Csalóka Péter

 

Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy ember, akit úgy hívtak, hogy Csalóka Péter. Ezt a becsületes nevet azzal szolgálta meg, hogy akit lehetett, mindenkit becsapott.

Egy alkalommal bement a városba sétálni. Kivel találkozik össze? Hát a bíróval.

Mikor a bíró meglátja, odalép hozzá:

- Szervusz, Péter fiam. Végre, hogy találkozunk. Régóta kíváncsi vagyok, engem be tudnál-e csapni.

- Be én, bíró uram, már hogyne tudnám. A baj csak annyi, hogy amivel becsaphatnám, nincs itt.

- S ha nincs itt, messzi van-e? - kérdi erre a bíró.

- Félnapi járóföldre - feleli Péter.

- No, Péter fiam, itt a lovam, ülj fel rá, nyargalj oda, hadd lássuk, mit tudsz.

Felült Péter a lóra, de hol a nyakán ült, hol a farán. Tette magát, hogy nem tud lovagolni. Kacagott is rajta mindenki, aki látta. De mikor a városból kiért, megülte a lovat, akárcsak a huszár.

A szomszéd faluban éppen vásárt tartottak. Kérdi egy paraszt Pétert, mire tartja a lovat.

- Farkastul ezer forint, farka nélkül száz forint - feleli Péter. Elgondolkozik a paraszt a furcsa válaszon, s a fejét vakargatja.

- Látom - mondja Péter -, kend nem érti. Hát ide hallgasson. Ha a lovat egészben veszi meg, ezer forint az ára. Ha megveszi farka nélkül, száz forintért viheti. Ha meg viszont a farok kell kendnek ló nélkül, számoljon le a markomba kilencszáz forintot, s magáé a farok.

- Akkor már én inkább a lovat viszem farka nélkül - feleli a paraszt.

- Úgy is jól van - mondja Péter, azzal lenyeste a ló farkát, a hóna alá csapta, a száz forintot zsebre vágta, elköszönt a paraszttól, maga pedig megindult szaporán.

Meg sem állt, míg a feneketlen tóhoz nem ért, a város végében. Begázol a tó partján a mocsárba. Mikor jó mélyen belegázolt, belenyomta a ló farkát a mocsárba, s erről-arról két nagy kővel megtámogatta. Ezután vastagon bemázolta arcát, ingét, nadrágját sárral, és nagy keservesen sántítva tért vissza a bíróhoz.

Kacagott a bíró, mikor meglátta, kacagott torka szakadtából.

- Hát veled mi történt, Péter fiam? - kérdezte aztán.

- Hagyja, bíró úr, hagyja, ne kérdezze - siránkozott Péter. - Hiszen láthatta, hogy tudok én lovagolni. No hát, hogy a város végére értünk, az az átkozott ló beleugrott velem a tóba. Tiszta szerencse, hogy nagy nehezen ki tudtam belőle kecmeregni. Mert a szegény pára szépen beledöglött.

Akkorát kiáltott a bíró, majd megfulladt bele:

- Hazudsz, gazember! De hiába hazudsz, mert engem nem csapsz be!

- Hogy csapnám be, dehogy csapom be - szabadkozott Péter. - Ha nem restelli a tekintetes bíró úr, megnézheti, a ló farka most is kilátszik a vízből. Ha nem igaz, amit mondok, zárasson be áristomba.

A szép szóra megenyhült a bíró, s szép szóval felelt ő is:

- Gyere, Péter fiam, vezess oda.

- Jaj, jaj, jaj! - panaszkodott Péter. - Hát hogy bírnám odavezetni a tekintetes bíró urat, mikor minden csontom összetörött? Inkább holt vagyok én, mint élő.

Mit tehetett a bíró, két pandúrt maga mellé rendelt, s mentek a lovat megkeresni. Alig pillantották meg a tavat a város végén, a ló farkát is meglátták.

- Csakugyan nem hazudott - mondta a bíró -, mert ott a ló valóban, bár csak a farka látszik. Segítsünk rajta, hátha nem döglött még meg.

A bíró úgy megörült a ló farkának, hogy a pandúrokat a parton hagyta, maga gázolt be a mocsárba. Ott aztán megragadta a ló farkát, s rángatni kezdte, ahogyan az erejétől tellett. Addig-addig, hogy a két nagy kő lehengeredett róla, a ló farka a kezében maradt, a bíró maga meg hanyatt vágódott a sárban. Káromkodott, szidta Pétert, ahogy bírta.

