Mit szólnátok hozzá, gyerekek, ha én most azt kérdezném tőletek:

- Gyerekek, ki látott már medvét táncolni?

Bizonyosan azt mondanátok rá: ejnye, de jó kedve lehet ennek a mesemondó bácsinak, hogy ilyen furcsákat kérdez. Már hogy tudna táncolni a medve, mikor tánciskolába se szokott járni?

Nem ám mostanában, de bezzeg az én gyerekkoromban még úgy eljárta a medve a márto­gatóst, hogy akár táncmesternek beállhatott volna. Még akkor mindenfelé nagyon szokás­ban volt a medvetáncoltatás. Ha román ember medvekölyköt fogott az erdélyi havasok közt, hazavitte az ölében, s odagurította a gyerekei közé.

- Nesztek, hoztam nektek egy kis pajtást!

A kis pajtás aztán nagyon hamar beleszokott a famíliába. Olyan dolga volt, mint a kiskirálynak. Kukoricának a legédesebbjét, erdei méznek a legfrissét, kenyérnek a legpuháját mindig ő kapta, s bizonyára nagyon megijedt volna, ha visszakergetik az erdőre áfonyát legelni. Inkább megtanult bukfencet hányni, két lábon állni, dobszóra táncot járni s mindenféle mókákat csinálni.

Mikor aztán mackó úrfi így kijárta az iskolát, akkor azt mondta neki a gazdája:

- No, elég régen segítesz a kenyeret pusztítani, most már segíts kenyeret keresni is.

Azzal szép csörgős láncból nyakravalót kötött a medvének, a láncnak a végét a kezébe vette, s nekiindultak az országnak. Ahány faluban megfordultak, ott a medvének mindenütt vizsgát kellett tenni a tudományából. S amikor kitáncolta magát, akkor a foga közé kapta a gazdája kalapját, s elindult vele kéregetni. Néha annyi garaskát összeszedegetett, hogy alig bírta.

Hogy a mackónak tetszett-e nagyon ez a kenyérkereset, azt én meg nem tudom mondani, de az bizonyos, hogy én még a mákos csíktól is elszaladtam, ha behallatszott az utcáról a lánccsörgés meg a dobszó.

- Tam-tara-ram-tara-tam tam-tam.

Egyszer egy mosolygós nyári délben éppen az iskolából jöttünk ki, mikor a piacról a fülünkbe pördült a dobszó. Vizsgánk volt, tele a kezünk virággal, a zsebünk kaláccsal, a szívünk örömmel, szaladtunk ki a piacra, mint kiscsikók a gyepre.

- Ki látja meg leghamarabb a medvét?

Én láttam meg leghamarabb, de megijedtem, mikor megláttam. Valami csoda nagy állat volt, ahogy két lábon állva ott toronykodott a gazdája mellett. Pedig az is nagy szál ember volt, erős, izmos válla, mint a medvéjének. Annál cinegébb kis legény volt a fia, aki a dobot verte, füstös képű, kócos hajú kisgyerek.

- Járjad, medve, járjad! - biztattuk a mackót.

Az szegény járta is, ahogy tőle telt, csak úgy dongott bele a föld. Hanem ahogy legjobban tapsikoltunk, egyszerre csak ledobban, elveti magát a földön, félrehajtja az otromba nagy fejét, kilógatja a nagy piros nyelvét, s liheg ám, hogy majd elsodor bennünket a szele.

- Talpra, héj! - rikoltozott rá a gazdája, de a mackó úgy tett, mintha nem hallana. Csak pislogott szelíden az apró fekete szemével, mintha azt akarta volna mondani:

- Ugyan hadd fújjam ki magamat egy kicsit!

De a medvés ember most már megharagudott. Rántott akkorát a láncon, hogy bele­verejtékezett a homloka. Nem ért az semmit, a mackó csak a fejét csóválta meg egy kicsit.

- Ugyan, gazdám, hogy nem restellsz úgy erőlködni ebben a nagy melegben?

