Biz az régen volt, mikor én életemben először álmodtam sarkantyús csizmával, de még most is sírhatnékom van, ha rágondolok, hogy milyen rossz volt abból a gyönyörű álomból fölébredni.

Hullott a könnyem, mint a záporeső, és szegény szülém még friss lángossal se tudta elállítani.

- Hej, édesanyám - szóltam hozzá -, ha énnekem sarkantyús csizmám volna!

Édesapám éppen akkor lépett be a szobába. Nyakában volt a csíkos tarisznya, vállán a nyitó kapa, indulóban volt a szőlőbe.

- No, gyerekem, jössz-e velem hernyót szedni? - kérdezte tőlem.

Nem szóltam semmit, édesszülém felelt helyettem:

- Nem szeret ez már menni sehová, csak ahol sarkantyús csizma terem.

- No, az pedig éppen a szőlőben terem - mondta komolyan édesapám.

De már akkor fogtam is a kezét, húztam is kifelé az ajtón, hogy el ne vigye valaki a sarkantyús csizmámat, mire kiérünk.

Én egy nyúlugrással előbb kiértem, mint apám. Kíváncsian néztem körül. A venyigék még aludtak a homok alatt, de a barackfák már fölébredtek, föl is öltöztek menyasszonyruhába. Jókedvű méhikék zümmögtek a virágokon. Hanem sarkantyús csizmát nem láttam sehol. Szaladtam is gyanakodva apámhoz.

- Apám, melyik fa termi a sarkantyús csizmát?

- Mindjárt, gyerekem, mindjárt - mosolygott, azzal lerakta holmiját a nagy eperfa árnyékába, és megfogta a kezem. - No, gyere velem!

Kimentünk a szőlő végére: ott megálltunk a körtefa alatt. Telis-teli volt az fakadó bimbóval, mint csillaggal a Tejút.

- Látod-e ott azt a cinegefészket? - mutatott föl apám a fa tetejére.

- Látom.

- No, hát abban van a te sarkantyús csizmád.

Ránéztem apámra. Tudtam, hogy amit ő mond, az olyan igaz, mint a nap az égen. Mégis elszomorodtam egy kicsit.

- De nekem nem cinegének való csizma kellene ám!

- Nem is az lesz az, fiam - ütött a vállamra apám. - Igazi legénynek való csizma lesz. Csukaorrú, magas sarkú, csikorgós talpú.

- Sarkantyú is lesz rajta?

- Arannyal futtatott rézsarkantyú.

- Nini, hiszen belenézhetek én abba a fészekbe!

Hittem is, nem is, de nem szólhattam többet. Apám elment megkerülni a szőlőt, a cinegevarga meg abban a pillanatban röppent ki a fészekből. Néztem utána, szerettem volna megszólítani, de aztán jobbat gondoltam.

Másztam föl, mint a mókus, de majd leszédültem, ahogy belenéztem a takaros kis fészekbe. Négy icipici tojásnál egyéb nem volt benne.

„Ez egyszer áprilist járatott velem apám” - gondoltam magamban. Elfutott a pulykaméreg, belemarkoltam a fészekbe, kiszedtem a tojásokat, s egyenként a fához vertem őket.

Épp az utolsó tojáskát loccsantottam szét, mikor nagy lelkendezve odafutott apám.

- Vigyázz, te, kárt ne tégy a fészekben!

Egy kicsit ijedten huppantam le a fáról.

- A fészekben nem tettem kárt, csak a tojásokat törtem szét.

- No, oda is van akkor a sarkantyús csizma - csóválta meg apám a fejét. - Hány tojás volt?

- Négy.

- Abból lett volna négy cinegefiók. Az mind megevett volna naponként ötven-ötven hernyót. Tudod-e, hány hernyó az?

Nagy nehezen kiszámítottam, hogy az mindennap kétszáz hernyó.

- A fiókákat az anyjuk körülbelül harminc napig etette volna. Tudod-e, mennyi az a harminc­szor kétszáz hernyó?

Én csak annyit tudtam, hogy az sok. Apám kiszámította, hogy a harmincszor kétszáz hernyó hatezer hernyó.

- No, ezek már nem esznek meg egy hernyót se - néztem föl egy kicsit elszomorodva a fára.

- Majd esznek őhelyettük a hernyók. Tudod-e, mit esznek?

- Gyümölcsfavirágot.

- Mégpedig minden hernyó mindennap egy virágot - számított tovább édesapám. - Hatezer hernyó hatezer virágot. Harminc nap alatt száznyolcvanezer virágot. Alma, körte, cseresznye lett volna abból. Almából, körtéből, cseresznyéből, barackból kiárultuk volna a sarkantyús csizmára valót.

Ebben a percben hazaérkezett a cinegemadár. Sose felejtem el jajveszékelését a kifosztott fészek körül. Szívszaggató sírása ma is fülemben cseng. S ma is jobban fáj a szívemnek, mint az, hogy akkor egyszer lett volna sarkantyús csizmám az életben, azt is megették a hernyók.