- Hát nem rászedett mégis a gazember! No, ezt megemlegeti! Meg, a gazember, ha száz élete van, akkor is... Mert becsukatom, áristomba vettetem, vasra veretem, hogy belegebed!

A bíró fenyegetődzött, Péter pedig vígan mulatott a kocsmában a barátaival. Pénze volt, miért ne mulatott volna. Egyszer kinéz az ablakon, hát látja, hogy a bíró a kocsma felé közeledik. Kezében a lófarok, maga nyakig sáros, a város népe utánacsődül s nevetik.

- No, kocsmáros! - szólalt meg Péter. - Hozzon öt liter bort, itt az ára. Aztán ha bármit csinálok, kend csak azt mondja, ki van fizetve. Megértette?

Nem értette ugyan a kocsmáros, de azért bólogatott buzgón, hogy érti. Akkor már be is lépett a kocsmába a bíró.

- Üljön az asztalomhoz, bíró uram, üljön ide - hívogatta Péter kedvesen. De a bíró megrázta a fejét.

- Nem azért jöttem, hogy igyam veled, hanem hogy áristomba zárassalak, ahogy megérdemled. Fizesd ki a borod, s gyere.

- Úgy is lehet - mondta Péter, azzal intett a kocsmárosnak. - No, kocsmáros, mennyit ittam?

- Hát az előbb ivott kend öt litert, aztán megint öt litert. Az tíz liter. Igaz-e?

- Olyan igaz nem lehet, hogy még egy liter árát hozzá ne adjuk - mondta Péter. Lekapta a fejéről a kalapját, s földhöz vágta. Aztán a kocsmárosra nézett, s megkérdezte:

- Ki van fizetve, kocsmáros?

- Ki bizony.

A bíró azon nyomban megfeledkezett a lováról, pedig a farkát most is a kezében szorongatta. Nézte a kocsmárost, nézte Pétert, nézte a zsíros kalapot.

- Micsoda kalap ez, Péter fiam? - kérdezte.

- Ez olyan kalap, hogy ha ittam, s földhöz vágom, kifizeti, amit ittam.

Elfogta a bírót az érdeklődés. Leült Péter mellé az asztalhoz, úgy faggatta.

- Aztán hol tettél szert erre a csodakalapra?

- Boldogult apámtól örököltem - felelt Péter.

- Aztán sokszor megsegített? - firtatta tovább a bíró.

- Hej, bíró uram, e nélkül a derék kalap nélkül százszor is kinyúltam volna éhségemben-szomjúságomban. Valahányszor mulatni megyek, ezt teszem a fejembe. Aztán a kocsmában eszem-iszom a barátaimmal. Mikor pedig fizetésre kerül a sor, földhöz csapom, s a kalap megfizet helyettem.

- No - mondta a bíró gyorsan -, hát akkor add el nekem a kalapodat.

Péter megcsóválta a fejét, hogy ő nem adja, mit szólna hozzá boldogult apja. De a bíró csak nem tágított.

- Add el, Péter fiam, add el a csodakalapot. Száz forint elég lesz érte?

Nagyot kacagott erre Péter.

- Mit nem gondol, bíró uram? Száz forint egy csodakalapért, amelyik nem alkudozik, hanem fizet, mint a köles? Hát bolondnak néz engem kend?

- Megtoldom ötven forinttal - mondta a bíró. - Legyen százötven forint.

- Ne legyen semmi - felelt Péter -, mert én a kalapot el nem adom.

- Kétszázat sem sajnálnék érte - mondta a bíró.

Péter most már úgy tett, mint aki habozik. Mikor aztán a bíró még száz forintot ráígért, így szólt:

- No, hát ha már olyan erősen megkívánta a kalapomat, bíró uram, nem bánom, legyen a magáé.

Úgy örült a bíró, majd belerepedt a feje. Gyorsan leszámolta a háromszáz forintot Péter kezébe, vette a kalapot, s rohant haza. Útközben beszólt minden barátjához, minden ismerő­sé­hez, hogy legyen a vendége a város legdrágább vendéglőjében. Mikor így százan összegyűltek, a bíró a fejébe csapta a kalapot, s így szólt:

- Indulhatunk!

