A lóvátett sárkány
Volt egyszer egy szegény ember. Úgy hívták,
hogy Tóbiás. Olyan szegény volt, hogy már szegényebb nem
lehetett, mégis minden évben szegényebb lett. Szegényebb pedig
azért lett évről évre, mert minden évben született egy gyereke.
Mikor már több gyereke volt, ahány lyuk van a rostán, Tóbiás
elindult világgá, hogy munkát keressen, a munkáért pénzt kapjon,
a pénzen meg kenyeret vegyen tömérdek gyerekének.
Ment, ment, mendegélt, s elért egy széles
legelőre. Azon a széles legelőn egy kunyhó állt. Tóbiás belépett
a kunyhóba, hát ott lelte a juhászt. Éppen sajtot készített.
- Munkát keresnék, nagyságos juhász úr -
szólalt meg Tóbiás.
Mire a juhász azt felelte, hogy ami munka
van, azt ő elvégzi, de egy darab sajtot jó szívvel ad. Tóbiás
elfogadta a sajtot. A juhász meg sürgette, hogy siessen, mert a
legelő a hétfejű sárkányé, s ha a sárkány itt találja, megeszi
sajtostul vagy anélkül.
De bizony a juhász elkésett a sürgetéssel,
mert alig lépett ki a kunyhóból Tóbiás, megjött a sárkány, elébe
állott Tóbiásnak, és szórta a lángot mind a hét szájából.
Megijedt Tóbiás, de azt is látta, hogy
ijedséggel nem sokra megy. Úgy tett hát, mintha nem félne. Meg
sem várta, hogy a sárkány mit mond, hanem rátámadt nagy
merészen:
- No, te koszos sárkány, te mit keresel
itt?
- Hogy én mit keresek itt? - kérdezte a
sárkány. - Ez az én legelőm, ha nem tudnád. Az meg az én
kunyhóm, s a kunyhóban a juhász az én juhászom.
- Mérkőzzünk meg - mondta Tóbiás. -
Amelyikünk erősebb, azé lesz a legelő, a kunyhó meg a juhász. De
jól vigyázz, rongyos sárkánya, mert én rettentő erős vagyok ám.
- Jó - hagyta rá a sárkány -, legyen, ahogy
mondtad. De hogy mérkőzzünk?
Körülnézett Tóbiás, s a szeme megakadt egy
sziklán.
- Hadd lám - mondta -, mit tudsz kifacsarni
abból a sziklából.
A sárkány egy árva szót sem szólt, csak
lehasított egy darabot a sziklából. Aztán a darab sziklát a két
tenyere közé fogta, ahogy a hólabdát formálják. Mikor ez
megvolt, szorítani kezdte. Nem sokáig kellett szorítani, lisztté
porladt a kemény szikla a markában.
- Szép, szép - hagyta rá Tóbiás -, de én
ennél többet tudok. Én savót préselek a sziklából.
Vett ő is egy darab sziklát, hozzávette a
sajtot, amit a juhásztól kapott, aztán a kettőt összeszorította.
A sárkány odament, s megkóstolta, mi csepeg. Csakugyan savó volt
az.
- No - mondta a sárkány -, ha te ilyen erős
vagy, legyünk jó barátok.
- Nem bánom - egyezett bele Tóbiás -, de
csak akkor, ha úgy tekintesz, mint bátyádat.
Beleegyezett a sárkány, s mindjárt
elindultak barátságban a legelőn. Addig mentek, míg egy
cseresznyefához nem értek. Roskadozott a fa, annyi gyümölcs
termett rajta.
- Együnk! - mondta a sárkány.
Enni ennék örömest - gondolta Tóbiás -, de
soha nem tudnék arra a fára fölmászni. De aztán eszébe jutott,
hogy mit kell tenni. Mindjárt mondta is.
- Megfogod a fa tetejét, lehúzod, s tartod,
amíg én becseresznyézek. Mikor én már jóllaktam, akkor jössz
sorra te. Elvégre a bátyád vagyok.
Úgy lett, ahogy mondta, a sárkány lehúzta a
cseresznyefa koronáját, és Tóbiás addig evett, míg a hasa dobbá
nem kerekedett.
- No - mondta a sárkány -, eddig én fogtam
neked, most fogd te énnekem.
Fogni még tudta Tóbiás, de tartani már nem.
Mert alighogy megfogta a cseresznyefát, a fa kiegyenesedett.
Tóbiás pedig, ha eddig nem tudott, most megtanult repülni. Mikor
már eleget repült, lehuppant egy bokor tövére, egyenest egy
nyúlra, amelyik ott hűsölt. Megijedtek mind a ketten. A nyúl
futott volna, de nem futhatott, mert Tóbiás ijedtében megfogta.