De a gazdát most már végképp elhagyta a béketűrés. Nekivörösödve rikoltott rá a fiára:

- Hé, Ilia, add ide csak azt az ostort!

Éles szögekkel kirakott hosszú szíjostor lógott a fiúcska nyakában, azzal szokták buzdítani a mackót, mikor táncolhatnékja nem volt. De a gyerek rimánkodva tette össze vézna kis kezét.

- Apám, ne bántsd szegényt: látod, milyen fáradt!

De az embert már akkor úgy elfutotta a méreg, hogy se látott, se hallott. Hirtelen kieresztette kezéből a medve láncát, s kikapta az ostort a gyerek kezéből. De ütni már nem érkezett vele, mert a mackó egyszerre talpra ugrott, mikor megérezte, hogy megtágult a lánca. Fölágasko­dott, kivicsorította rettentő fogait, s akkorát bömbölt, hogy belereszketett a piac.

Bezzeg szétugráltunk mi, ahányán voltunk, annyifelé. Ki fára mászott, ki kapu alá szaladt, s úgy lestük nagy szívszorongva, hogy kit eszik meg a medve.

Nem volt pedig annak semmi rossz szándéka. Volt ott a piacon egy üres fabódé, abba cammogott be, ahogy kibömbölte magát. Hanem ott aztán úgy megvackolt, mintha sose akarna többet kijönni. Az egyik lábát végignyújtotta a falon, mint mikor a macska a körmét élesíti, s úgy kiszakított belőle egy szál deszkát, mint ahogy mi az irkalevelet szoktuk. A nyíláson aztán úgy kukucskált kifelé, mint valami ablakon.

- Gyere ki, öreg, gyere ki! - csalogatta a megbékült gazda, de a medve ügyet se vetett rá. Kínálta fügével, gyenge kukoricával, de az se ért semmit. A szeme közé loccsantottak egy vödör vizet; attól elkezdett prüszkölni, hogy szinte kedvünk lett volna kedves egészségére kívánni, ha mertük volna.

A gazdán már megint erőt vett a harag. Odacsúszott a nyíláshoz, s elkezdte szeges végű bottal döfölgetni a mackót. Ez meg már éppen nagyon jólesett neki. Amikor az egyik oldalon megelégelte, a másik oldalára fordult, s rázogatta a kócos bundáját.

- Ezt is cirógasd meg, gazdám!

A gazda most már végképp kétségbeesett, s a gyereken akarta mérgét tölteni. Megcsördítette az ostort az Ilia feje fölött.

- Te vagy az oka mindennek, te haszontalan! Ha idejében ideadod az ostort, nem eresztem ki a kezemből a láncot. Most már tartsd a hátadat a cimborád helyett!

A gyerek elsikoltotta magát, de olyan keservesen, hogy minket is majd megríkatott a fa hegyében. S mire az ostor lecsapott volna: a mackó előbújt a bódéból. Nem állhatta, hogy a kis cimborája kapjon ki őhelyette.

Odakocogott a gyerekhez, hozzátörleszkedett nagy buksi fejével, s dörmögött is neki valamit. Bizonyosan azt, hogy:

- Ne félj, míg engem látsz!

Aztán odakocogott a gazdához, s leguggolt előtte békítő morgással. A gazda pedig meg­vereget­te a vállát, kezébe vette a láncot, Ilia megpörgette a dobot, s a mackó soha életében nem táncolt még olyan jókedvvel, mint most.

De nem is tapsoltak még annyit medvetáncnak, mint amennyit mi tapsoltunk. S ami virág, ami kalács, ami krajcár volt nálunk, azt mind Ilia szedte össze meg a medvéje. A kisgyerek apró karjával átfogta gubancos barátja derekát, ez meg nagy mancsát rátette kis pajtása vállára, s néha-néha ráhunyorított kis fekete szemével.

- Legyen a tied a virág, Ilia, nekem jó lesz a kalács is.