Indultak volna a vendégek, de hogy meglátták a bíró fejében a zsíros, koszos, gyűrött kalapot, elfogta őket a kacagás, a könnyük is kicsordult bele. A bíró meg így szólt:

- Majd nem kacagtok ti, ha megtudjátok, mire képes ez a szutykos kalap.

Faggatták a vendégek a bírót, árulja el, hogy a kalap mire képes. De ő csak a fejét csóválta.

- Majd meglátjátok, amikor kell!

Elmentek hát a legdrágább vendéglőbe. Olyan drága vendéglő volt, hogy amit az ember egyszer evett meg, azt is kétszer kellett megfizetni. A bíró pedig biztatta a barátait, hogy ne sajnálják, ne takarékoskodjanak, úgy egyenek, úgy igyanak, mint a királyok. Azok meg is fogadták a tanácsát. Addig ettek, amíg a kamra ki nem ürült. Addig ittak, amíg a pince ki nem ürült. Hogy sem innivaló, sem ennivaló nem akadt, gondolták, most már nyugodtan haza­mehetnek.

A bíró intett a gazdának, jöjjön oda, fizetni akar. A gazda számolt, aztán megmondta, mennyire rúg a számla. A bíró elővette a kalapot, rákacsintott a barátaira.

- No - mondta -, most megtudjátok, mire képes a kalap!

Azzal földhöz vágta a kalapot, hogy csak úgy porzott, s nagy diadalmasan megkérdezte a gazdát:

- Ki van fizetve, kocsmáros?

A vendéglős mosolygott, de közben a fejét rázta, hogy nincs kifizetve, már hogy volna kifizetve.

Gondolta a bíró, hogy talán nem úgy csapta földhöz a kalapot, ahogy célszerű. Megpróbálta még egyszer, s megkérdezte még egyszer:

- Ugye, kocsmáros, most már ki van fizetve?

Még szélesebben mosolygott a vendéglős, még erősebben rázta a fejét, hogy nincs kifizetve.

Mit tehetett a bíró? Harmadszor is földhöz teremtette a kalapot. Kis híján szétment a nyomorú holmi. Megint megkérdezte a vendéglőst:

- No, kocsmáros, most már, ugyebár, nem mondhatja, hogy nincs kifizetve?

- De bizony én azt mondom - felelt a vendéglős. - Mert kend még egy fél forintot sem adott nekem, holott ötszáz forint ára ételt meg italt fogyasztott a barátaival.

Mikor ezt hallotta, a bíró végre megértette, hogy Csalóka Péter újólag rászedte, mégpedig fölötte kegyetlenül. Kifizette a számlát, aztán rohant a városházára, magához szólított két pandúrt, hogy majd azokkal elviteti Pétert, s áristomba zárja, hogy megemlegesse a gazember­séget.

Szerencséjére Péter meglátta őket. Éppen birkapaprikást főzött az üstjében. Fogta gyorsan az üstöt a benne rotyogó paprikással, és letette a ház elé egy fatuskóra. Ott aztán kavargatta-kóstolgatta.

Odaért a bíró, majd leesett az álla, úgy elcsodálkozott. Hogyne csodálkozott volna, hiszen tűz nélkül főtt, rotyogott, gőzölgött a birkapaprikás. Egyszerre megfeledkezett a lóról meg a kalapról.

- Hát ezt hogy csinálod, Péter fiam? - kérdezte.

- Mit, bíró uram? - kérdezte vissza Péter.

- Azt, fiam Péter, hogy tűz nélkül főzöd az üstben a paprikást?

- Háromszáz éves üst ez - magyarázta Péter. - Háromszáz éve főznek benne gulyást, tokányt, pörköltet, paprikást. Ennyi idő alatt úgy megszokta a főzést, hogy most már tűzre sincsen szüksége.

- Ilyen üstöt még sohasem láttam - mondta a bíró.

- Én sem - hagyta rá Péter. - Sok üstöm volt már nekem. Ennél szebb is akadt. De azok közönséges üstök voltak. Oda se bagóztak, ha beléjük vágtam a húst, a hagymát meg a krumplit. Alájuk kellett gyújtanom. De ez, bíró uram, ez már az első darab hústól fölgerjed. Nem is adnám oda a világ minden kincséért sem.