A hétfejű sárkány meg csodálkozott, egyre
csodálkozott, nem értette, mi lelte Tóbiást.
- Engem az lelt - felelte Tóbiás -, hogy
megláttam ezt a nyulat a bokorban, átszökkentem hát a
cseresznyefán, hogy el ne szalasszam. De meg is fogtam, ide
nézz!
A nyúlfogás úgy megtetszett a sárkánynak,
hogy Tóbiást meghívta a falujába.
Estére megérkeztek a sárkányfaluban a
sárkánytanyára. A sárkányok éppen vacsoráztak. Négyen ültek az
asztalnál, az apa, az anya meg a két sárkánytestvér, mindegyik
előtt hét-hét tányér. Mert hétfejű sárkányok voltak mind.
Mindegyik tányérban birkatokány. A négy sárkány olyan iszonyú jó
étvággyal csámcsogott, mintha égiháború készülődne.
Mikor beléptek, fölnézett a négy sárkány.
Egyszerre huszonnyolc pár szem szegeződött Tóbiásra. Egy darabig
csak nézték a jövevényt, aztán a sárkányapa megtudakolta:
- Ezt az embermiszliket mi végre hoztad
ide?
- Tisztelettel beszélj az én barátomról,
apám - mondta a sárkány -, mert amilyen hitvány, olyan rettentő
az ereje, s ha megharagszik, mindnyájunkat felfal mérgében.
- Ha barátod, szívesen látjuk - felelte a
sárkányapa, s mindjárt meg is mutatta Tóbiásnak, hova üljön. A
sárkányasszony tányért rakott elébe, Tóbiás pedig hozzálátott a
birkatokányhoz. Egy feje volt szegénynek, nem hét, mint a
sárkányoknak, de olyan éhes volt, hogy egy fejjel is többet
evett, mint amazok héttel-héttel.
Nem is művelt egyebet a sárkányoknál, mint
evett meg aludt. Mikor reggel fölébredt, egy kicsikét
megmosdott, aztán leült reggelizni, szép lassan reggelizett -
reggelizett, míg meg nem szólalt a déli harangszó. Akkor már föl
sem kelt az asztaltól, úgyis hozták az ebédet. Nem sietett az
ebéddel sem, hanem addig-addig eszegetett, míg leszállott az
este, megszólalt a harang, s tálalták a vacsorát. Vacsorázni
csak addig vacsorázott, míg elálmosodott. Mikor elálmosodott, el
is aludt, s amikor aludt, egy falatot sem evett. De csak addig
aludt, amíg föl nem ébredt. Mert mihelyt fölébredt, tüstént
elölről kezdte az evést.
A sárkányoknál az a szokás járta, hogy
egyik nap egyik, másik nap másik hozta a vizet a kútról. A
vízhordáshoz tömlőt használtak, tizenkét bivaly bőréből varrott,
óriási tömlőt. Egy darabig udvariaskodtak a sárkányok a
vendéggel, de hogy telt-múlt az idő, a sárkányanya egyszer csak
így szólt Tóbiáshoz:
- Ma te vagy a soros, eredj vízért.
Tóbiás odasompolygott a tömlőhöz, de úgy
megijedt tőle, hozzányúlni sem mert. Hiszen megmozdítani sem
bírta volna. Töprenkedett, mit tegyen, hogy tegye, hogy
szégyenben ne maradjon. Rászólt hát a sárkányra:
- Gyere, mutasd meg, hol a kút, hadd hozzak
vizet.
Mire a sárkány így válaszolt:
- Vesd a válladra a tömlőt, megmutatom.
- Vetném, vetném - ravaszkodott Tóbiás -,
de ha a vállamra vetem a tömlőt, nem látom az utat, és soha nem
találok haza a kút mellől.
A sárkány fogta a tömlőt, s elvezette
Tóbiást a kúthoz. Szép, nagy kút volt, hét falu sárkánya hordta
belőle a vizet.
Hogy odaértek a kúthoz, Tóbiás fogott egy
ásót, s kezdte körülárkolni a kutat. A sárkány nézte, nézte egy
darabig, aztán megkérdezte:
- Hát te mit akarsz?
- Hazaviszem az egész kutat - felelte
Tóbiás -, legalább nem kell napról napra fáradoznunk a
vízhordással.
Elkezdett a sárkány jajgatni, sivákolni,
hogy ne bántsa a kutat Tóbiás, hét falu sárkánya hordja onnan a
vizet, s ha Tóbiás elviszi, kitör a rettentő háborúság.
