Bizony régen volt az, mikor
a Mili cica a konyhaküszöbön oldalba döfködte a
buksi fejével a Cili cicát.
- Ugyan micsoda öröm
érhette ma a mi kis gazdasszonyunkat?
Serpett-pergett egész nap, mint a csiga.
Kacagott, mint a galamb. S akkorát csókolt az
apukáján, hogy csak úgy csattant.
Cili cica erre megsodorta a
tejfölös bajuszát, s azt felelte nagy bölcsen:
- Bizonyosan ma fogott
először egeret életében. Tudod, nincs annál
nagyobb öröm a világon.
No, tisztelet-becsület a
Cili cicának, de ez egyszer nem találtad az
igazat. Pipucit még az egérfogásnál is nagyobb
öröm érte. Olyan mesét talált az olvasókönyvben,
ami alá az ő apukájának a neve volt nyomtatva.
- Nini, apu, látod-e, mi
van itt? - szaladt oda az apukájához nagy
lelkendezve.
- Ugyan micsoda? -
tekintett oda apuka, s aztán legyintett a
kezével. - No, gyere, mutatok én neked olyant
többet is.
Odavezette Pipucit a
könyvesszekrényhez. Szép aranyruhás könyvek
álltak ott glédában, mint a katonák. De annyi
ám, hogy Pipuci csodálkozva csapta össze a
liliomkacsóit.
- Tenger ez, nem patak,
erdő ez, nem berek, apukám!
- Sok fát ültettem én ebbe
az erdőbe, lelkecském - cirógatta végig apuka az
aranyos könyveket, és egyet közülük odatett a
Pipuci ölébe. - Próbáld meg csak, virágom,
hányszor találod meg ebben az apuka nevét.
No, azt Pipuci a tíz ujján
se tudta kiszámítani, de még a Mili cicáén se,
de még a Cili cicáén se. Kerekre nyílt szemmel
állt oda az apukája elé.
- Aztán mondd csak, apu,
hol veszed te ezt a tenger mesét?
- Hol-e? - mosolyodott el
apu csendesen. - Hát ahol árulják őket,
kislányom.
Igazában maga se tudta
apuka, hogy mit feleljen. Neki bizony sose
jutott eszébe ilyen kérdés. A föld se kérdi azt
sohase, hogy ki szórta tele virággal, se az ég,
hogy ki hintette tele csillaggal.
Pipuci azonban nem érte be
ennyivel. Hitetlenkedve csóválta meg a fejét,
hogy csak úgy lobogott bele az aranyhaja.
- Nem lehet az, apu. Nem
hallottam én azt még soha a Mitetszik bácsi
boltjában, hogy ott mesét is árulnának.
- Hiszen csak tréfáztam,
kicsikém - nevetett apu. - A fecskék csicsergik
nekem azt a sok mesét, mikor kiülök a tornácra.
- No, már megint tréfázol,
apu - húzta össze Pipuci a sugár szemöldökét. -
Énnekem még sose mondtak mesét a fecskék.
- Kiolvasom őket a
felhőkből, mikor piros napáldozatkor olyan szép
lassan úszkálnak az égen.
- Olyan nincs! - toppantott
Pipuci haragosan. - A felhőkből még nagyapó is
csak azt tudja kiolvasni, hogy eső lesz-e, szél
lesz-e, jó idő lesz-e.
- Jaj, ne haragudj,
aranyszálam, inkább megmondom az igazat - tette
össze apuka ijedten a kezét. - Aranyhajú
tündérek osonnak be hozzám éjszakánként a
holdsugáron, telehintik a szobámat
gyémántpillangókkal, s mire megfogok közülük
egyet, akkor mese lesz belőle. Vidám mese a
piros szárnyúból, szomorú a fekete szárnyúból.
- Úgy már igen - bólintott
Pipuci. - Akkor nem is nehéz mesterség a tied.
Csak abban ügyeskedj, apum, hogy mindig piros
szárnyú mesepillangót fogj.
