Jófonó Zsuzsika

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony. Annak a szegény asszonynak volt egy szép leánya, akit Zsuzsikának hívtak. Dolgozni még csak eldolgozgatott Zsuzsika, de fonni nem szeretett. Pedig a házat majd felvetette a tömérdek fonnivaló.

Unszolta az anyja váltig Zsuzsikát:

- Fonj, Zsuzsikám, fonj már, édes lányom.

- Majd holnap, édesanyám - felelt Zsuzsika.

Ha reggel szólt rá az anyja, délre ígérte, ha délben szólt rá, estére ígérte. Addig-addig, hogy az anyja megsokallotta az örökös halogatást, kézbe ragadott egy nagy husángot, s így szólt:

- No, ha te nem fonsz, akkor majd én csépelek! - Azzal verni kezdte Zsuzsikát a husánggal, s ahányszor ráütött, mindig így kiáltott: - Nesze neked fonás! Nesze neked fonás!

- Jaj, én boldogtalan! Jaj, én szerencsétlen! - kiáltott Zsuzsika, és futott, ahogy az ina bírta, utána az anyja. Végigfutottak az udvaron, végig a kerten. Mikor a rétre értek, Zsuzsika a szalmakazal körül kezdett keringeni. Az anyja a nyomában.

Jó ideje kergetődztek már a kazal körül, amikor arra hajtott fehér hintajában a felséges királyúrfi.

- Miért üti kend azt a lányt? - kérdezte a királyúrfi a szegény asszonytól.

- Az én lányom, akkor ütöm, mikor kedvem tartja - válaszolt a szegény asszony.

De a királyúrfi megcsóválta felséges fejét:

- Nem addig van az, te szegény asszony. Neked lányod az a lány, de nekem alattvalóm. Azt pedig én nem engedem, hogy az alattvalómat üssék. Hacsak rá nem szolgált.

No, gondolta a szegény asszony, ha te bosszantasz, én megtréfállak.

- Rászolgált a verésre ez a lány, felséges királyúrfi. Hogyne szolgált volna rá, amikor éjjel-nappal fon, mint a bolond. Ha nem nézek oda, a hajat is lefonja a fejemről. Most meg ezt a kazlat akarja megfonni, hogy egyéb fonnivalót nem adtam neki.

Szöget ütött a válasz a királyúrfi fejébe. Az jutott eszébe, hogy a lányon is segít, magán is segít. Így szólt hát:

- No, ha csak ez a baj, azon könnyű segíteni. Majd én elviszem a királyi udvarba. Van ott fonnivaló elég, hadd fonjon naphosszat, ha abban leli kedvét.

Azzal felültette hintajára, s elvágtatott vele.

A királyi udvarban aztán a királyúrfi bevezette Zsuzsikát egy nagy terembe. Az az óriási terem telis-teli volt kenderrel meg csepűvel.

- No, leányom - mondta a királyúrfi -, itt a kender, itt a csepű, három napod van rá, hogy megfond. Ha meg nem fonod, jaj neked, mert hajdúval veretlek meg. Ha megfonod ügyesen, még a feleségem is lehetsz.

Zsuzsikának megnyikkanni sem jutott ideje, máris fordult a zárban a kulcs. Ott maradt egyedül a tenger sok kenderrel. Sok minden eszébe jutott, csak az az egy nem, hogy fonhatna. Nem is font, hanem sírt, csak úgy dőlt belőle a könny.

Jött a szolgálólány, hozta a reggelit, hozta az ebédet, hozta a vacsorát. De hiába hozta, mert Zsuzsika csak sírt, nem evett egy falást sem. Így történt ez az első nap, így a másodikon.

A harmadik nap estéjén Zsuzsika egy nagy csattanást hall. Fölnéz, hát egy törpe áll előtte. A szakálla nagyobb nála magánál. Mikor lépett, úgy emelgette, mint az úri dámák szokták a hosszú szoknyájukat.