Tóbiás úgy tett, mintha habozna, aztán
félredobta az ásót, s rászólt a sárkányra.
- Hát ha nem akarod, hogy a kutat
hazavigyem, hozz vizet te helyettem.
- Szívesen - felelt a sárkány, a tömlőt
megtöltötte, vállára vetette. Mikor már a vállán volt a tömlő,
megszólalt Tóbiás:
- Várj csak, sárkány koma - azzal fölugrott
a tömlő tetejébe. A sárkány meg hazavitte a teli tömlőt, a
tömlőn Tóbiást.
Másnap a sárkányanya az erdőbe küldte őket
fáért.
A sárkány ősi sárkányszokás szerint
hozzálátott, és egyik fát a másik után tépte ki tövestül. Tóbiás
meg töprengett, töprengett, mit süssön ki, hogy szégyenbe’ ne
maradjon.
Nem sokáig töprenkedett, mert eszébe
jutott, mit kell tenni. Hozott volt magával kötelet, hogy
megkösse a fát, amit majd hazavisz. No, hát ezzel a kötéllel
kezdte körülkeríteni az erdőt. Meglátta a sárkány, megkérdezte:
- Hát te mit akarsz?
- Hazaviszem az egész erdőt - felelt Tóbiás
-, legalább nem kell napról napra fáradoznunk a fahordással.
- Jaj, jaj, jaj - sivalkodott a sárkány -,
eszedbe ne jusson megtenni! Hét falu sárkánya jár ide fáért, ha
az erdőt hazaviszed, kitör a rettentő háborúság.
Tóbiás úgy tett, mintha habozna, aztán
félrehajította a kötelet, s így szólt a sárkányhoz:
- Hát ha nem akarod, hogy az erdőt
hazavigyem, hozz fát énhelyettem is.
- Szívesen - felelt a sárkány, de most már
nagyon mérges volt. Miközben hol egy bükköt, hol egy tölgyet
tépett ki gyökerestül a földből, egyre azon tanakodott magában,
miként végezhetne Tóbiással. Addig-addig tanakodott magában,
hogy beesteledett.
Gondolták, nem mennek haza, hanem ott
éjszakáznak az erdőben. Tüzet raktak a tóparton, s lefeküdtek a
tűz mellé aludni. A sárkánynak bundája volt, magára terítette,
Tóbiásnak szűre volt, ő meg azt terítette magára.
Mikor Tóbiás elaludt, a sárkány lehúzta
róla a szűrt, s bedobta a tóba. Úgy számított, hogyha Tóbiás
megfázik éjjel, a teste meggémberedik, akkor könnyebben elbánik
vele.
Aludt, aludt Tóbiás, amíg a fázás föl nem
ébresztette. Ahogy a szemét kinyitja, látja ám, hogy a szűr
úszkál a tóban. Mindjárt megértette a sárkány számítását. Nem
szólt egy szót sem, hanem vette a sárkány bundáját, és rádobta a
parázsra. Azzal visszafeküdt a helyére, s aludt reggelig.
Reggel így szólt a sárkányhoz:
- Mit vétett neked a szűröm, hogy a tóba
dobtad?
Azzal Tóbiás fogta a botját, és rácsapott a
bundára. A bunda elhamvadt éjjel a parázson, s most egyszerre
hamuvá lett.
- Így jársz magad is, ha ki nem hozod a
szűröm a vízből - mondta Tóbiás, s a fogát is megcsikorgatta,
hadd ijedjen meg az a beste sárkány. Ugrott is a sárkány, mintha
nem is sárkány, hanem kiskutya volna, s kihozta a szűrt a tóból.
Aztán a sárkány összekötözte a fát, Tóbiás
ráült a facsomóra, a sárkány a vállára vetette, s hazavitte a
fát Tóbiással együtt.
Délre értek haza. A sárkányanya már várta
őket a kapuban. Elfogta a méreg szörnyű módon, mikor látta, hogy
a fia a hátán cipeli Tóbiást. Szólt neki, hogy beszélni akar
vele. Ezt mondta neki:
- Eltakarítsd innen a barátodat, különben
le is út, fel is út, nem tűrlek meg a háznál. Hát micsoda
sárkány vagy te, hogy így szolgálsz egy nyomorult
embermiszliket? Egy hónapja itt él a nyakunkon, s még két
szalmaszálat sem tett keresztbe.
Vakarta a sárkány a fejét, vakarta, hogy
most mitévő legyen. Az anyjával nem szállhatott szembe,
akármennyire félt Tóbiástól. Végül mégis úgy határozott, hogy
megverekszik Tóbiással, lesz, ami lesz.
