Sólyom vitéz arra ébredt föl a nyárfahegyi várban, hogy kegyetlen éhes. Megesik biz ez még az ilyen nagy úrral is, aki valaha még a cinegepecsenyét is kidobta az ablakon.

- Ki vele, ki, ki! Fogolyhúson élt nekem az öregapám is.

Ez persze régen volt, még valamikor a nyáron, mikor erdőn-mezőn terített asztalt talált Sólyom vitéz. Most bezzeg nem terítenek neki sehol. Csak az eső kopog, csak a köd szállong, akármelyik ablakon tekinget ki. Pedig a nyárfahegyi várnak sok ablaka van. Éppen annyi, mint amennyi gerendája. Megilleti az az ilyen nagy hatalmú vitézt.

Az ám, de mit ér a nagy hatalom, ha nincs hozzá harapnivaló? Akkor már mégiscsak jobb olyan kolduskának lenni, mint a búbos pacsirta, aki úton-útfélen jut egy kis alamizsnához.

- Ejnye, de szeretném egy búbos pacsirtának egészségére kívánni az éjszakai nyugodalmat! ‑ sóhajtott Sólyom vitéz.

Előbb azonban rendbe szedi vitézi gúnyáját. Sarkantyús csizmáját föl se kell húzni, mert azt ő le se veti soha. Éles kardját is mindig magával hordozza, mégpedig tok nélkül, mert Sólyom vitéz a csőrét használja kardnak. Csak éppen a pettyes fehér mellényt meg a szürke köpönyeget kell egy kicsit megkefélgetni, akkor aztán beröpködheti Sólyom vitéz az uradalmát.

Röpül is, mint a nyíl, az erdő fái mind megcsóválják bámulatukban a fejüket, de a zsellérek sehol se mutatkoznak. Hiába ring a csendes mezők felett, még csak egy hitvány egér se köszönti. Pedig ugyancsak csalogatja őket kifelé nagy leereszkedéssel:

- Ki-ki-ki! Ki-ki-ki!

Az egerek azonban azt gondolják magukban, hogy jó nekik odabent is. Sehogy se szeretnek az ilyen nagy úrral barátkozni. Sólyom vitéz kénytelen a tanyák közt szerencsét próbálni. Pedig ott nem szeret járni, mert puskával kívánnak neki jó napot, ha észreveszik.

Most azonban nagy a szerencséje. Kiscsirkék csipognak a tanyaudvaron a kotlós körül, s nem őrzi őket más, csak egy kócos bunda a kút mellett. A bunda pedig nem valami goromba állat. Sólyom vitéz merészen zuhan le az udvarra, mint valami kődarab, s huss! - éppen a kotlóstyúk mellett vágódik le.

- Kot-kot-kot, ott-ott-ott! - rikácsolja el magát a kotlós, s a kócos bunda mellé csalogatja a csibéit, akik torkuk szakadtából visítanak:

- Csip-csip-csip, csip-csip-csip!

- Magam is azt szeretném, ha csíphetnék egyet közületek - csattogtatta a kardját a Sólyom vitéz, s fölugrott a kócos bundára, hogy megvethesse a hátát a kútkerítésben.

Az ám, csakhogy abban a percben megmozdult a kócos bunda, de még meg is rázkódott, de még fel is ugrott.

- Ki-ki-ki? - sikoltotta el magát Sólyom vitéz.

- Hogy én ki vagyok? Brrr-brrr - morgott a bunda. - Biz én csak a Fillér kutya vagyok, brrr-brrr! Nagyon örülök, hogy leereszkedett hozzám uraságod.

S csakugyan olyan barátságosan csattogtatta hátrafelé a fogát, hogy Sólyom vitéz egyszerre elfelejtette az éhséget. Ment volna már vissza ebéd nélkül is, csakhogy a sarkantyús csizmája beleakadt a Fillér kócos bundájába. Mentül jobban kapálódzott, annál jobban belekeveredett, s nem volt már se holt, se eleven, mikor a Fillér szárnyánál fogva lerántotta magáról, s nagy mancsait rátette a fehér mellényre.

- Ki-ki-ki-ki! - rikácsolta tehetetlenül.

- Szó sincs róla - mormogott Fillér barátságosan -, inkább be-be-be!

Azzal kirázta Sólyom vitézből, ami kis élet volt még benne, s vitte be a foga közt a tanyába, s letette a gazda lába elé. Az pedig szeretettel simogatta meg a kócos bundát.

- Nini, sólymot fogtál, öreg Fillér? Már látom, föl kell emelnem a béredet. Mától fogva nem Fillérnek hívunk, hanem Krajcárnak.