A huszárból lett parádés kocsis

Volt egyszer, hol nem volt, az innenen innen, a túlon túl, volt egyszer egy huszár. Mikor az idejét letöltötte, megkapta az obsitját, s hazament. Élhetett volna boldogan, ha pénze vagy földje lett volna. De nem volt sem ez, sem az. A huszár nagyot gondolt, s elment a királyhoz.

A király a faluvégen lakott egy gyönyörű kastélyban. A kapuban strázsa állott. A huszár elmondta a strázsának, hogy a királlyal akar beszélni.

- Várjon kend, mindjárt bejelentem - felelt a strázsa.

Bement a királyhoz, s jelentette neki, hogy egy obsitos huszár keresi.

- Ereszd be, fiam - mondta a király.

A huszár megkopogtatta az ajtót illendőképpen. S mikor hallotta, hogy szabad, benyitott. Tisztelgett a királynak, aztán elmondta, mi járatban van:

- Felséges királyatyám, obsitos huszár vagyok, az időmet letöltöttem, s most azért jöttem, hogy valami szolgálatot kapjak királyatyám udvarában.

A király gondolkodott egy kicsit, aztán így szólt:

- Kocsisra van nekem szükségem, fiam, parádés kocsisra. Csak hát előbb meg kell bizonyítanod, hogy jól tudsz hajtani.

- Megbizonyítom - erősködött a huszár.

A király lement a huszárral az istállóba. A jászol előtt két nyomorú gebe búslakodott. Olyan gyöngék voltak, majd megroggyant a lábuk a tulajdon súlyuk alatt.

- No, fiam - rendelkezett a király -, ezt a két lovat fogd be a szekérbe, hajts a királyi erdőbe. S ha ezzel a két lóval egy öl fát idehozol az udvaromba, akkor elhiszem, hogy jól tudsz hajtani, s jutalmul parádés kocsisomnak teszlek.

Befogta a huszár a két lovat a szekérbe, fölült a bakra, s kihajtott a kastély udvarából. Kocogtak a nyomorú gebék, sovány lábuk untalan összeverődött. Látta a huszár, hogy ezeknek a lovaknak az ő súlyuk is sok. Leszállott hát, és lépésben kísérte a szekeret.

Reggel indult el, alkonyatkor ért az erdőbe. Megkereste az erdőőrt, az megmutatta a fát, a huszár fölrakta a szekérre, s hajtott volna visszafelé. Hajtott volna, ha a lovak bírták volna a terűt. Biztatta őket, de hiába. A két gebe nagy igyekezettel nekiveselkedett, de a szekér meg sem moccant.

Mit tehetett a huszár, nekivetette a vállát a szekérnek, úgy taszította a lovak után. Erős ember volt, mégis megizzadt az erőlködésben, hogy csuromvíz lett az inge. Mikor az erdei útról kitért az országútra, leült az árokpartra, hogy megpihenjen, s a lovak is pihenjenek.

Ahogy ott szuszogott az árokparton, látta, hogy egy vénember közeledik feléje.

- Adjon isten jó napot - köszöntötte a vénember a huszárt.

- Adjon isten - felelt a huszár tisztelettudóan.

- Nagyon elfáradtam - panaszkodott a vénember -, jártányi erőm sincs már, engedd meg, hogy fölüljek a szekérre.

Elgondolkozott a huszár. Elég teher neki a szekér meg az öl fa. De aztán megesett a szíve a vénemberen. Olyan vén volt, olyan gyönge, nem hagyhatja itt az útszélen.

- Üljön fel kend - biztatta.

A vénember fölült a bakra, aztán odaszólt a huszárnak:

- Ülj föl, fiam, aztán induljunk.

- Indulni indulhatunk - felelt a huszár -, de én nem ülök föl. Hitványak a lovak, nekem kell taszítanom a szekeret.

- Ülj csak föl bátran. Nem kell ezt a szekeret tolni. Majd én hajtom, meglásd, hamar beérünk a faluba.

Megcsóválta a fejét a huszár.

- Ha kend azt hiszi, hogy jobban hajt nálam, próbáljuk meg, nem bánom.