Hogy ezt hallotta, hullani kezdett a bíró könnye.

- Min szomorodott el, bíró uram? - tudakolta Péter.

- Én azon szomorodtam el, hogy nem akarsz az üstödtől megválni. Hiszen éppen száz forintot akartam ígérni érte.

Válaszképpen Péter megmerítette a kanalat a paprikásban, s odatartotta a bíró szája elé:

- Ezt ízlelje meg, bíró uram - biztatta.

A bíró megette a paprikást, aztán nagyot csattintott a nyelvével.

- Ízlik? - kérdezte Péter.

- Nagyon - mondta a bíró.

- Hát ilyen paprikást főz az én üstöm. Méghozzá tűz nélkül. Egy ilyen üstöt nemhogy száz forintért odaadnék, de még akkor is erősen haboznék, ha valaki véletlenül háromszáz forintot ígérne érte.

- Péter fiám - mondta a bíró -, az a valaki én vagyok. Megkapod a háromszáz forintot.

Péter úgy tett, mintha töprengene. Aztán így szólt:

- Szerencséje a bíró úrnak, hogy a bíró úr a bíró. Mert ha a bíró úr nem a bíró úr volna, még négyszáz forintért sem válnék meg az üstömtől. De mivel a bíró úr a bíró úr, hát háromszázért odaadom.

Hálálkodott a bíró, hogy így meg úgy, soha el nem felejti Péter jóságát. Aztán kifizette a háromszáz forintot, az üstöt a hátára vette, és loholt vele haza. Ott a konyha közepére állította, a cselédekre pedig ráparancsolt, hogy aprítsák bele a húst, a hagymát meg a krumplit, hogy paprikást főzzenek.

- Itt a padlón? - kérdezte a szakácsné.

A bíró intett, hogy ott.

A cselédek kezében megállott a kés. Nézték a bírót, olyan furcsa szemmel nézték, hogy viszketni kezdett a nyaka meg a háta.

- Ti úgy néztek rám, ahogy bolondra szokás.

Mire a szakácsné így válaszolt:

- Még nem egészen úgy, de lehet, hogy nemsokára már egészen úgy nézünk kendre.

- Nem vagyok én bolond - kacagott föl a bíró. - Ti vagytok bolondok, hát nem látjátok, hogy ez az üst csodaüst? Tűz nélkül is főz. Nem hiszitek? Hát ha nem hiszitek, akkor is meglátjátok.

Nem feleseltek vele a cselédek, csak várták, hogy mit láthatnak. Csak azt látták, hogy az üst teli van, de a paprikás nem fő.

- Nem fő? - kérdezte a bíró.

- Nem fő - felelték a cselédek.

- Bizonyára nincs huzatja - mondta a bíró. - Fújjuk.

Mit tehettek a cselédek, fújták. De hiába fújták, az üst nem melegedett.

Akkor a bíró hirtelen a homlokára csapott. Most értette meg, hogy Péter megint rászedte. Elfogta a méreg, s futott, ahogy az ina bírta. Futott, hogy áristomba vesse Pétert.

Amaz nagy vidáman elébe sietett:

- Jó, hogy jön, bíró uram - mondta barátságosan.

- Majd a végén meglátod, hogy jó-e vagy nem jó! - fenyegetődzött a bíró. - Mert áristomba viszlek, vasra veretlek, életed fogytáig ott tartalak, lakat alatt. Ott aztán meglátod, hogy jó-e.

- Kendbe mi ütött, bíró uram - kérdezte Péter szelíden. - Hiszen egy órája sincs, a legnagyobb barátságban váltunk el.

- Csakhogy azóta rájöttem, hogy becsaptál.

- Már hogy csaptam volna be kendet, bíró uram? - kérdezte Péter.

- Hát úgy, hogy az üst nem főz - felelt a bíró.

Elkacagta magát Péter, kicsordult a könnye bele:

- Hát hogy főzne a nyomorult, mikor a tuskót itt hagyta kend.

Azzal odadobta a bíró lába elé a fatönköt. Elámult a bíró:

- Hát ez a hiba, Péter fiam? - kérdezte.

- Ez hát. Éppen bíró uram után indultam a tuskóval, hogy vegye meg, csalódás ne érje.

A bíró már nyúlt az erszénye után:

- Mennyiért adod, Péter fiam?

