Zörgő is kutya volt, Görgő is kutya volt. Zörgő olyan, mint a neve: zörgött minden csontja, mint a dió a zsákban. Görgő is olyan volt, mint a neve: a nagy kövérségtől nem tudott szaladni, csak görögni.

Zörgő a nekeresdi bíró kutyája volt, Görgő meg a nevenincsi bíróé. A nekeresdi bíró olyan takarékos ember volt, hogy egész esztendőben nem evett kukoricakenyérnél egyebet, azt is csak napjában egyszer, akkor is csak egy karajt, annak is csak a belét. A haját odaadta Zörgőnek, amiért őrizte a házat. Bezzeg a nevenincsi bíró úgy élt, mint zsizsik a borsóban. Mindennap fácánpecsenyét evett, azt is napjában háromszor, akkor is csak a bőrét. A húsát odaadta Görgőnek, hogy ki ne ugassa a szeméből az álmot.

A két kutya mindig tisztelte-becsülte egymást, de csak messziről. Sose jártak még egymás portáján, csak a két falu határában. Görgő ott szokott sétálgatni, hogy jobban essék a vacsora, Zörgő meg ott szokott ürgepecsenyét fogni a kenyérhaj mellé.

Egyszer azonban hiába várta Görgő Zörgőt, sehol se mutatkozott az öreg cimbora, pedig már fönt fényeskedett az égen a vacsoracsillag.

„Eh, eh - tűnődött Görgő -, nyilván elrontotta délben a gyomrát ez a Zörgő. Eh, eh, elmegyek meglátogatni.”

Hát ahogy bedöcög a nekeresdi bíró kapuján, látja ám, hogy Zörgő odafönt zörög az ól tetején.

- Mit csinálsz ott, cimbora?

- Vacsorázok, cimbora.

- Jó hosszú az asztalod!

- De rövid a vacsorám!

- Mi jóban dúskálódsz, Zörgő?

- Kenyérhajban biz én, Görgő. De ez nem olyan hétköznapi kenyérhaj ám. Ma olyan jó kedve volt a gazdámnak, hogy hozzádörgölte a kenyérkét ahhoz a zacskóhoz, amelyikben a sajtocskát tartogatja.

- Ejha, de jól megy a sorod! - vigyorgott Görgő.

- Kutyául, pajtás - nyöszörgött Zörgő, s leugrott az utolsó falattal Görgőhöz -, nesze, részed legyen benne neked is.

Görgő tudta, mi az illendőség, bekapta nagy elszántan a falatot, azután hozzátörölgette a száját a pázsithoz.

- Köszönöm a barátságot, cimborám, de most már én javallok egyet: gyerünk át vacsorázni énhozzám.

- Ham-ham-ham-mar, ham-ham-ham-mar - hányta a bukfencet örömében Zörgő, s úgy nekiiramodott, hogy ő már bent járt Nevenincsen, mikor Görgő még mindig Nekeresden görgött.

Sebaj, utolérte a vendéget a vacsoránál. Porcelán tányérban kapta Görgő a kosztot, mégis elvonyította magát, ahogy mellé telepedtek.

- Mi lelt, pajtikám? - kérdezte ijedten Zörgő, akinek már csattogott a foga az étvágytól.

- Haragszom, hogy kést-villát nem adtak, mikor látják, hogy vendég van a háznál.

- Sose bántsd, nem élek vele - vigyorgott Zörgő, s úgy bekapott egy nagy fácáncombot, mint béka a legyet.

- Tessék, tessék - hunyorgatott Görgő -, én úgy belaktam nálatok, hogy holnap ilyenkorig sem éhezem meg.

Zörgőt nem nagyon kellett tessékelni. Nem is rágott, csak falt, nem is falt, csak nyelt.

- No, még egy kis sonkacsontot. Hát a hurka végét szereted-e? Jobb íze van ám ennek, mint a favégnek! De már csak ezt a tojásos galuskát itt nem hagyod!

Zörgő csak a fejét rázta. Nemhogy szólni, szuszogni se bírt a jámbor. Nagy időbe telt, míg el bírta nevetni magát.

- Minek örülsz olyan nagyon, szomszéd? - kérdezte Görgő ásítozva, mert a hosszú séta nagyon elálmosította.

- Annak, gazduram, hogy nem hallom már a csontjaim zörgését, akárhogy rázom magam.

Ebben a percben elkukorékolta magát a kakas a padlás szájában, s Zörgő talpra ugrott.

- Megyek haza ugatni, cimborám. Hanem előbb még szeretnék neked valamit súgni.

- Súgjad no, cimborám - hegyezte a fülét Görgő.

- Azt tanácsolom neked - hunyorított ravaszul Zörgő -, vigyázz, meg ne tudja valahogy a gazdám, milyen jól megy sorod, mert egy fejem van, de fogadok a felébe, hogy ha megtudja, beáll helyetted kutyának.

Azzal úgy nekilódult, hogy még ma is szalad, ha haza nem ért. Holnap legyen a ti vendégetek!