– Kellemes karácsonyt! – köszöntek el az utolsó olvasók, akik könyvekkel a hónuk alatt hazafelé indultak.

– Kellemes karácsonyt! – válaszolta a könyvtáros, és elfújta a díszgyertyát az asztalon. Lekapcsolta a villanyt az olvasóteremben, felöltözött, és bezárta az épület ajtaját. Hazafelé indult, csizmája belesüppedt a frissen esett hóba.

– Halljátok, amit mondok? – kérdezte egy vékonyka hang a sötét teremben.

– Ki beszél? – kérdezte egy újabb hang.

– 394–es vagyok, a felső sorból – mondta az előbbi.

– Fúj! Nőkérdés! – mordult egy tekintélyesebb hang.

– Én a szakácskönyvek nevében tiltakozom a nőellenes nyilatkozatok miatt. Beszélgessünk inkább másról – kapcsolódott be egy kövér, agyonolvasott, rongyos szakácskönyv.

– Bizony, lesz időnk bőven beszélgetni, mert a könyvtáros szabadságon lesz karácsonytól újévig – tette hozzá egy vadonatúj krimi.

– Na, akkor aztán megnézhetjük magunkat! – sipítozott egy szerelmes regény. – Teljesen be fog temetni minket a por.

– Csak ne kényeskedj, húgom – szólt a harminckötetes lexikon. – Én évtizedek óta porosodom itt, alig nyit ki valaki.

– Téged legalább nem tesz tönkre senki. Majd leselejteznek, és végre lesz helyem! – mondta egy vadonatúj, pöffeszkedő szótár. – Én úgyis manapság rém fontos vagyok.

– Ugyan, ugyan, ne túlozz! Ki tanul manapság hottentotta nyelvet? – kérdezte gúnyosan egy verseskötet.

– Te, te jobb lesz, ha hallgatsz! Téged még senki nem olvasott el – vágott vissza a szótár.

– Na de barátaim, ne vitatkozzatok! Mindenki fontos a maga polcán, ne veszekedjünk! – próbálta lezárni a vitát egy vaskos, öreg életrajzi regény.

Pillanatnyi csend támadt, halk suttogás hallatszott innen is, onnan is.

– Igazad van, bátyám – mondta egy útikönyv. – Nem is mi vagyunk egymás ellenségei, de nem ám. Inkább az olvasók azok, akik tönkreteszik az idegeinket, és folyton elrontják a kedvünket. Belőlem például egy csomó oldalt kitéptek. Igaz, sokat utaztam már életemben, de nincs benne semmi örömem. Mással nem történt hasonló csúfság?

– Dehogynem! – szólalt meg egy bátor regény. – Én sok időt megértem már, sok minden történt velem. Ötven éve itt lakom a könyvtárban, és sok lakásban is jártam már. Amikor új voltam, mindenki engem akart kikölcsönözni. Égszínkék volt a táblám, és arany betűkkel volt ráírva a címem. Talán a tengerről szólok, mert mindig sóhajtoztak az olvasóim, hogy "Ó, a tenger, a tenger...!"" Voltak, akik nagyon vigyáztak rám, egyszer még egy zsebkendőkkel teli, puha fiókba is betettek. De egyszer elvitt egy fiú, ő nagyon gonosz volt velem. Összefirkálta a gyönyörű borítómat, és a lapjaimra is tintával rajzolt valamiket, és...

– Elég! – vágott közbe egy fizikai képletgyűjtemény. – Hallgatni sem bírom, a legjobb barátomat is ilyesmi miatt kellett kiselejtezni.

– Velem még rosszabb dolgok is történtek – mondta halkan egy rózsaszín–borítós romantikus regény. – Engem például a nők mindig eláztatnak könnyeikkel olvasás közben.

– Hallatlan! – méltatlankodott egy állatos képeskönyv. – Engem meg a múltkor alátétnek használtak egy nehéz diavetítőhöz. Majd beszakadt a hátam. Pedig én németből lettem lefordítva!

– Az teljességgel mindegy – mondta egy szociológia jegyzet. – Én eredetileg amerikai vagyok, mégis folyton összefirkálnak. Minden sort aláhúzkodtak már bennem. Az egyik ember az egyik részt találja érdekesnek, a következő egy másikat. Csupa tinta már minden lapom. Egyik nap megjegyezte a könyvtáros, hogy "Na, ezt már el sem lehet olvasni!"

Egy pillanatra csend lett, és a könyvek meghallották, hogy valaki sír.

– Ki pityereg? – kérdezte a művészettörténeti enciklopédia. – A kérdésre nem jött válasz. – Ki az? – kérdezte újból.

– Csak én vagyok, egy könyvborító itt a szemetesben – válaszolta nagysokára egy hang. – Tegnap valaki ellopta belőlem az összes lapot.

– Mi a címed? – kérdezte megilletődötten egy vallástörténeti kalauz, mert ilyen szörnyűségről még nem is hallott.

– Nem tudom pontosan elolvasni a saját borítómat, rengeteg szám és táblázat volt bennem, legalább is azt hiszem.

– Akkor te a statisztikai évkönyv lehetsz. De kinek kellettél? – kérdezte egy viccgyűjtemény. A kidobott borító erre még hangosabban kezdett zokogni.

– Figyeljetek, testvéreim! – szólalt meg az egyik mesekönyv, aki eddig csendben hallgatott. – Büntessük meg a hálátlan olvasókat. Ha újév után megint kinyitják a könyvtárat, tüntessük el az összes betűnket. Van itt valahol egy nagy varázslókönyv, biztosan segítene... Ha az emberek hazavisznek, hogy meglepődnek majd, hogy nincs bennünk semmi, amit elolvashatnának.

A könyvek sokáig vitatkoztak ezen a javaslaton. Még karácsony este sem tudtak megállapodásra jutni, de szilveszterre megszületett a döntés.

A hó csak hullott, egyre hullott, már teljesen belepte a könyvtár lépcsőjét. Az emberek az ünnepek alatt nem is gondoltak a könyvtári könyvekre, mindenki csak az ajándékokkal és a kocsonyával bíbelődött. Újév után azonban nagyon meglepődtek, mikor hazavitték az első kölcsönkönyveket.

– Mi lesz most? Mit csináljunk? – szaladgáltak az utcákon. Annyira kétségbe estek, hogy nem is vették észre, hogy közben elállt a hó, és olvadni kezdett az ereszek alatt a jégcsap.