Gáborka, az új mosóasszonyunknak a fia lehet olyan háromesztendős. Tegnap jött először a házunkhoz. Azaz nem is jött szegényke, mert az édesanyja hozta az öliben. Meg is pirongattam érte, ahogy megláttam,

- Nem való már az ilyen nagy legényt ölben hordozni - mondtam neki. - Eljár már ez a maga lábán is, igaz-e, kis huszárom?

Kis huszárom nem szólt semmit, csak nézett rám a búzavirágszemével, hanem az édesanyja azt mondta csendesen:

- Gáborkának nincsen lába.

- Gábojkának nincsen jába - mondta utána a gyerek is, de ő már nevetett is hozzá. Piros szájacskájából kivillantak rizskásafogai.

Megállt a szívem verése, ahogy a fiúcskát kibontotta az édesanyja a nagykendőből. A lábacskái csakugyan föl voltak zsugorodva.

Az asszony megijedt, hogy olyan egyszerre elszótlanodtam. Sietett szétteríteni a nagykendőt az akácfa hűvösében, s gyöngéden ráültette Gáborkát.

- Ne tessék félni - nézett rám félénken -, jó gyerek ez nagyon, nem aggat a munkámban. Felé se kell néznem délig, úgy eljátszogat itt egy ültő helyében.

Azzal már ment is a mosókonyhára, csak éppen megveregette még a gyerek gömbölyű képét, és a kezébe nyomott egy száraz zsemlét.

Majd én vigyázok inkább Gáborkára.

Befordultam a szobába székért. Ugyancsak siettem vele kifelé. Az ablakon keresztül láttam, ahogy a Talpas kutya odacammogott a kis nyomorékhoz. Megijedtem nagyon, mert barátság­talan teremtés ez a mi öreg Talpasunk. Még engem is megugat, ha rosszat álmodott.

- Talpas, ide gyere! - kiáltottam rá szigorúan.

- Tajpas, ide gyeje - kacagott a gyerek, s hozzáhajította a zsemlét a kutyához.

Talpas meghökkent egy kicsit. Megállt, felém fordult, aztán megcsóválta bozontos fejét, és a szájába vette a zsemlét.

- Teszed le, Talpas! - parancsoltam neki.

Talpas haragosan rám mordult. Azt hiszem, azt mondhatta kutyául:

- Nem hallgatsz, te ember! Jobban tudom én, mint te, hogy mit kell csinálni.

Azzal odaballagott a gyerekhez, és az ölébe ejtette a zsemlét. De már akkor szaladt is visszafelé, s barátságosan rávihogott a fiúra.

- Vágd hozzám megint, Gáborka! - mutogatta nagy fehér fogait fekete ínye mögül.

A gyerek pedig megértette a vén jószág beszédét. Vígan tapsikolt két kis kacsójával, és megint elhajította a zsemlét. S ahányszor elhajította, a Talpas mindig visszavitte hűségesen.

Utoljára is a gyerek unt bele a játékba. Csöpp kezével megrántotta a Talpas két nagy fülét, és nagyot lökött rajta.

- Csúnya Tajpas!

A Talpas még ezért sem haragudott meg. Eltátotta a száját, és nagyot ásítva végighevert a kendő szélén.

- Jó, jó, Gáborka, azért én mégiscsak melletted maradok - pislogott a gyerekre a félig lehunyott szemével.

Pörge bajuszú pille suhant el a gyerek szöszke feje fölött. A szárnya tele volt virágporral, látszott rajta, hogy a mézesboltban járt.

- Jepke! - tekintett föl rá Gáborka, s nekem megint elszorult a szívem.

- Istenkém, mért nem kergetheti ő is a pillét, mint más gyerek! - sóhajtottam el magam.

Abban a percben kinevetett egy elszabadult napsugár a felhők alól, s rátűzött a Gáborka arany­hajára. Nem tudom, azt nézte-e a pillangó árvalányhajnak, vagy a szemét nézte búzavirágnak, de egyszerre lecsapott, és körülröpdöste a Gáborka fejét.

A napsugár egyszerre beragyogta az én szívem is.

- Ha Gáborka nem mehet a pillangó után, a pillangó keresi föl Gáborkát.

És aztán fölkereste a cserebogár is, a katicabogár is. Jöttek a hangyácskák is, és kértek tőle zsemlemorzsát. Nagy fejű tücsök kidugta a fejét a tücsökpalotából, s ahogy meglátta Gáborkát, mindjárt elővette a citeráját. Cinege szállt az akácfára, és ahogy Gáborkát meglátta, mindjárt megszólalt:

- Gyerre, gyerre, gyerre!

- Merre, merre, merre? - tudakozódott egy másik cinege a háztető szélén.

- Erre, erre, erre! - hívogatta az akácfás cinege. - Gyere, meséljünk valami szépet ennek a szegény Gáborkának.

És valami szépet mesélhettek neki, mert a Gáborka szeme úgy fénylett örömében, mint a csillag. És annyit tapsikolt a két kis madárnak, hogy utoljára belefáradt. Szöszke fejét ráhaj­totta a Talpas kócos bundájára, és nem telt bele három cinegeszó, már akkor aludt, mint a tej.

És akkor egyszerre elhallgattak a cinegék. A tücsök is letette a citerát, és még a hangyácskák is abbahagyták a morzsahordást, hogy föl ne ébresszék a kopogásukkal Gáborkát. És akkor az öreg akácfa sóhajtott egyet, és behavazta szép fehér virágjával a gyereket. Mintha csak azt akarta volna mondani:

- Látod, Gáborka, én is barátod vagyok!