Cudar, goromba téli idő volt. Bömbölt a szél, mint a veszett vad, szaggatva fejünk fölött a nádtetőt, s úgy rázta a jégvirágos ablakunkat, hogy ijedelem volt hallani.

- Nadanó, Tejitének fázitja van - panaszkodott a húgom, és dideregve bújt oda nagyanyóhoz, aki a padkán ülve melengette a hideg kemencét. Másik oldalról én húzódtam hozzá, kócos fejemet odahajtva öreg szívére. Az ölében pedig ott dorombolt a Cirmos. Hármunk közül neki volt a legjobb, mert őt mind a hárman melegítettük.

- Nadanó, setétet látot. Nadanó félet - szepegett Terike. Leugrottam a padkáról, megkerestem az asztalon a mécsest: nem volt benne egy csöpp olaj se.

- Nem baj, lelkem - vigasztalt bennünket nagyanyó -, világít már a holdacska. Az a szegény emberek lámpása.

A holdacska csakugyan bekukucskált az ablakon, s elnézelődött rajtunk, ahogy ott gubbasz­kod­­tunk a kemence körül beteg madarak módjára. A szél egyre hangosabban üvöltözött, s mi egyre jobban elcsendesedtünk. Terike már a kis markába szorította az egyik fülét a Cirmosnak. Mindig úgy szokott tenni, ha alvófélben volt. Én magam is álmosan bóbiskoltam, mikor egyszerre megszólalt nagyanyó. Reszketett a hangja, s a szava háromszor is elakadt:

- Gyerekeim... lelkecskéim... szívecskéim... holnap eladom a cirmost.

Egyszerre kiment a szememből az álom, s elállt a szívem verése. Ijedten szorítottam magamhoz a cicát.

- A Cirmost, nagyanyó? Ugye, csak tréfálsz, édes, jó nagyanyó?

Mióta nagyapó meghalt, azóta minden héten eladtunk valamit. A tarka bocit, a búbos kakast, a kendermagos tyúkot, a kakukkos órát, a diófa almáriumot. S mentül üresebb lett a házunk, annál jobban szerettük a Cirmos cicánkat, az egyetlen jó pajtásunkat a kerek világon.

- Se kenyerünk, lelkem, se tűzrevalónk - törülgette nagyanyó a szemét. - Egy-két garaskát majd csak adnak érte a jó emberek. Aztán, látjátok, ha szerzünk is valahonnét kenyeret, mindig a Cirmos eszi el előletek a bélesét.

Csendes zokogással lehajtottam a fejemet, és nem szóltam többet semmit. Beláttam, hogy nagyanyónak igaza van: nem tarthatunk a háznál olyan ingyenélőt, mint a Cirmos, aki még egeret se tud fogni. Terike azonban, a kis esztelen, félálmában is haragosan mormogott:

- Jossz nadanót nem szejeti Tejite.

Ó, nem tudom én még ma se kimondani, micsoda szomorúság ereszkedett azon az estén a mi szegény házunkra. Még a holdvilág se tudta tovább nézni a nyomorúságunkat: eltakarta orcáját nagy fekete felhővel. A sötétben aztán egyéb se világított, csak a Cirmos villogó szeme. Mintha csak azt akarta volna mondani:

- Ohó, nagyanyó, én is ott leszek akkor, mikor te engemet el akarsz adni!

Bizony pedig, istenadta jószág, nem nagyon kérdezett téged másnap reggel nagyanyó, mikor belebújtatott a nagy füles kosárba. Majd meghasadt pedig szegénynek a szíve, mikor kihúzott közülünk a szalmavacokról. Terike akkor is ezt szepegte:

- Cijmos, hová méd, öjed Cijmos?

Hát bizony ezt nem tudta az öreg Cirmos. Nem tudta szegény nagyanyó se. Ahogy ott ácsorgott a piacon, a nagy sokadalomban egyik helyről a másikra taszigálták, de bizony senki meg nem kérdezte tőle: hogy a macska, nénike? Akit megkínált is vele, mind kinevette. Piacon árulni macskát: ugyan ki hallott már ilyet?

S nagyanyó, szegény jó nagyanyó maga se tudta, miért: de szinte örült már neki, hogy nem akad gazdája a Cirmosnak. Mentől jobban haladt az idő, annál jobban nekividámodott, s egész belesápadt, mikor nagy sokára megszólította szép nyájasan egy öregúr:

- Eladó-e az a szép cica, anyóka?

- Hát... már... izé... hogyha éppen hát - motyogta szegény nagyanyó zavarodottan.

