesz - mondta a
házigazda.
Most már hármasban folytatták az utat. Elöl
haladt a két módos gazda. Hátul a szegény ember, töprenkedett,
sóhajtozott, mi végre jut, ha a bíró a két gazdának szolgáltat
igazságot. Holtáig a cselédjük lesz, holtáig nekik dolgozik, s
akkor ugyan bizony ki gondoskodik tizenkét gyermekéről?
Gondolta, megszalad. Csak hát bizonyos volt
benne, hogy amazok utolérik. Épp egy mély szurdok mellett vitt
az útjuk. A szegény ember nem sokat teketóriázott, hanem
beugrott a mélységbe, hogy nyakát szegje odalent.
De már zuhantában látta, hogy alighanem
hibásan számított. A szakadék mélyén egy fapapucsos barát
üldögélt, s az olvasóját pörgette. Annak a nyakába esett a
szegény ember. Neki magának semmi baja sem történt, de a
boldogtalan barát úgy elferdült a váratlan találkozástól, mintha
szüntelenül a tulajdon hátát akarná megnézni. Annyi ereje
maradt, hogy ő is a pörösködőkhöz csatlakozzék.
Hárman fenekedtek már a szegény emberre.
A bíróságon elsőnek a módos gazda
mondta el, miért perli ő a szegény embert.
- Így volt-e? - kérdezte a bíró a szegény
embert.
- Így volt, tekintetes bíró úr - hagyta rá
amaz -, de hát nem volt választásom. Hatnapi munka fejében
ígérte nekem a két ökröt. Azt mondta, vasárnap is eszem,
dolgozzam hát vasárnap is. Máskor az ökröket nem adja, hacsak
vasárnap nem.
- Mi dolog ez - dorgálta a bíró a gazdát -,
hogy vasárnapi munkára szorítottad a felebarátodat? Főbenjáró
bűnt követtél el. Ezért arra ítéllek, hogy a másik ökrödet add
oda ennek a szegény embernek. Ha majd megkereste az elhullott
ökröd árát, akkor visszakapod ezt is, addig nem.
Berzenkedett a gazda az ítélet ellen.
Hasztalan. Végtére dühében azt mondta, legyen az ökre örökre a
szegényé.
- Úgy is jól van - egyezett bele a bíró.
Aztán a másik gazdához fordult:
- Te mi járásbeli vagy?
- Én is ezt a szegény embert perelem -
felelt az, s mindjárt elmondta, hogy s mint szenvedett ki a
szelindek kutyája.
- Igaz-e, te szegény ember? -
vallatta a bíró.
- Igaz, tekintetes bíró úr - hagyta rá amaz
-, a két gazda evett-ivott az asztalfőn, én meg elővettem a góc
mellett tökmagolajban sült pogácsámat. A szelindek kutya
megérezte a szagát, rám ugrott, én elhajoltam, s megtörtént a
baj.
- Hát te miért nem ettél az asztalnál?
- Ettem volna én örömest, de ha nem hívtak!
A bíró elgondolkozott, aztán megkérdezte:
- Kutyád van-e, te szegény ember?
- Három is, egyik hamisabb a másiknál.
- Úgy ítélkezem - kezdte a bíró
ünnepélyesen -, hogy három kutyád közül egyet adj oda a
kárbaveszett helyett. Ha elfogadja, jó, ha nem, az sem baj. Mert
akár elfogadja, akár nem, száz forintot köteles fizetni neked,
amiért meg nem hívott az asztalához, ahogy istenes lélekhez
illik.
Berzenkedett a gazda az ítélet
ellen. Hasztalan. Utóvégre nagy mérgesen lerótta a száz
forintot.
Most a barátra került a sor. Elbeszélte
híven, ami történt.
- Hát te miért szöktél a tisztelendő úr
nyakába? - vallatta a bíró a szegény embert.
- Csak azért, tekintetes bíró úr - felelt
amaz -, mert elgondoltam, hogy ha a tekintetes bíróság ennek a
két gazdának a javára ítélkezik, én holtomig cselédjük leszek, s
nem gondoskodhatom tizenkét nyomorult gyerekemről. Ezen
elkeseredtem, s ahogy elkeseredtem, már ugrottam is be a
szurdokba. A tisztelendő úr a mart alatt ájtatoskodott, s én a
nyakába zuhantam.
A bíró egy ideig gondolkozott, aztán így
szólt:
- Úgy ítélkezem, hogy menjetek vissza a
szakadékhoz, hol a baj megesett. A szegény ember üljön a
tisztelendő úr helyére. A tisztelendő úr pedig fizesse vissza a
kölcsönt azzal, hogy ő ugrik a szegény ember nyakába.
- Már én azt meg nem teszem - szabadkozott
a barát. - Inkább magam is fizetek száz forintot a szegény
embernek.
A szegény ember hazament, száz forintért
vett egy ökröt a másik mellé. A maradék száz forintból
fölruházta tizenkét gyermekét. Mindenekelőtt pedig elhatározta,
hogy bármiként forduljon a sorsa, ő többé se szakadékba, se
vízbe nem ugrik. S ezt a fogadalmát meg is tartotta, mivel
ágyban halt meg, ahogy illik.