- No - mondta neki -, gyere, verekedjünk
meg.
- Nem bánom - hagyta rá Tóbiás -, de mit
adsz, ha én győzök?
- Egy véka aranyat - ígérte a sárkány -, ha
meg én győzök, akkor fogod magad és hazamégy.
Most meg Tóbiás kezdte vakarni a fejét.
Vakarta, vakarta, hogy mitévő legyen. Végre kisütötte, mit kell
tennie. Így szólt a sárkányhoz:
- Legyen, ahogy akarod. De van egy
kikötésem. Te mondod meg, hogy mivel verekszünk, én mondom meg,
hogy hol verekszünk.
- Jó - hagyta rá a sárkány -, verekedjünk
bottal.
- No, ha bottal verekszünk - mondta Tóbiás
-, akkor menjünk, s ki-ki válasszon botot magának. Ha
választottunk, megmondom, hol verekedjünk.
A sárkány kirántott egy szálfát az árok
mellől, letördelte az ágait, s bejelentette, hogy ő azzal
verekszik. Tóbiás egy fejszenyelet választott.
- Hol verekszünk? - kérdezte a sárkány
vérszomjasan.
- A disznóólban - mondta Tóbiás.
Már mentek is be a disznóólba. Elöl a
sárkány, mögötte Tóbiás. A szűk disznóólban a sárkány a hét
fejével, a két szárnyával moccanni sem bírt, nemhogy verekedni
tudott volna. Tóbiás a fejszenyéllel kedvére elcsépelte.
Mikor a sárkánynak mind a hét feje zúgott
már, jajgatni kezdett, hogy hagyják abba, megfizeti a véka
aranyat, mert Tóbiás győzött.
Aztán töprenkedni kezdett, hogy tegye ki
Tóbiás szűrét. Addig-addig, hogy egyszerre csak így szólt:
- Tüsszentsünk versenyt, bátya. Ha te
tüsszentesz nagyobbat, egy véka aranyat kapsz, ha én tüsszentek
nagyobbat, szeded a sátorfádat, s hazamégy.
- Nem bánom - mondta Tóbiás.
Azzal bement a házba, a sárkány teleszívta
magát levegővel, s akkorát tüsszentett, hogy Tóbiás kis híján a
mennyezethez ragadt, úgy odacsapta a szél. Mikor megint lábra
állt, megindult a szobában körbe a fal mentén, ide is nyomott
valami rongyot, amoda is nyomott valami rongyot.
A sárkány nézte, nézte, aztán megtudakolta:
- Ugyan bizony mit csinálsz?
- Én csak azt, hogy minden lyukat
bedugaszolok - felelt Tóbiás.
- Aztán miért dugaszolod be a lyukakat?
- Hát hogy a tüsszentést ki ne eresszék,
mert ha kieresztik, nem megy szét a ház a tüsszentéstől. S ha a
ház nem megy szét, miből tudod meg, hogy én tüsszentettem
nagyobbat?
Térdre borult a sárkány Tóbiás előtt, úgy
könyörgött, hogy ne tüsszentse el a fedelet a fejük felől,
szegény sárkányok felől.
- Ha nem akarod, nem tüsszentek - mondta
Tóbiás -, de akkor ide a véka arannyal!
A sárkány lemérte a második véka aranyat
is, aztán így szólt Tóbiáshoz:
- Verekedésben, tüsszentésben te vagy az
erősebb. De hadd lám, ki erősebb a kiáltásban. Ha te kiáltasz
nagyobbat, kapsz egy véka aranyat, ha én kiáltok nagyobbat,
eltakarodsz a házunktól.
- Kiálthatunk - egyezett bele Tóbiás -, de
előbb menjünk a kovácshoz.
- Menjünk, menjünk, de mi végből? -
kérdezte a sárkány.
- Hát csak azért, hogy körülabroncsozza a
fejedet. Mert ha körül nem abroncsozza ügyesen, úgy szétreped a
fejed az én kiáltásomtól, mint a földhöz csapott tojás.
Féltette a fejét a sárkány, féltette mind a
hetet, lemérte hát a harmadik véka aranyat is. Aztán így szólt:
- Verekedésben, tüsszentésben, kiáltásban
te vagy az erősebb. De hadd lám, ki erősebb a csattintásban. Ha
te csattintasz nagyobbakat, kapsz egy véka aranyat, ha én
csattintok nagyobbakat, elhordod innen az irhádat.
- Megpróbálhatjuk - mondta Tóbiás.
