Bolondos álmom volt tegnap délután a kertben, ahogy a kis cseresznyefák alatt szunyókáltam a padon. Azt álmodtam, hogy rubincseresznye termett a kis cseresznyefán, aranyalma az almafán, húszkoronás bankókat levelezett a szőlővenyige.

- Ejnye - mondom -, mit csináljak én ezzel a töméntelen kincscsel? Zsákba rakom, vállamra veszem, keresek egy kacsalábon forgó várat, azt megveszem Pankának meg Vilmának, legalább akkor ott tarthatják a bababálat, nem az íróasztalomon.

Már ki is nyújtottam a kezem egy suhogós-ropogós levélbankóért, mikor egyszerre csak a homlokomhoz ütődik valami. Kinyitom a szemem: hát egy nagyobbacska bogár esik le rólam. Aranyoszöld ruhája csillogott-villogott a napfényben, s olyan peckesen szedegette a lábát a homokban, hogy én mindjárt azt gondoltam magamban: „No, ez bizonyosan a bogár-generális.”

Már éppen be akartam neki mutatkozni, mikor egyszer csak hosszúkás fekete bogárkát látok az út szélén. De úgy hányta ám a bukfencet, hogy nincs az a pojáca, aki jobban értene hozzá. Addig-addig ügyeskedett, hogy egyszer csak a feje búbjára pottyant a peckes generálisnak. Kotródott is ám le róla nagy engedelemkéréssel:

- Ne tessék megijedni, nem ütöttem meg magam. Bocsánatot is kérek, hogy a fejére ugrottam uraságodnak. Nem rosszakaratból tettem, hanem nekem már az a természetem. Pattanó­bogárnak hív Tolna-Baranya.

A bogár-generális megtapogatta a feje búbját, s egy kicsit kelletlenül válaszolt:

- Igazán nagyon örülök a szerencsének. Én az aranyos virágbogár vagyok. Ismernek engem Iregtől Ürögig. Én vagyok az, aki még virágjában meg szoktam enni a gyümölcsöt, hogy a gazdámnak ne legyen vele vesződsége.

- Hiszen akkor mi szögről-végről atyafiak is vagyunk - vetett örömében díszbukfencet a pattanóbogár. - Uraságod megeszi a virágot, én meg megeszem a gyökeret. Azon élek egész famíliástul. Mindjárt át is hívom a testvéreimet a búzaföldről. Vagyunk vagy háromszázan. Tudom, megörül a gazda a nagy tisztességnek.

Már éppen mondani akartam, mennyire örülök, amikor új vendéget láttam a fűben. Lencse­szemnél nem nagyobb, ragyogó kék bogárkát. Feje lehorgasztva, lába összehúzva, egész testecskéje megmerevedve.

- Ohó, hiszen ez a trafikos szomszéd! - pattogtatta vígan a nyakát a pattanóbogár. - Ez ám csak a derék legény! Nincs az a dohánygyár, ahol olyan szépen sodornák a szivart, mint ahogy ő összesodorja a falevelet. Aztán olyan furfangos szerzet őkegyelme, hogy egyszerre holtnak tetteti magát, ha veszedelmet orront. Hallja, szomszéd, ne bolondozzék kend, itt nincs veszedelem!

A trafikos szomszéd kihúzta magát, s csak most látszott meg rajta, milyen szép legény. Az orra hosszabb volt, mint az egész teste, s nem is a kezével fogott kezet, hanem az ormányával.

- Híréből rég ismerem - hízelgett a virágbogár -, de még munka közben nem volt szerencsém látni.

A levélsodró bogár egyszeribe megmutatta, mit tud. Egykettőre fönt termett egy meggy­fácskán, hegyes orrát belefúrta egy szép nagy levélbe, s olyan szivart sodort belőle, mint a parancsolat. Ő aztán visszapottyant a barátaihoz, hanem a levél nem sodródott vissza. Úgy maradt összegöngyölve, nap így nem éri, levegő nem élteti, pár nap múlva leszárad az ágról.

- Hát ez így megy, szomszéd - büszkélkedett a trafikos -, s úgy látom, itt érdemes egy gyárat berendezni.

„Ármányos kis ormányosa - gondoltam magamban -, ez a leggonoszabb valamennyi közt.”

Pedig az még csak ezután jött. A lugasszőlő kihajló vesszejéből nagy fejű, piszkos-fekete bogár zuhant a három közé negyediknek. Egy a széle-hossza, vastagsága. Formátlan jószág, két csattogó ollóval.

- Nini, hisz ez meg Csajkó sógor, a szőlőszabó - örvendezett a pattanóbogár. - Neki az a mestersége, hogy tőben lenyesegeti a szőlőhajtásokat. Mondhatom, ügyes mester. Ahová ő beteszi a lábát, ott nem isznak mustot abban az esztendőben.

De már ennek fele se tréfa - gondoltam magamban, s kinyitottam szép csendesen a kertajtót.

- Pipikém, pipikém! - szólítottam be a kendermagos kis jércét, s megmutattam neki a mindenféle mestereket.

- Kotty-kotty! - mondta röviden a jércike, s úgy bekapta a trafikost, mintha ott se lett volna. Utána küldte a pattanóbogarat is meg a virágbogarat is. Csajkó szabót hagyta utoljára, mert az volt a legnagyobb falat.