Az öregúr elmosolyodott, s a markába nyomott nagyanyónak egy nagy ezüstpénzt.

- Itt lakunk a harmadik házban, hozza el odáig a cicát, anyókám.

Most már nagyanyó is mosolygott, de olyanformán, mint akinek sírhatnékja van. Boldog isten, hogy jóllakik majd a két árva abból a nagy pénzből! Nagyanyó már szinte érezte, hogy süt a meleg kemence, hogy párázik az asztalon a forró kalácscipó. Piros felső haja a Janikáé, fehér alsó haja a Terikéé, foszlós fehér bele a Cirmos cicáé.

Az ám, ebben a percben megszólalt az öregúr:

- No, lelkem, itthon vagyunk, adja ide a cicát.

Nagyanyó arcáról elszállt a mosoly.

- Alásan kérem az urat - hebegett szegény -, de aztán ha meg nem sértem, lesz-e maguknál jó helye ennek a Cirmosnak?

- Amilyen macskát illet - nevetett az öregúr.

- Mert tejfölön nevelkedett ám ez a boldogabb világban.

- Azt minálunk is megtalálja.

- Aztán nincs ám ez egérkoszthoz szokva.

- Az az ő baja.

- De tollas ágyban szokta ám az éjszakát tölteni. Aztán nem tűri ám, hogy haragosan kiáltsanak rá.

De erre meg már az öregurat hagyta el a béketűrés. Bosszúsan mordult rá a nagyanyóra:

- Ejnye, de sok baja van magának, jó asszony, nem érdemes az a haszontalan macska ennyi szóbeszédre!

Egyéb se kellett nagyanyónak. Szinte megfiatalodott, olyan sebesen tette le a földre a kosarát, s kereste elő a kötője zsebéből az ezüstpénzt.

- Vegye vissza az úr a pénzét. Aki a Cirmosra azt mondja, hogy haszontalan macska, annak a Cirmos nem eladó. Nem ám, nem eladó a Cirmos. Ilyen macska nincs több a világon. Ez a Janika cicája, ez a Terike cicája, ez a mi utolsó jószágunk. Érti-e az úr?

Kigyulladt nagyanyó orcája, s utoljára már olyan hangosra fogta a szót, hogy nemcsak az öregúr ámult-bámult, de még a Cirmos is megrettent tőle. Kiütötte gömbölyű fejét a kosárból, széttekintett a világban, aztán hirtelen kiugrott, s úgy elszaladt a búzásszekerek alatt, hogy tán a világból is kiszaladt. Nagyanyó fehér lett, mint a viasz, s bizony végigvágódik az utca porában, ha az öregúr meg nem kapja.

- Sose bánja, anyókám - vigasztalgatta szelíden -, azt ugyan meg nem fogja többet senki se. Legalább a pénzt tegye el most már, jó lesz egyre-másra a kis unokáknak.

Értette is, nem is nagyanyó a vigasztaló beszédet. Ő csak annyit tudott, hogy oda van a Cirmos. A legszebb macska, a legjátékosabb macska, a Janika meg a Terike macskája.

Mikor összeszedte magát egy kicsit, odaballagott, ahol a kenyeresek árulnak, s vett meleg cipót, piros hajút, mint a rózsa, fehér bélűt, mint a kalács. De ezzel is csak sírva tipegett haza szegény, s elszorult a szíve, mikor a kis ajtón belépett.

Terike belegubózott egy rongyos szűrbe, úgy leste nagyanyót, s vígan szaladt eléje.

- Jó nadanó vad. Nem adtad el a Cijmost. Szeretjet, jó nadanó.

Nagyanyó ámult-bámult, hát még mikor én odaálltam eléje - vállamon a Cirmos cicával. Úgy dorombolt, úgy fogott a haszontalan, hogy a ködmönkémen keresztül is mind föltépte az ingecskémet.

- Nagyanyó, nagyanyó, a Cirmos egeret fogott!

Úgy bizony, mert nem ment ám a Cirmos világgá, ahogy a kosárból kiugrott. Dehogy ment, dehogy: egyenest hazaszaladt, s ahogy a küszöbön beugrott, mindjárt egeret fogott. Életében az elsőt.

S ahogy nagyanyót meglátta, fölpúposította a hátát, s ráhunyorgott alamuszi szemével.

- Ne búsulj, nagyanyó, nem leszek többet ingyenélő. Megkeresem már én nemcsak a kenyerem, hanem a pecsenyém is!