A sárkány vette az ostort, s akkorát
csattintott, hogy Tóbiás azt hitte, lecsapott a villám.
- Add csak ide azt az ostort - mondta aztán
Tóbiás -, most én csattintok. De a szemed hunyd be, ki ne
ugorjon valamiképpen. Nem venném a lelkemre.
Behunyta a szemét a sárkány engedelmesen.
Tóbiás pedig megsuhogtatta az ostort, s olyat húzott a
sárkányra, hogy az ostornak is fájt. Azt hitte a jámbor sárkány,
hogy a csattintás csípte meg olyan cudarul, elismerte hát, hogy
vereséget szenvedett.
- Most már tudom, hogy mindenképpen erősebb
vagy nálam.
- Előbb is tudhattad volna - felelt Tóbiás.
- De látom, terhetekre vagyok, vedd a hátadra a négy véka
aranyat, én a tetejébe ülök, vigyél haza békességben.
Örült a sárkány, hogy végre megszabadul
Tóbiástól, hátára kapta a zsákot a négy véka arannyal, Tóbiás a
nyakába ült, azzal a sárkány ügetni kezdett Tóbiás faluja felé.
Ahogy ügettek, Tóbiás egyre biztatta a sárkányt, így biztatta:
- Gyí, lovam, gyí!
Hét erdőn haladtak által, hét falun
haladtak által hazafelé menet. Hét erdő népe, hét falu népe
látta, hogy Tóbiás sárkányháton lovagol. Hét erdő népe, hét falu
népe suttogta:
- Nézzétek csak, ott üget a lóvátett
sárkány.
Hangosan mondani nem merték, mert volt, aki
a sárkánytól félt, volt, aki Tóbiástól félt. Megmaradtak hát a
suttogásnál.
A sárkány hazavitte Tóbiást a falujába. A
kapu előtt kezet ráztak, s elbúcsúztak barátságosan. A sárkány
még sírt is egy kicsit, mert érzékeny lelkű volt.
Hazafelé menet a sárkány elgondolkozott.
Arra gondolt, hogy soha olyan kellemesen nem telt az ideje, mint
Tóbiással. Előre félt tőle, hogy odahaza, a nagy sárkányházban
mennyire fog unatkozni.
Ahogy így füstölgött magában, egyszer csak
kacagást hall a bokorból. Odanéz a sárkány a bokorba. Hát látja,
hogy egy róka kacag ott, csurom könny a szeme, még a farka is
lobog, olyan jól mulat. Gondolta a sárkány, megkérdi, min mulat,
hadd mulasson ő is, ráfér, amilyen bús.
- Ugyan bizony min kacagsz? - kérdezte a
rókát.
- Rajtad kacagok, sárkány koma. Ki máson
kacaghatnék?
- Rajtam? - ámuldozott a sárkány. - Miért
kacagsz rajtam?
- Csak azért - felelt a róka -, mert te
vagy az első lóvátett sárkány, akit életemben láttam.
- Már hogy tettek volna lóvá engem -
méltatlankodott a sárkány -, sárkány vagyok én, mégpedig a
javából.
Mire a róka elmondta, hogy Tóbiás tette
lóvá a sárkányt. Mégpedig azzal, hogy kicsalt tőle négy véka
aranyat, pedig senki-semmi ember, aki nemhogy egy sárkánnyal
szembe merne szállni, de még az ugatós kutyától is fél. De ez
még semmi, mert ráadásul a nyakába ült, s úgy hajtotta végig az
országúton, mint a lovat.
Gondolta a sárkány, ha már oda a becsülete,
legalább a négy véka aranyat szerezze vissza. Tanácsot kért a
rókától, hogy mit csináljon.
- Gyere vissza - mondta a róka -, kilenc
tyúkért meg egy kakasért visszaszerzem az aranyadat.
Mindjárt megindultak a falu felé. Amikor a
kerítéshez értek, Tóbiás meglátta őket. Tudta, hogy most vagy
eszébe jut valami nagyon okos, vagy többé semmi nem jut eszébe,
mert a sárkány elpusztítja. Erre mindjárt eszébe jutott, ami
kellett.
Rákiáltott a rókára:
- Hát nem kilenc sárkánybőrt ígértél? Most
meg ezzel az eggyel akarod kiszúrni a szememet?
A sárkány erre úgy megijedt, hogy ijedtében
agyoncsapta a rókát, s hazáig meg sem állt.
Tóbiás meg palotát épített a rengeteg
aranyból. Ma is ott él kilencvenkilenc gyerekével. S a sárkányok
úgy félnek tőle, mintha mindennap sárkányt reggelizne.