Úgy bizony, van ám a méneknek trombitása is. Az a kötelessége, hogy napkeltekor kiálljon a kaptárajtóba, és ébresztőt dudáljon a többieknek.

Tu-tu-tú, süt a nap melegen!
Kifelé, aki méh, sebesen!
Munkára, dologra, előre!
Erdőbe, ligetbe, mezőre!
Csupa fény a világ, tu-tu-tú,
csupa méz a virág, tu-tu-tú!

Hallottam én ezt a nyáron akárhányszor. Elég volt egyszer-kétszer megharsantani a trombitát, s tódult kifelé zsongva, zsibongva az egész raj. Nem maradt más otthon, csak a betegek, akik elrontották a gyomrukat a sok virágmézzel. A többiek szétoszlottak erdőbe, ligetbe, mezőre, s haza se kerültek, míg össze nem szedtek egy-egy tarisznya virágport.

Bezzeg fújhatja így ősz tájban a keltegetőt a kürtös, nem akarják hallani a kis mézgyárosok. De ő azért csak fújja, fújja a nótáját, hiszen úgysincs egyéb dolga. Ebben legalább kimelegszik egy kicsit, mert bizony neki is szellős már a gúnyája.

Délfelé, mikor fölmelegszik az idő, egy-két fiatalabb méhecske rászánja magát a kirándulásra. Fiataloké a világ, körülnéznek benne egy kicsit. Hátha akad még valamerre legelnivaló.

Bizony nem akad már. Nagy dongással repülnek ki, fázósan, hallgatagon szállingóznak vissza.

- Csúnya világ van már, bátya - mondják az ajtónálló trombitásnak. - Csúnya világ, nincsen virág. Híre sincs az illatos kakukkfűnek, kiszántották a tisztes füvet, az édes somkórónak is csak a kóróját zörgeti a szél.

- Hát a pitypang? Aranylik-e még tőle a mező?

- Mióta a dér megcsípte, keserű a méze, mint az üröm.

- No, akkor én is más nótát fúvok - döngicséli a trombitás méhecske -, csak igyekezzetek befelé, gyerekek.

Még egyszer megcsillantja szárnyát a bágyadt napsugárban, megkapaszkodik az ajtófélfában, és rákezdi keservesen a takarodót:

Aki méh, befelé!
Szerszámokat vedd elé!
Vackolunk, vakolunk,
télnek ajtót nem hagyunk!

Nagy zenebona támad erre a kasban. Megindul a vizsgálat: rendben van-e télire az ország? Épek-e a hálókamrák, tele vannak-e az éléstárak, a mézes csűrök? Ha valahol repedés van, dologra hamar, kőművesek, pallérok, ácsok, takácsok! Minden lyukat befoldanak, minden zugot kipárnáznak, aztán szép sorjában lepihennek egymás mellé, s csendesen álomba zümmö­gik magukat.

Hát a trombitás méhecske? Ő utolsónak marad. Még egyszer kiáll a kapuba, de most már befelé fordítja a trombitáját, s úgy dúdolja el rajta a méhek altatóját:

Tra-ra, tra-ra!
Méhek hada!
Jó idebenn jó melegen
szenderegni szép csendesen.
A kürtös is álmos nagyon,
a nótát már el is hagyom.
Ha a tavasz új napja süt,
s mézes virág ring mindenütt:
halljátok majd keltő szavát -
szép álmokat, jó éjszakát!

Azzal ő is lefekszik a többi mellé.