Bolond az erdőben

Mátyás királynak volt egy híres udvari bolondja. Ez a bolond kiválóan értette a mesterségét. El is terjedt a híre országszerte. Azt viszont kevesen tudják, hogy a nagy király miként jutott derék mulattatójához. Érdemes hát elbeszélni.

Egyszer a király vadászni ment. Amint vadászgatott, egy tisztásra ért, s egy roskatag kunyhót pillantott meg. Elfogta a kíváncsiság, ugyan ki lakhat a rengeteg közepében ilyen magányosan. A kunyhó ajtaja tárva-nyitva állott, a király odahajtatott, s lovastul kukkantott be az ajtón.

Odabent egy torzonborz embert látott, ki pucéran heverészett egy halom szalmán.

- Ki van itt? - kérdezte a király.

- Másfél ember meg egy lófej - felelt a szalmán heverésző, beleszámolván a látogatót is.

Tetszett a királynak a csavaros válasz, megkérdezte hát a pucér embert, hogy mi a neve.

- Markal vagyok.

- Apád él-e? - kérdezte a király.

- Él, de elment ételízért. Ha kerül, tán még ma megjön, ha nem kerül, mához egy hétre verődik haza.

- Anyád él-e? - folytatta a király a faggatódzást.

- Él hát, éppen a tavalyi örömét siratja.

- Hívd elé anyádat - parancsolta a király.

Markal kurjantott egyet, mire előjött a ház mögül az öregasszony, és csakugyan sírt.

- Miért sír kend? - kérdezte a király.

Az öregasszony megvonta a vállát, hogy maga sem tudja.

- Hogyne tudná, édesanyám - szólt közbe Markal -, hiszen a tavalyi örömét siratja. Tavaly örvendett, hogy a néném jó egészségben van. Azóta szegény meghalt, s kend azért sír, hogy nem örülhet, mint tavaly örült volt.

Ezenközben megjött Markal apja, mégpedig teli tarisznyával.

- No, kapott-e kend ételízt? - kérdezte Mátyás király.

Az öregember olyanformán bámult rá, mint aki semmit sem ért a kérdésből. De Markal megsegítette:

- Mutassa csak kend, mi van a tarisznyájában.

- Mi volna? Só van benne.

- A só pedig arra szolgál - magyarázta Markal -, hogy az ételt ízesítsék vele.

- Még csak azt mondd meg - biztatta a király -, mit értettél azon, hogy ha apád kerül, még ma megjön, ha meg nem kerül, egy hétig is eltarthat, míg megtér.

- Csak azt - felelte Markai -, hogy az országúton hamarabb ideér, mint ha egyenesen nekivág hegynek-völgynek.

Ezekből a feleletekből a király látta, hogy pucér emberrel van ugyan dolga, de nem közönséges emberrel. Mindjárt mértéket vett Markalról, s megígérte, hogy másnap visszajön érte, felöltözteti, s magával viszi a palotába.

Úgy is történt. Markal csak a palotában tudta meg, hogy a királyt tisztelheti a vadász személyében. Meg is ijedt szörnyűmód, de Mátyás addig szoktatta, tanítgatta, míg otthon nem érezte magát a fényes termekben.

Mikor a király úgy vélte, hogy Markal alighanem alkalmas bolonddá nevelődött, így szólt hozzá:

- Itt az ideje, Markal, hogy bizonyságot tegyél tudásodról. Megparancsolom hát, hogy reggelre olyan ajándékot hozzál nekem, mely látható is, láthatatlan is. Ha meg nem teszed, én ajándé­koz­lak meg valamivel, amit ugyan látni nem fogsz, mivel hátulról kapod, de annál jobban megérzed majd.

Markal kiment a kertbe, leült egy almafa alá, s törte a fejét szorgalmasan, mi az, ami látható is meg nem is. De akármire nézett a kertben, minden látható volt. Ha akadt is valami láthatatlan a közelben, Markal szegény nem látta, s ezért nem is tudta, hogy van-e vagy nincs.

Már-már elkeseredett, hogy a teremtett világnak ilyen szigorú a rendje, mikor meglátott egy verebet. Ekkor hirtelen eszébe jutott, mit kell tennie, hogy a király eszén túljárjon.

Fogott egy verebet, beborította két tányér közé, s reggel bevitte a királyhoz.

- Itt az ajándék, felséges királyatyám! - mondta ünnepélyesen.