- Miért sírsz olyan keservesen? - kérdezte a törpe. - Hadd lám, mondd meg, hátha tudok segíteni neked.

Zsuzsika csak az orrát szívta, hogy rajta bizony senki az égvilágon nem tud segíteni. De a törpe addig kérlelte, unszolta, míg Zsuzsika elmondta, hogy a tömérdek fonnivaló miatt sír. Mert ha a kendert föl nem fonja, a királyúrfi hajdúkkal vereti meg.

- Egyet se búsulj - felelt a törpe -, fölfonatom én a kendert holnap reggelre. Ha a nevem kitalálod, itt maradsz, s tiéd a fonal. Ha nem találod ki a nevem, a fonal itt marad, téged meg viszlek, s feleségül veszlek. Ez lesz a fizetségem.

Rábólintott Zsuzsika, hogy beleegyezik.

Erre a törpe belefújt a kürtjébe. Be sem fejezte a kürtölést, a terem megtelt törpével. Mindegyik törpe a hátára vetett egy nyaláb kendert, markába kapott egy csomó csepűt. Egy szempillantás alatt kiürítették a tömérdek termet.

Ekkor ijedt meg igazán Zsuzsika. Megijedt, hogy törpének lesz a felesége. Szakállas törpének, aki kisebb a tulajdon szakállánál. Ijedtében megint elfakadt sírva. Ahogy sírt, búslakodott, egyszer csak beszédet hall az udvarról.

A teremnek, ahova bezárták, ablaka is volt, nem is egy, hanem tizenkettő. Hogy a törpék a kendert elhordták, szabad lett mint a tizenkét ablak. Odakünt az udvaron két vadász beszélgetett.

Zsuzsika odament az ablakhoz. Hát mit hall?

- Mi újság a faluban? - kérdezte az egyik vadász.

- Csak annyi újság van - felelt a másik vadász -, hogy a felséges királyúrfi elment vadászni. Ahogy lesett a vadra, egy szürke szakállú kis törpét látott. A törpe kenderfonalat motollált, s úgy szökdösött ágról ágra, mint a mókus. Közben pedig ezt énekelte:

Az én nevem Vargaluska Károlyka,
Feleségem lesz jófonó Zsuzsika.

Egyéb sem kellett Zsuzsikának, úgy megörült, kis híja, hogy énekelni nem kezdett. De ha már nem énekelhetett, legalább táncolt, azt nem hallhatta senki. Amikor már eleget táncolt, lefeküdt, s aludt hajnalig.

Hajnalban megszólalt a kürt, s a terem egy szempillantás alatt megtelt törpével. Miután a tömérdek fonalat rendbe rakták, a törpék eltűntek. Nem maradt ott csak a szakállas törpe. Örömében úgy rezgett a szakálla, majd leesett.

- No - kérdezte -, kitaláltad-e a nevem, Zsuzsika? Mert ha ki nem találtad, akkor viszlek, s te leszel a királyné a törpék birodalmában.

Azzal már nyújtotta is a kezét, olyan biztos volt a dolgában. De Zsuzsika rákiáltott:

A te neved Vargaluska Károlyka,
Nem lesz feleséged jófonó Zsuzsika!

Úgy elszomorodott erre a kis törpe, hogy a szakállát elfelejtette fölemelni. Meg is botlott benne, majd a nyakát szegte.

- Akkor isten veled, Zsuzsika - mondta, s eltűnt, mintha ott sem járt volna.

De akkor már ropogott a padló. Jött a királyúrfi, jöttek a hajdúk. Az ajtó kinyílt, a királyúrfi belépett, s úgy elcsodálkozott a töméntelen fonal láttán, hogy nyitva felejtette felséges száját. De aztán magára talált, s így szólt:

- Szép is vagy, Zsuzsika, jófonó is vagy, feleségül veszlek, ahogy ígértem. Hozzám jössz-e?

- Én hozzád, felséges királyúrfi, de csak ha adsz egy zsák aranyat a fonálért, amit fontam.

