Tamás urat, a régimódi erdélyi nemesembert én csak hallomásból ismerem, mint szögről-végről való messze atyafit. Soha ide a mi alföldi városunkba le nem jött. Még akkor se, mikor a fia idekerült hozzánk gazdatisztnek.

Szép nagy szál ember ez a Tamás úr fia, erős, mint a tölgy, mégis úgy remegett, mint a nyárfa, mikor tíz esztendővel ezelőtt elejbe állt az öregúrnak:

- Apámuram, búcsúzkodni jöttem. A csongrádi róna terem már nekem ezután kenyeret.

- Olyan is lesz az - mondta fanyarul Tamás úr. - Több lesz benne a konkoly, mint a búza.

- Édesapám - mosolygott félénken a fiú -, ott sütik a világ legfehérebb kenyerét.

Az öregúr szemében lobbot vetett a harag, piros lett, mint a vér, sárga, mint a viasz. Nagy természetén mégiscsak erőt vett valahogy, de azért úgy kopogott a szava, mint apró szögön a kalapácsütés.

- Hát föl is út, le is út, fiamuram. Hanem nekem nem vagy többet fiam, ha ezt a falut itt tudod hagyni. Én bejártam a világot, de párját ennek az erdélyi kis falunak sehol sem találtam. Se zúgó erdeinek, se virágos rétjeinek, se csörgő patakjának, se derék székely népének. Itt úr lehetsz halálodig. A legnagyobb úr, aki előtt még a medve is két lábra áll.

- Úgy igaz, úgy igaz! - döngicséltek be a vadméhek az ősi ház apró ablakain. S a bekékellő hegyek, a dús üstökű bükkök, a patakparton ágaskodó vadorgonák, a vígan csilingelő vasárnapi harangok mind azt bizonygatták, hogy Tamás úrnak igaza van.

A fiú pedig az árvalányhajas szelíd rónákra gondolt, a vadszegfüves legelőkre, bárányfelleges, nyílt mezejére az égnek, a soktornyú nagy városra, amit a puszták széléig kirenget a délibáb, s dacosan hátraszegte a fejét.

- Elmegyek, apám.

Kezet csókolt, s ment kifelé kemény léptekkel. A Tamás úr vére volt benne, aki becsapta utána a vasas ajtót úgy, hogy a nagy begyű galambok mind fölrebbentek a tetőről.

Tíz esztendeig aztán nem látta a fiát Tamás úr. Pedig kérő-hívó levelével tele volt már a néhai nagyasszony tulipántos ládája. Hogy legalább az unokáit nézné meg egyszer, ha már őt nem kívánja látni.

- Hát, tán még vasútra is üljek? - kacagott keserűen az öreg nemesúr.

Később az unokák maguk is írtak neki levelet, nagy, verébfejű betűkkel. Hogyha most, aratáskor látná az Alföldet nagyapó, soha vissza nem kívánkozna görbe hegyei közé.

Nagyapónak tele volt könnyel a szeme, de mikor idáig ért, nagyot dobbantott a tölgyfa padlón.

- Nem megyek, azért se megyek! Ha belehalok, se megyek!

Nem is ment, se fiáékat nem hívta magához. Nem békül, nem békül - mondogatta sűrűn a hegyeinek. Hanem mogyorót küldött az unokáinak egy zsákkal. Hadd lássák azok az alföldi gyerekek, hogy mit teremnek az erdélyi hegyek, őnáluk a dió sincs akkora, mint itt a mogyoró.

Az unokák mézet küldtek cserébe nagyapónak, illatos akácmézet. Színit-javát kilenc kaptár méhecske termésének.

„Keserű a mézetek - írta vissza szálkás, kemény betűkkel Tamás úr a fiának. - Színe sincs, illata se igazi. Nem csuda, hiszen legelője sincs azokon a kutyatejes mezőkön a méhnek. Hanem gondoltam én valamit. Küldd el a méheidet ide, Erdélyországba. Áldott hegyi réteken kosztoltatom őket. Majd megmutatom én nektek, mi az igazi méz!”

Tamás úr levelén sokat mulattak az Alföldön, de azért mégis szót fogadtak neki. Almaszállító szegedi hajóra fölrakták a kaptárokat, s Tiszán, Maroson fölhajókázva, megérkeztek az alföldi méhek a görbe hegyek kis falujába.

Tamás úr minden búját-bánatát felejtette ettől fogva. Méhest rekesztett a kertje végiben, s éjt-napot abban töltött egész nyáron. Mintha név szerint ismert volna minden méhecskét, úgy elduruzsolgatott velük. Egyiket az ezerjófűhöz küldte, másikat a marmancsvirághoz; elmondta nekik, hol a kökény-csárda, a kankalin-kocsma.

- Jó, jó, öregúr - zümmögték neki a méhek -, megtanultuk mi már itt a járást, nem kell minket félteni.

Össze is hordtak a kis gyárosok annyi aranyszínű mézet, hogy Tamás úr nem győzte mérni. Csak az a kár, hogy a magas hegyek közt hamarább becsukja az ősz a virágcsárdákat, mint az alföldi homokon. Szent Mihály-nap táján már föl is hagytak a méhikék a munkával, kezdték a téli vackolódást.

- No, most már elválunk egymástól - nézte szomorúan kis kosztosait Tamás úr. - Ti haza­mentek telelni, én pedig magam maradok ezen a nagy, üres portán, mint valami vén medve.

Utolsó őszi útjukra készültek a falubeli tutajosok, azokra bízta Tamás úr a kasokat, és - szégyen, nem szégyen - marosszéki piros keszkenőjét lengette utánuk, ahogy úsztak lefelé a nagy fenyőszálakon.

- Zümmögjétek el az unokáimnak, hogy szeretném őket látni! Siessetek hírt hozni róluk a tavaszon!

Bement aztán a házba, de sehogy se találta helyét az ódon, sötétes szobákban. Kiballagott az üres méhesbe, végighevert a hárságyon, s nézett türelmetlenül az erdők felé, ahonnan kis kosztosait szokta várni.

- Hol járnak azok már! - sóhajtotta el egyszer magát.

Hol-e? Hát ehol zümmög elő az egyik az erdőből, ni! Feje, válla, lába, mindene tele a kenyér­bélvirág aranyos porával. Megkésett valahol szegényke, jaj, mi lesz most már vele? Veri magát ész nélkül kőhöz, falhoz, zümmög kétségbeesetten: hova bújjon szegény feje?

Ej, de jó, hogy ott áll a hárságy végiben a Tamás úr dohánytartó cserépmedvéje!

- Hamar, hamar, méhecske - biztatja Tamás úr az utolsó kosztost, ahogy az edény szája körül döngicsél, s ahogy beleröppen, egyszerre rászorítja a sapkáját.

- Így ni, méhecske, jó helyen vagy már, de most már mi legyen veled?

Istenem, hát mi lenne? Emberséges ember Tamás úr, s azt is tudja, hogy nem jó elmaradni azoktól, akiket szeretünk. Pucoltatja a rámás csizmát, poroltatja a rókamálas mentét, befogatja a szürkét, s kanyargó hegyi utakon már viteti is magát a vasúti állomásra. Igenis, a magányos méhecskét okvetlen haza kell vinni a többihez, a csongrádi pusztára.