Azzal Markal felemelte a felső tányért. A király látta is a verebet, de az surrogva kirepült az ablakon, s akkor a király többé nem látta.

Mátyás megjutalmazta Markalt az ügyes ajándékért, s megtette udvari bolondjának, mivel most már méltó volt erre a tisztre. Bolondozott is Markal tízannyit, mint más udvari bolond. Becsülték érte a palotában, hiszen ha valaki búnak eresztette a fejét, Markal fürgén meg­vidámította.

Volt a királynak egy okos macskája. Ezt a macskát arra szoktatták, hogy ő tartsa a gyertyát az asztalon, mialatt a király s az udvari méltóságok vacsoráznak. Ezért nem is emlegették másként, mint gyertyatartó macskának.

Büszke volt a király a gyertyatartójára, dicsérte is váltig. Markalt furdalni kezdte a féltékeny­ség, hogy a király a gyertyatartóját többre becsüli nála.

- Akár hiszi felséged, akár nem - szólalt meg egyszer vacsora közben -, én ráveszem a felséged macskáját, hogy a gyertyát hűtlenül elhajítsa.

- Azt szeretném én látni - mosolygott a király.

Markal fölugrott az asztaltól, lement a pincébe, hol a királyi egérfogók állottak, s belecsúsztatott a zsebébe három egeret. Aztán leült ismét az asztalhoz. A király evett, az urak ettek, a macska pedig tartotta a gyertyát, olyan feszesen, ahogy az ajtónállók tartják az alabárdjukat. Markal pedig egymás után odavetette a három egeret a macska orra elé.

Mikor az első egeret meglátta, csak a bajsza rezzent meg a gyertyatartó macskának. A második egér láttán fújni kezdett. A harmadik egeret már nem volt szíve futni hagyni. A gyertyát elhajította, utánaszökkent, elfogta, visszakuporodott vele az előbbi helyére, s nagy morogva marcangolni kezdte.

Kacagtak az udvari méltóságok, majd ledőltek a székről. A király egy darabig bosszankodott, utóvégre azonban kacagni kezdett ő is.

- Látom, Markal - mondta -, te csak másnak vagy bolond, magadnak nem. S ezt én helyeslem.

Nem sokáig helyeselte azonban, mert megharagudott rá, mivel a királynét bosszantotta.

- Pusztulj a palotából! - rivallt rá a király. - Nem akarom többé látni az ábrázatodat!

Mit tehetett Markal, nagy búsan elbujdosott, nem messzibb azonban a város végénél, hol egy magányos kunyhó állott. Oda vette be magát Markal, s ott erőltette az eszét, hogy valami fortéllyal visszakerülhessen a palotába, mert erősen megszokta már az úri életet.

Mire az első hó lehullott, kisütötte, mitévő lesz. Bocskort kötött kezére-lábára, elment a királyi palotának kerítéséhez, s beugrott a kertbe. Mátyás király nagyon szerette a kertjét, s gondját viselte télen-nyáron. Sok ritka szép növény volt abban a kertben, azokat féltette.

Markai nem csinált mást, mint hogy négykézlábra ereszkedett, s végigjárta a friss hó borította kertet. Ezt olyanformán művelte, hogy ki a nyomokat látja, tudhassa, honnan jött, s merre ment el.

A főkertész még aznap észrevette a nyomokat, s rohant jelenteni a királynak, hogy a cifrakertben valami négylábú állat járt. De valami különleges állat lehet, amilyet élő ember aligha látott. Mátyás király fegyvert öltött, előkürtöltette katonáit, s megindult a nyomon, hogy a soha nem látott állatot fölkutassák és elfogják. El is értek hamarosan a városvégi magányos kunyhóhoz. A kunyhóban egy nagy sütőkemence állott, abban pedig valami fekete folt látszott.

- Ki van ott? - kérdezte a király hangosan.

- Én vagyok, a megbúsított Markal - hangzott a válasz a sütőkemence mélyéből.

- Te? - kérdezte a király. - Hát hogy merészeled hátulsódat fordítani felém?

- Hát nem azt mondta felséged, hogy az ábrázatomat nem akarja többé látni? Gondoltam, a másik felem jobban tetszik.

Nagyot kacagott a király a válaszon, s jókedvében mindjárt megbocsátott Markalnak. Visszavitte a palotába, s ott tartotta holtáig.