Egy áprilisi reggel édesapánk csendesen kinyitotta a szobánk ajtaját, és közben ébresztgetett bennünket.

- Halljátok csak, ti álomszuszékok, vendégeink érkeztek az éjszaka! Hallgassátok csak, hogy köszöntenek benneteket!

A tornácról a hajnali csendességben édesen csicsergett be a köszöntő:

Fityfiritty, fityfiritty,
kikelet kivirít.
Terike, gyere ki,
Ferike, gyere ki,
csicseri, csicseri.

Megjöttek a fecskéink!

Még abban az órában hozzáfogtak a fészekrakáshoz. Az eresz szögletében ragasztották meg gömbölyű kis fészküket maguk gyúrta sárból, szalmatörekből. Nincs az a kőmívesmester, aki fürgébben dolgozna náluk. S ahogy a sarat hordták, rakták, simították, gömbölyítették, minden mozdulatuknál mondtak valamit:

- Vakolat van-e még?

- Van elég.

- Add errébb!

- Fuss szalmáért, picike!

- Hozom én ízibe.

- Hocc ide!

- Cvikk, cvikk, cvikk!

- Mi tetszik?

- Jó ebéd tetszenék.

- Milyen legyen az ebéd?

- Bogaracska, legyecske.

- Kis fecske, gyere csak a kertbe, gyere, gyere, gyere!

Azzal huss, ki a kertbe, ahol igazán terített asztalt találtak. Csak a szájukat kellett tátogatni, szinte magától hullott bele a sok bogár. El is pusztították őket egy hét alatt, úgy, hogy aranyért se lehetett volna egyet se találni közülük. Még az utcánk tájékáról is eltakarodott a sok bogár, olyan rendet tudtak tartani a mi kis zselléreink.