A királyúrfi nem alkudozott, hanem mindjárt adott egy zsák aranyat Zsuzsikának.

- Ez a tied - mondta -, de délben esküszünk.

- Ahogy felséged parancsolja - mondta Zsuzsika -, de előbb a faluba megyek. Hadd hozzam el orsómat, guzsalyomat.

- Hozd csak, hozd csak - biztatta a királyúrfi, mert csak azon járt az esze, hogy ha Zsuzsika minden három nap ennyi fonalat fon, akkor ő lesz a világ leggazdagabb királyúrfija.

De Zsuzsika nem az orsójáért, nem a guzsalyáért akart a faluba menni. Ismert ott három förtelmes vén koldusasszonyt. Azokhoz ment. Egyiknek is adott egy marék aranyat, a másiknak is, a harmadiknak is. Meghagyta, hogy az arany fejében jöjjenek el a lakodalomra, s ott mondják a felséges királyúrfinak, amit ő parancsol.

Azzal visszament a királyi palotába, felöltözött selyembe-bársonyba, s megkezdődött a lakodalom. Egyszer csak jelentik a királyúrfinak, hogy egy asszony akar elébe járulni. A királyúrfi intett, hogy küldjék be.

Nyílott az ajtó, s bejött az első koldusasszony. A púpja akkora, mint ő maga, ha nem nagyobb. Elámult a királyúrfi, amikor a csoda púpot meglátta. Megkérdezte tőle, mitől púposodott meg ilyen rútul, vagy talán így született.

- Dehogy születtem púposan, hogy születtem volna így - mondta a púpos asszony -, hét vármegye legszebb lánya voltam, de naphosszat fontam, görnyedeztem, attól nőtt púp a hátamra.

Megcsóválta a fejét a királyúrfi, de alig hagyta abba a fejcsóválást, hát egy másik rút koldus­asszony járult elébe. Ennek az volt a csúnyasága, hogy az ajka a mellére lógott. Megkérdezte tőle a királyúrfi, így született-e, vagy ha nem, mitől csúnyult el a szája.

- Dehogy születtem csúnya szájjal, hogy születtem volna így - mondta a löttyedt szájú asszony -, hét vármegye legszebb lánya voltam, de naphosszat fontam, s fonás közben a számmal szedtem ki a kenderből a pozdorját, attól löttyedt meg így a szájam.

Megint csak megcsóválta a fejét a királyúrfi, s a homlokát is ráncolni kezdte. Alig hagyta abba a fejcsóválást meg a homlokráncolást, elébe járul egy harmadik rút koldusasszony. Ennek az volt a csúnyasága, hogy járás közben úgy csapdosott kilógó nyelve ide-oda, mint a kutya farka. Megkérdezte tőle a királyúrfi, így született-e, vagy ha nem, mitől nyúlott meg ily éktelenül a nyelve.

- Dehogy születtem lógó nyelvvel, hogy születtem volna így - mondta a lógó nyelvű koldusasszony -, hét vármegye legszebb lánya voltam, de naphosszat fontam, a fonalat a nyelvemmel nyálaztam, attól nyúlott meg ilyen idomtalanul a nyelvem.

A királyúrfi most már nemcsak a fejét csóválta, a homlokát ráncolta, hanem hümmögött is, mintha magában beszélne. Látszott, hogy amit tapasztalt, szeget ütött a fejébe. Ahogy elnézte Zsuzsikát, bizony nem örült volna, ha púp nő a hátára, a pici piros szája a mellére esik, a nyelve kilöttyen a szájából. Valamirevaló király nem élhet ilyen feleséggel. Úgy határozott hát magában, hogy inkább szerényen él, de nem hagyja, hogy Zsuzsikát a sok fonás elcsúfítsa. Megkérte hát szép szóval, ígérje meg neki, nem fon soha többé.

Megígérte Zsuzsika, hogyne ígérte volna meg, hiszen nem utált semmit jobban a fonásnál. De ha nem is font, jó felesége lett királyurának. Úgyhogy nagy boldogságban éltek.