Apukának akkoriban
csakugyan nagy szerencséje járt a lepkefogásban.
Olyan bőven termett a mosolygós mese, hogy
Pipuci nem győzte olvasni. Kacagott is sokat az
egész ház, még a kitömött hollómadár is görbére
kacagta a csőrét a könyvesszekrény tetején, csak
nagyapó csóválgatta a fejét kedvetlenül. - Nono
- mondotta -, volt már nekem olyan almafám,
amelyik összetört a nagy termés alatt.
Apuka ilyenkor mindig csak
mosolygott, de a mosolygása egyre ritkább lett s
egyre kedvetlenebb. Az arca megsápadt, a
homloka felleges lett, a nézése borongós.
Ritkult, egyre ritkult, utoljára elfogyott a
mese is. Ült, ült apuka az íróasztalnál
tenyerébe hajtott fejjel, s összegyűrve
hajigálta az asztal alá a sok szép fehér
papirost.
- Anyukám - szaladt ki
Pipuci a konyhába -, mért csinál mostanában
apuka mindig olyan sok szemetet az íróasztal
körül?
- Csitt, lelkem -
törülgette anyuka a szemét -, apuka beteg.
Fáradt szegény, pihenni kell neki.
Hitte is ezt meg nem is
Pipuci. Ugyan miben fáradt volna el az apu?
Hiszen egész életében egyebet se csinált, csak
írt meg olvasott. Abban pedig ugyan el nem lehet
fáradni. Lám, Pipuci egyszer már három verset is
elolvasott egyfolytában, mégse betegedett bele.
Csak akkor szontyolodott el
egy kicsit, mikor a doktor bácsi is beállított a
házhoz. Ijedten kucorodott le a sarokba, s onnan
hallgatta nagy szívdobogva a tanácskozást.
Nem sokat értett ő abból.
Csak akkor szorult össze a kis szíve, mikor azt
mondta apuka halk-szomorúan:
- Nem tudok már írni se.
Surrognak, csapongnak körülöttem a tarka
mesepillangók, de mire a kezem kinyújtom értük,
csak a semmit markolom meg.
Pipucinak hirtelen öröm
villant meg a szemében. Mikor a doktor bácsi
elment, olyan kedve kerekedett, hogy majd
fölfordította a házat. Csitították,
csendesítették, nem ért az semmit. Még az se
használt, hogy anyu azt mondta neki:
- A doktor bácsi csendet és
nyugalmat parancsolt. Evvel a nagy zenebonával
még betegebbé teszed aput.
- Ne félj te attól, anyukám
- hunyorított Pipuci. - Hamarabb meggyógyítom,
mint a doktor bácsi.
Hanem este aztán nagyon
igyekezett az ágyacskájába Pipuci. S annak a
függönye mögül leste szívdobogva, mikor apu
feküdni készült, s haragosan dobott le valamit a
vánkosa alól.
- Hát ez a holmi hogy kerül
ide? - kérdezte bosszúsan.
Anyu ijedten futott oda, s
fölkapta a földről a holmit.
- Nini - mondta csodálkozva
-, egy pillefogó háló!
De akkorra Pipuci is ott
térdelt már az apukája előtt, s csókolta
lesoványodott kezét.
- Apukám, ne haragudj rám,
én tettem oda, hogy könnyebben elfoghasd a
pillangókat.
- Micsoda pillangókat?
- Hát a mesepillangókat.
Tudod, amiket az aranyhajú tündérkék hoznak
éjszakánként a holdsugáron. Ne félj,
kihallgattam, amit a doktor bácsinak
panaszoltál.
A beteg mesemondó az ölébe
kapta Pipucit, és sírt is, nevetett is, ahogy a
szívére szorította:
- Hiszen te vagy az én
aranyhajú mesetündérem, édes kicsi lányom!
S még azon az éjszakán
megírta az új mesét a mesepillangókról.