Csendes, holdvilágos estén, mikor a tücsök is leteszi már a szépen szóló hegedűt, felébred álmából Vakondok úr, a földvári herceg. Neki ilyenkor nappalodik, mikor más istenteremtése elteszi magát éjszakai nyugovóra. Nagy úr a herceg, ha csupán vakondoknak hívják is.

Nagyot nyújtózik a vackán, s keresi a feje fölött a csengettyűzsinórt, mert mosdóvizet akar hozatni az inasával. Szereti a tisztát, mert azt hallotta kiskorában, a vakondokiskolában, hogy úgy szép a herceg, ha tiszta.

Az ám, de hasztalan kapargál, nem találja azt a vékony fűgyökerecskét, amelyik csengettyűzsi­nór gyanánt szolgált le a földvári kastélyba. Elfonnyadt-e, kiszáradt-e, más egyéb veszedelem érte-e, majd kitudódik az a maga idején. Elég az hozzá, hogy nincs csengő, nincs inas: ki öltözteti most már sétáló gúnyába a földvári herceget?

- Magad uram, ha szolgád nincs - morog haragosan a kegyelmes úr, s nagy ásítozva nekilát az öltözködésnek.

Hanem azért nem kell ám sajnálni a földvári herceget. Utóvégre még a hercegnek se esik le az aranygyűrű az ujjáról, ha a maga kezével fésülködik meg, aztán meg nem is szakad ám bele a fáradságba a földvári herceg. Nem sokból áll az öltözködése. Megrázza fekete bársonybundá­ját, kipödri busa bajuszát, s egyszerre olyan nyalka legény lesz belőle, hogy hanyatt vágódik a szőrén a holdsugár.

Tudja ő azt, ha tükörbe nem néz is. Tükörbe pedig azért nem néz, mert ilyent nem tart a házában. Mégpedig azért nem tart, mert úgyse látná meg benne magát. Éppen csak azért van neki szeme, hogy legyen, de hasznát nemigen veszi az örökös sötétségben. Azért csúfolják vakondoknak a rosszakarói. Kesztyűje sincs, csizmája sincs szegény jámbornak, ősidőktől fogva az a szokásuk a földvári hercegeknek, hogy mezítláb járnak.

Hanem azért mezítláb is herceg a herceg. Egyes-egymaga lakik akkora palotában, hogy elég volna három falu egerének. Van abban kis szoba, nagy szoba, hálószoba, vendégszoba, éléstár, pince. Hát még a titkos folyosói! Nincs az a generális, aki azoknál különbeket tudna kieszelni. Mesterség azokban eligazodni annak, aki nem földvári herceg. Igaz, hogy az egyebet se tanul gyerekkorától fogva, mint a palotájában való járás-kelést.

De nini, mi történt hát azzal a csengettyűzsinórral? A földvári herceg fölkapaszkodott a padlásra, és kinyújtotta az orrát, mint ahogy mások a szemüket nyitják ki. Ő az orrával lát a szeme helyett. Megérzi vele azt, amit szemmel meg se lehetne látni.

- Ejnye, a vakondok csípje meg, idegen szagot érzek! Ki csavarog itt a váramban éjszakának idején?

Nagy, kövér cserebogárhernyó lapult meg a sarokban. Gonosz szerzet az nagyon, elrágja a füvek, virágok, vetemények gyökereit. Most is ott majszolta még a csengettyűhúzó gyökeret. Nagyon tudakolta volna már az utat a haszontalan férge, de elkésett vele. A földvári herceg kitátotta a száját, s volt hernyó, nincs hernyó. Abból ugyan nem lesz már cserebogár.

Száját nyalogatva most már megindult sétájára a hatalmas úr. Minden éjszaka bejárja birodalma minden zegét-zugát, hogy nem tolakodott-e be valaki. S jaj annak, akit ott talál! Hernyót, bogarat, földi férget százszámra temet telhetetlen gyomrába.

Hajnal felé aztán, mikor már kedves egészségére kívánják egymásnak az éjszakai nyugodalmat a kakasok, álmosan ballag hálóterme felé a földvári herceg. De bezzeg kimegy az álom a szemiből, ahogy a kastély előcsarnokába ér. Nagy, pohos mezeiegér szalad vele szembe vidám cincogással.

- Megálljunk, atyafi! - ugrik elejbe a házigazda. - Kik vagyunk, mik vagyunk, mi járatban vagyunk?

- Csend abban a rossz gúnyában - mondja kevélyen az egér -, én Búzaviszi báró vagyok. Most néztem körül a földjeimen, s nem találom az utat hazafelé. Hát te miféle szerzet vagy, hékás?

- Én meg a földvári herceg vagyok, s majd megmutatom az utat uraságodnak, ha rossz néven nem veszi.

S úgy vágta képen az egeret, hogy a szeme is szikrázott bele.

- Hitvány, majd megtanítlak én tisztességre! - süvöltötte, s fülinél fogva úgy megrázta az egeret, mint a molnárinas a zsákot. Csakhogy a zsák zsák marad, akárhogy megrázzák, de az egérből csak a farka hegye maradt meg, mire a birkózásnak vége lett.

Hanem most már csakugyan elfáradt a fekete bundás vitéz. Föl akart szaladni a föld színére egy kis friss levegőt szívni. Hát ahogy kiüti az ormányát a háza kéményén, két tüzes szem mered rá a hajnali szürkületben, s haragos morgás fogadja:

- Brr, ki turkál, botorkál kora virradatkor?

- Én a földvári herceg vagyok.

- Én meg a Maros kutya vagyok.

Több se kellett a földvári hercegnek. Visszaugrott, s olyan sebesen elvitte a fekete bundát, hogy még most is szalad, ha meg nem állt. A Maros kutya meg nekiállt a két első lábával a friss túrásnak, s bizonyára mind széthányta volna a földvárat, ha rá nem szól a korán ébredt gazda:

- Nyughass, Maros! Ne bántsd a vakondokot. Derék kis szolgája ő a gazdálkodó embernek. Annyi férget elpusztít, hogy azért el lehet neki nézni, ha egy kicsit felturkálja a földet.