Mindjárt föl is ugrott a szekérre. A vénember megfogta a hajtószárat, s csak ennyit mondott:

- Mindig úgy.

Alighogy ezt a szót meghallotta, a két ló fölkapta a fejét. Úgy megindultak a szekérrel, mintha nem gebék, hanem táltosok volnának. Nagy csodálkozásában a huszár majd lefordult a bakról. Ki sem csodálkozhatta magát kellőképpen, máris ott voltak a királyi falu határában. A vénember megállította a lovakat, s azt mondta a huszárnak:

- No, én megérkeztem, fiam. Jót tettél velem, hálából rád ruházom a tudományom. Ha megfogadod a tanácsomat, olyan kocsis lesz belőled, amilyen nem volt még a világon. Akármilyen rossz lovat fogsz be, akár döglött lovat is befoghatsz, elég, ha annyit mondasz neki: „Mindig úgy” - s máris megindul, mint a szélvész. Ha meg azt akarod, hogy megálljon, szólj rá: „Mint azelőtt.”

A huszár meg akarta köszönni a jó tanácsot, de nem volt kinek. Senki nem ült mellette a bakon, s körös-körül senkit sem látott. A vénember eltűnt, mintha kámforrá vált volna.

Gondolta a huszár, hogy most kipróbálja, hasznos tudományt hagyott-e rá a vénember. Megfogta a hajtószárat, s így szólt:

- Mindig úgy.

Abban a szempillantásban a szekér, mintha a levegőbe emelkedett volna, megindult, mint a veszedelem. A király a kastély ablakában ült, onnan leste, hogy jön-e a huszár a fával. Mikor meglátta, hogy vágtat a két nyomorult gebe, szörnyűmód elámult. Ezenközben a szekér befordult a király udvarára.

- Mint azelőtt - mondta a huszár, s a két ló megállott.

A király megdicsérte a huszárt:

- No, fiam, hát te csakugyan kocsisnak születtél. Öregember vagyok, de így még nem láttam hajtani. Amit megígértem, megtartom. Fölfogadlak parádés kocsisul. Ganét hordanod nem kell, lovat csutakolnod nem kell, elég, ha hajtasz. Urasan fogsz élni, megérdemled.

Aztán a király megmutatta a huszárnak, hogy hol fog lakni. Adatott neki új ruhát, új csizmát, s megparancsolta, hogy másnap reggel álljon elő a hintóval, sétálni mennek.

Másnap reggel a huszár a kastély bejárata elé hajtott. Nyílott a nagy ajtó. Először megjelent a király és a királyné, azután a három királykisasszony, egyik szebb a másiknál. A huszár szeme mindjárt megakadt a legkisebb királykisasszonyon, s elvégezte magában, vagy ez a lány lesz a felesége, vagy senki. A királyi család beült a kocsiba, a huszár megrántotta a hajtószárat. Míg a falu határába nem értek, hagyta a lovakat csöndesen ügetni. Ott odasúgta nekik:

- Mindig úgy.

Akkor a lovak nekirugaszkodtak, a hintó mintha szállott volna. A három királykisasszony sikongott gyönyörűségében, a hajuk kibomlott a szélsebes rohanásban, az arcuk meg­piroso­dott. A huszár visszahajtott a kastély udvarába, ott odasúgta a lovaknak:

- Mint azelőtt.

Abban a szempillantásban a hintó megállott. A király nem győzte dicsérni a huszárt, hogy míg világ a világ, ő ilyen kocsissal nem találkozott. Meghívta ebédre, meghívta vacsorára. A huszár pedig evett-ivott kedvére, s olyan büszkén sétált a királyi kastélyban, mintha legalábbis herceg volna.

De hiába lett ilyen nagy becsülete, mikor magában volt, búslakodott. Tudta jól, hogy hiába kérné meg a legkisebbik lány kezét, a király nem adná oda. Kocsisnak nem dukál királylány.

