Vettétek-e már észre, ti városi gyerekek, hogy mikor így tavasszal hazajönnek a gólyák, milyen kevélyen repülnek át a nagy kőházak felett? Csalogathatjátok őket, integethettek nekik: nincs az a kecskebéka, amelyikért lefelé billentenék azt a hosszú nyakukat. Nagy méltósággal úsznak a napsugaras levegőben, ki a fehér tanyaházak közé, a szabad rónára. Ott várja őket a nádtetőn az öreg fészek, az udvaron a Marci gyerek, a Maros kutya, s még az öreg gazda is megbillenti a fejében a báránysüveget.

- Hozott isten, gólyamadár, jaj de régen várunk!

Nekem, mikor így tavaszidőn gólyát látok a város fölött, mindig eszembe jut a siroki gólyák története. Régi történet az nagyon, édesapámra az öregapám hagyta örökbe, az édesapám nekem adta, én meg - mit tegyek vele egyebet? - továbbadom nektek.

Nagy úr volt a siroki gróf, de még milyen nagy úr! Ki nem tudnám én azt beszélni, ha holnap ilyenkorig beszélném is, pedig az már csak nagy idő. Szántóföldje, erdeje, pusztája annyi, hogy a nyúl reggeltől estélig mindig siroki földön szaladhatott, pedig az már csak ért a nyargaláshoz.

Ennek a tenger birtoknak a kellős közepén kevélykedett a siroki gróf kastélya. Márvány­oszlopai, tükörablakai, aranyos tornyai: a tündérek nem laknak ilyen palotában. Kertje akkora, hogy elfért volna benne a fél falu, s abban a kertben akkora tó, hogy kifáradtak a hattyúk, mire egyik partjáról a másikra értek. A tó körül csodálatos nagy virágok kristályüveg házikóban, hatalmas fák, amikről soha le nem sárgul a levél, s a fák közt több a szelíd őzike, mint a szegény embernél a bárányka.

De hiába volt ez a kert akkora, hogy elfért volna benne a fél falu, soha nem tette abba a lábát senki, csak a siroki gróf meg a kisfia.

Szívtelen, kevély ember volt ez a siroki gróf fiástul. Gonoszabbul bánt a szegény jobbággyal, mint a vadászkutyáival.

Nagy úr volt a siroki gróf, de még nagyobb a fia. Senkit se szeretett az a mord ember, de a fiáért az életét adta volna. Meg is engedett neki az égvilágon mindent, azt legszívesebben, hogy a falusi gyerekeknek minden mulatságát elrontsa. Féltek is tőle a gyerekek, mint a tűztől, kerülték, mint a bárány a farkast.

Egyszer egy szép meleg tavaszi napon közéjük ugratott kis pej lován, ahogy a falu végén meresztgették a nyakukat az ég felé.

- Mit tátjátok a szátokat? - kiáltott rájuk mérgesen. Azok meg nagy tisztességtudással kapták le sapkájukat.

- Várjuk haza a gólyáinkat, gróf úrfi.

Csakugyan fönt, fönt a kék égen ott feketéllettek a siroki gólyák, ahogy seregestül jöttek hazafelé. De a kis gróf nem sokat törődött a gólyákkal, hanem az ostorával közéjük suhintott a gyerekeknek.

- Takarodjatok haza a viskótokba!

A gyerekek ijedten rebbentek szét, mint a meghajított varjúsereg, hanem volt köztük egy öklömnyi kis gyerek, az futtában visszakiáltott a gróf úrfira:

- A mi viskónkra rászáll a gólya, de a siroki kastélyt még az is elkerüli!

A kis grófnak szöget ütött a fejébe ez a beszéd. Körülnézett a sok apró kis házon, mindnyájá­nak a kéménye mellett ott gubbasztott a gólyafészek, némelyiket már igazgatta is a gazdája; csak az ő kastélyuk tornyaira nem szállt soha gólya.

Lihegve, kipirulva állított be az apjához.

- Apám, ugye, te mindent megtehetsz?

- Meg, fiam - feszítette ki kevélyen a mellét a siroki gróf.

- Ugyan, apám, mondjad a gólyáknak, hogy rakjanak fészket a mi kastélyunkra is.

- Meglesz, fiam - mondta a gróf -, mire reggel kiugrasz az ágyból, minden tornyon lesz egy gólyafészek.

S azzal kiadta a parancsot a hajdúknak, hogy építsenek a tornyokra gólyafészket. A hajdúk szerettek volna nevetni, de nem mertek. Inkább szót fogadtak, s gabalyítottak olyan gólya­fészkeket, hogy kastélynak beillettek.

Hanem a kis gróf nem ugrott ki másnap az ágyból. Megártott neki a sebes lovaglás, rázta a hideg, tüzelte a láz, de azért az volt az első szava:

- Apám, kelepelnek-e már a gólyáink?

- Mindjárt jönnek, fiam, mindjárt - simogatta meg a gróf a fiú kipirult orcáját. De biz azok egész nap nem jöttek. Este megint hiába nyögte a gyerek:

- Apám, itt vannak-e már a gólyáink?

A siroki gróf másnap hajnalban összefogatott az embereivel valahány gólyát, s berakatta őket a pompás fészkekbe. Alig várta, hogy fölébredjen a gyerek. S abban a percben, mikor kinyitotta bágyadt szemeit, és megkérdezte, mit csinálnak a gólyák, ijedten suhant be az ajtón az öreg hajdú.

- Megint elszálltak a gólyák.

A gyerek sírva fakadt, a siroki gróf pedig újra szétzavarta a szolgákat:

- Fogjatok gólyákat!

Sírokon soha nem kelepeltek annyit a gólyák, mint aznap. Egész estig űzték, hajszolták, fogdosták őket a hajdúk: hiába, egy se maradt a cifra fészekben.

Mikor a nap lement, és elcsendesedett a gólyavadászat lármája, a kis gróf elsóhajtotta magát:

- Látod, apám, mit ér a nagy hatalom, ha még egy gólyát se bírtál nekem itt marasztani?

Azzal lefogta a szemét, és föl se nyitotta többet. Szárnya nőtt neki is, elrepült ő is a siroki kastélyból.

Nem sokáig maradt ott a siroki gróf se. Egy darabig még kijárt a faluba, előgyelgett a gólyafészkes házak közt, s könnybe borult szemmel nézte, hogy tanítják repülni kis fiókáikat az öreg gólyák. Egyszer aztán otthagyta a kastélyát, birtokait, s úgy eltűnt arról a tájról, hogy sohase látta többet senki.

A gazdátlan kastélyt aztán megette az idő. S ahogy márványoszlopai megrepedeztek, tükör­ablakai megvakultak, tornyai leroskadtak, odaszoktak a gólyák. Ma csak egy-két magas falomladék van már belőle: annak is mindnyájának gólyafészek van a tetején.