Virgonc szamárcsikó volt abban az időben, mikor még magam is olyan csikóforma voltam, ő volt egész vagyona a szomszédunknak, öreg Csacsadér Andrásnak.

De jobban irigyeltem én Csacsadér Andrást ezért az egy szamárért, mint ha hat falunak a gazdája lett volna. Egyik falu olyan, mint a másik, de olyan takaros szamár nincs több a világon, mint amilyen Virgonc volt abban az időben.

Mióta a Virgonccal összebarátkoztam, egyéb kívánságom sem volt, csak hogy én egyszer végig­­nyargalhatnék szamárháton az utcánkon. Álmomban sokszor huszárkodtam már Virgoncon, de igazán csak egyszer mertem megpróbálni, akkor is megbántam. Bár akkor se próbáltam volna! A Virgonc rúgott magán egyet, fölágaskodott, s úgy puffantam a jászolba, hogy még tán ma is benne volnék, ha Csacsadér bácsi ki nem szabadít.

- Hej, hej, te gyerek - veregette le rólam a szalmatöreket -, csak nem nyughatsz te ettől a szamártól addig, míg egyszer csúffá nem tesz!

Ettől fogva nagyon haragudtam Virgoncra. Ha szerit ejthettem, megvendégeltem piszkafa­nyéllel. Nem volt nyugta tőlem szegény jámbornak.

Pedig ennek a szamárnak több esze volt, mint nekem. Ha tehette, kitért az utamból; ha ki nem térhetett, békességesen tűrte kötözködésemet. Mintha csak nem is ő lett volna a szilaj Virgonc!

Apránkint aztán meg is felejtkeztem haragomról. Nevekedtem, okosodtam, sokat kellett tanulnom. Nem is esett hiába a tanulás: úgy feleltem a vizsgán, mint a vízfolyás. Kaptam is ennek örömére édesapámtól olyan sarkantyús csizmát, hogy némelyik herceg vasárnap se jár olyanban. Az új kalapomon akkora darutoll volt, mint egy lobogó. Hát még ami a kalap meg a csizma közé esett! Több volt az új gúnyámon a zsinór, mint a posztó. Még a Bodri kutyánk is megugatott, mikor az udvarra kiálltam.

Megismert Virgonc is, amint alamuszi ábrázatát átdugta a kerítésen. Rám pislantott sunyi szemével, átbújt az orgonabokrok közt, s odaállt elejbém. De nemcsak odaállt, oldalba is bökött a fejével, de olyan barátságosan, mint mikor a cica hozzádörgölődzik az emberhez.

„Ejnye, mi lelte ezt az állatot?” - tűnődtem magamban, s odább húzódtam, hogy Virgonc föl ne lökjön azzal a nagy buksi fejével csupa szeretetből. De akármerre mentem, Virgonc mindenütt a sarkamban járt, s egyszerre csak leheveredett előttem.

- Hopp - kiáltottam föl nevetve -, mégse hiába jártam én iskolába! Ez a szamár bizonyosan azt akarja, hogy ráüljek. Megtetszettem neki az új ruhában.

Egyszerre föltámadt régi kívánságom, elfelejtettem a régi haragomat, fölkaptam Virgoncra, s huszárosan az oldalába vágtam a sarkantyúmat.

- Gyí, te, Virgonc!

Virgonc pedig fölugrott, és ment, mint a szél, szállt, mint a madár, végig a hosszú görbe utcán. Ha meg nem kapaszkodom a sörényében, leszédülök róla. Így csak darutollas kalapom pottyant le a kocsiútra, ott, ahol legnagyobb volt a por.

- Megállj, Virgonc, megállj!

Dehogy állt meg, dehogy! Úgy nekiiramodott, hogy házak, kazlak, fák, kútágasok mind össze­folytak már a szemem előtt.

- Állj, meg, Virgonc, állj meg!

Most lódult neki még csak igazában! Kiértünk a falu végére, ahol a Szúnyogos-tó terpesz­kedik. Ennek a partján hirtelen megtorpant Virgonc, lekapta a nyakát, s én úgy bukfenceztem bele a mocskos pocsolyába, mintha én lettem volna a kecskebékák királya.

S mikor új gúnyámban az iszapban vergődtem, hogy szemem-szám tele lett vele, akkor Virgonc szétvetette négy lábát a parton, fölmeresztette két lapátfülét, és elnyihogta magát:

- I-á, a-há, i-ha-há!

Nevetett az öreg, hogy régi haragját kitölthette rajtam a sok mérgesítésért. Fölhúzta a felső szája szélét, hogy nagy fogai mind kisárgállottak, s diadalmasan nyargalt vissza a jászol mellé.

Akkor láttam szamarat először nevetni, de nem utoljára.

Virgonc még ma is megvan, nagyon jámbor vén csacsi lett belőle, nem tudja már a legyeket sem elhajtani magáról. De valahányszor én elmegyek mellette, mindig nevet a maga módján, vicsorgatja a fogát, és elnyöszörgi magát:

- I-á, a-há, i-ha-há!