Akkor szomorodott el igazán, mikor egy nap betoppantak a kérők. Jöttek a királyfiak, hercegek, grófok, bárók. Mindegyik királykisasszony választott magának vőlegényt, s a kézfogóra meghívták a fél vármegyét. Hivatalos volt a huszár is. Nagy búsan járkált a huszár a fényes termekben. Ahogy járkált, egyszer csak észrevette, hogy a legkisebbik királykisasszony jóízűen falatozik a vőlegényével. A hátuk mögé settenkedett, s odasúgta nekik:

- Mindig úgy!

Abban a szempillantásban a királykisasszony meg a vőlegény olyan gyorsan kezdett enni, hogy aki rájuk nézett, belefájdult a szeme. A szolgák hordták a tálakat egyre-másra. De azok csak faltak, s szemlátomást híztak, már alig fértek el a széken.

Arra ment a királyné, meglátta őket, s nyomban rájuk támadt:

- Nem szégyellitek magatokat, ti ilyenek, olyanok! Hát nem tudjátok, mi az illem? Éhenkórászok vagytok ti vagy királyi emberek? Hagyjátok abba, mert ha nem, bizony megbánjátok.

Így kerepelt a királyné, s mikor legjobban kerepelt, a huszár odasúgta neki:

- Mindig úgy!

Erre aztán úgy ömlött a szó a felséges királynéból, hogy az egész kastélyban mást sem lehetett hallani, csak az ő hangját.

Észrevette a király, hogy mi történik. Odament, hogy a feleségét elhallgattassa.

Alig kezdett a szóba, nagyot csuklott.

- Mindig úgy! - súgta a huszár, s a király úgy elkezdett csuklani, hogy minden szót kettőbe harapott. Megijedt szörnyűmód, s kiáltozni kezdett:

- Beteg vagyok - hukk! - doktort hívassatok - hukk! - Jaj, meghalok - hukk!

Jött a doktor, s mikor a királyt meg akarta nézni, eltüsszentette magát:

- Mindig úgy! - mondta a huszár, s a nyomorult doktor úgy tüsszentett, ahogy a záporeső hull.

Csak hát a király meghallotta, hogy a huszár mit mondott. Kitalálta, hogy ezt a sok bajt ő szabadította rájuk. Rászólt a fővezérre:

- Hé, fővezér - hukk! - vágd le a kocsist - hukk! - Különben meghalunk - hukk!

A fővezér kirántotta a kardját, hogy a huszárt levágja. Nemhiába volt a huszár huszár, kiverte a kardot a kezéből, s mikor a fővezér lehajolt, hogy fölvegye a padlóról, nagyot kiáltott:

- Mindig úgy!

A fővezér hajlongott, a királyné kerepelt, a király csuklott, a doktor tüsszentett, a király­kis­asszony meg a vőlegénye evett.

Látta a király, hogy erőszakkal nem megy semmire. Könyörögni kezdett:

- Irgalmazz nekünk, te huszár - hukk! - Gyógyíts meg bennünket - hukk! - fele királyságom neked adom - hukk!

- Nem kell nekem a kend fele királysága - mondta a huszár -, elég, ha nekem adja a legkisebb lányát.

A király a lányához fordult.

- Akarsz-e a huszáré - hukk! - lenni - hukk! - édes lányom - hukk!

- Hogyne akarnék - felelt a királykisasszony két falás között -, csak abbahagyhatnám már az evést.

A király a vőlegényhez fordult.

- Hát te - hukk! - lemondasz-e - hukk! - a lányomról - hukk?

- Le én, ha az evést abbahagyhatom.

A huszár kinyújtotta a kezét, a király belecsapott a tenyerébe. Miután paroláztak, a huszár rászólt a királyra:

- Mint azelőtt!

A felséges úr csuklása azon nyomban megszűnt. Aztán a huszár sorra mindenkit feloldott a varázslat alól. A királyné nem kerepelt többé, a doktor nem tüsszentett, a fővezér nem hajlongott, a kis királykisasszony meg a régi vőlegénye abbahagyta az evést.

A huszár pedig elvette a kis királykisasszonyt.

- Boldog vagy-e? - kérdezte tőle.

- Én nagyon - felelte a királykisasszony.

Mire a huszár csak ennyit mondott:

- Mindig úgy!

S mivel soha nem mondta, hogy „mint azelőtt”, holtukig boldogan éltek.