Minden gyerek ismeri azt a jámbor kis madarat, aki falun-városon ott pipiskedik a kocsiúton, s ha kérdik, ha nem, odacsikorogja a nevét az embernek:

- Pipis, pipis, pipis...

S ilyenkor illegeti-billegeti a farkacskáját, csavargatja jobbra-balra a nyakát, utoljára pedig fölmereszti fejecskéjén tollbóbitácskáját. Olyan az őnála, mint mikor mi illendőségből levesszük a kalapunkat.

Az ám, de hát mért van a pipiskének olyan furcsa bóbita a fején, amilyen egyik atyafiának sincs, se a pacsirtának, se a fülemülének?

- Hát azért, mert a jó Isten úgy teremtette - azt mondjátok ti erre, ugye?

Pedig nem úgy van ám az. Mikor a jó Isten megteremtette a pipiskét, neki is éppen olyan szép simára volt fésülve a feje, mint a pacsirtának, vagy a fülemülének. Nem is tetszett ez a pipiskének, törte az eszét, hogy mit kellene csinálni a sima fejével; utoljára odatipegett a jó Isten elé.

- Uram teremtőm - csipogja neki -, mért nincs énnekem legalább akkora fülem, mint a fülesbagolynak?

A jó Isten elmosolyogta magát, s a tenyerébe vette a kis madarat.

- Jaj, pipiske, nem ingyen kapta ám a bagoly azt a hosszú fület! Éjjel-nappal mindig tanult, s a tudománytól nőtt meg akkorára a füle.

No, a pipiskének se kellett egyéb, egyszerre elrepült a jó Isten tenyeréről, s meg se állt, míg ahhoz az odvas tölgyfához nem ért, ahol a fülesbagoly lakik. Az akkor is kint ült a küszöbön, s rettentő komolyan olvasott egy nagy darab tölgyfalevelet. Úgy nekiadta magát a tanulásnak, hogy csak harmadszorra hallotta meg az alázatosan hajlongó pipiske köszöntését:

- Szép jó reggelt, tudós mester!

Bagoly mester letette a levelet, föltette a pápaszemét.

- Jó reggelt, szarka, jó reggelt, alig ismertem rád.

- Nem a szarka vagyok én, hanem a pipiske.

- Hát persze hogy a pipiske vagy, egyszeribe rád ismertem. Szolgálhatok egy kis egér­pecsenyével?

- Köszönöm, nem élek vele.

- Hát persze hogy nem élsz vele, tudtam én azt mindjárt. Tudok én mindent. Azt is tudom, mi járatban vagy. Bizonyosan ki akarsz hívni sétálni. Ahogy megláttalak, mindjárt leolvastam a képedről a szándékodat.

- Inkább be akarok menni hozzád, bagoly mester - mondta a pipiske. - Szeretnék hozzád beállni inasnak, hátha rám ragadna valami a tudományodból.

- Ugye, megmondtam? - örvendezett a bagoly. - Már amikor az erdőszélen lebegtél, mondtam magamban: no, ez a pipiske bizonyosan tudósságot akar tanulni tőlem. Hát csak kerülj beljebb, pipiske, majd megalkuszunk.

No, az alku könnyen ment. Pipiske megfogadta, hogy minden reggel tisztára törülgeti a bagoly mester pápaszemét, bagoly mester pedig megígérte, hogy mindenre megtanítja pipiskét, amit ő tud.

- Mindjárt hozzá is foghatunk - buzgólkodott a bagoly, előhúzott a könyvtárából egy fakérget. - Jól ide hallgass, mert ezt egy nagyon híres íródeák szerkesztette, a szú.

Pipiske szinte megdermedt a nagy kíváncsiságtól, ahogy bagoly mester rátette a mutatóujját az első sorra.

- Ez az első sor azt kérdezi, hogy mi a legjobb télen a hideg ellen. A második sor meg felel rá. Azt mondja, hogy télen a hideg ellen legjobb a csíki szűr.

- Hihihi - nevette el magát a pipiske -, még ilyen furcsát se hallottam: csí-ki-szűr, csí-ki-szűr!

- Ne nevess - mordult rá a bagoly haragosan, s fölmeresztette mind a két fülét -, a tudomány nem tréfadolog.

- Csí-ki-szűr, csí-ki-szűr! - kacagott a pipiske, de úgy, hogy minden tolla reszketett bele. - Csí-ki-szűr, csí-ki-szűr!

- Huj, huj! - rikkantott mérgesen a bagoly. - Nem való teneked a bölcs tudomány, te szeleverdi pipiske!

S azzal akkorát koppantott a fakéreggel a pipiske feje búbjára, hogy menten földagadt.

- Jaj! - sikoltotta a tudósnak, s kirepült az iskolából. De már az erdőszélen megint csak azt hajtogatta: - Csí-ki-szűr, csí-ki-szűr!

Nem is tud egyebet máig se, de a daganatot még most is hordozza a feje búbján, azért van neki bóbitája. A bagolynak meg azóta sincs inasa, senki se törülgeti a pápaszemét: azért lát olyan rosszul.