- Egymagában semmit sem ér a tuskó. Száz forintért odaadom, hadd legyen öröme benne bíró uramnak.

Leszámolta a száz forintot a bíró, aztán hátára vette a hatalmas tuskót, s megindult vele hazafelé. Amerre elhaladt, mindenhol hangosan kikacagták.

- Elfogyott a bíró fája! Elfogyott a bíró fája! - ezt kiabálták utána.

Jól megizzadt a bíró, mire a tuskót becipelte a konyhába. Ott elfektette a padlón, az üstöt ráhelyezte, aztán várta, hogy a paprikás főni kezd. Azt bizony várhatta, mert nem főtt.

Most már olyan mérges volt, hogy meg sem szólalt, csak a fogát csikorgatta. Meghallotta Péter is a vészes fogcsikorgatást, hiszen zengett bele az egész város.

Volt Csalóka Péternek egy húga, Csalóka Eszter. Előhívta a húgát, a kezébe nyomott egy rézsípot, s megmagyarázta, mit kell tennie. Maga pedig fejébe nyomta hétszer bélelt kalapját, s kiült a ház küszöbére. Ott várta meg a bírót.

Jött a bíró, megállott Péter előtt, s nem szólt, de a fogát tovább csikorgatta. Ahányszor csikorgatott, annyiszor bólintott Péter:

- Igaza van, bíró uram, úgy van, ahogy gondolja.

- Tudod-e, hogy én mit gondolok? - kérdezte a bíró két fogcsikorgatás között.

Péter azon nyomban megfelelt:

- Bíró uram azt gondolja, hogy én vagyok a legnagyobb gazember a világon.

Elámult a bíró ennyi okosságon:

- Hogy találtad ki?

- Én főleg abból, hogy csakugyan én vagyok a világ legnagyobb gazembere.

- És még mit gondolok? - faggatta tovább a bíró.

- Csak azt, hogy most már nem kegyelmez nekem.

Megint elámult a bíró:

- Milyen okos vagy!

- Még annál is okosabb vagyok! - felelt Péter. Azzal a bíró markába nyomott egy jókora husángot, maga pedig biztatni kezdte a bírót, hogy vágja fejbe. A bíró nem sokáig kérette magát, megcsóválta a husángot, s úgy fejbe teremtette Pétert, hogy az összecsuklott, mint az üres zsák.

Alighogy ez megtörtént, kijött a házból Csalóka Eszter, s háromszor belefújt a rézsípba. Mire harmadszor is megfújta a sípot, Péter katonásan fölugrott, és dörzsölni kezdte a szemét.

- Hű, de jót aludtam! - mondta nyújtózkodva.

- Ítéletnapkor is aludnál, ha ez a síp föl nem ébreszt - felelt Csalóka Eszter.

Megkívánta a bíró a sípot, de úgy megkívánta, reszketett bele. Könyörögni kezdett Péternek, hogy adja el neki, ilyen sípra vágyott egész életében. Péter kérette magát, hogy így meg úgy, emlék a síp, nem akar megválni tőle. De a bíró csak nem tágított. Végtére megalkudtak. A bíró ezer forintot meg két hátaslovat ad a sípért. Máris szaladt haza, hogy elhozza a pénzt meg a lovakat.

- No - mondta Péter a húgának -, csomagolj, lelkem, mert utazunk.

Becsomagolt Eszter ügyesen mindent. Épp elkészült, mikor befutott a bíró két fölnyergeit lóval meg a pénzzel. Péter zsebre vágta a pénzt, kezébe vette a két ló kötőfékjét, a sípot pedig odaadta a bírónak.

- Tessék, bíró uram, de szeretném, ha kipróbálnánk a sípot, azt ne mondhassa később, hogy becsaptam.

- Jó - mondta a bíró -, de hogy csináljuk?

- Hát úgy, hogy én bíró uramat fejbe verem a husánggal, a húgom pedig megfújja a sípot. Ha a bíró úr nem kél életre, akkor becsaptam, és visszaadok mindent. Ha viszont bíró uram életre kel, akkor nincs semmi baj.

A bíró beleegyezett, Péter fejbe verte a husánggal, hogy eldőlt, mint a zsák. Mire magához tért, Csalóka Péter hetedhét országon is túl járt.