Szegény kenyérsütögető asszony volt az édesanyám, s bizony sokszor már hajnalban fölkeltett legédesebb álmomból:

- Talpra, legény! Fűtsd be a kemencét, mire kiszakajtom a kenyereket.

De a kemencefűtés csak egyik fele volt a mesterségemnek. Tudtam én segíteni az édesanyám­nak másképpen is. Mikor kisültek a fehér cipók, piros kenyerek, édesanyám elővett egy tiszta fehér abroszt. Annak az egyik végébe is bekötött egy kenyeret meg a másikba is, s azzal a nyakamba akasztotta a terhet. Én vittem el a kenyeret minden házhoz, ahol mitőlünk vásároltak.

Sokszor meleg volt még a kenyér, szinte sütött. De télen jó volt, mert bizony szellős volt a gúnyácskám, s csípett a hideg, ahol a friss kenyér nem melegített. Mentem is sebesen, az öreg nénik sokszor rám kiabáltak az utcán:

- Nini, hogy viszik azok a kenyerek ezt a kisgyereket!

Volt egy ház, ahova különösen nagyon szerettem kenyeret hordani. Nagy úr volt a gazdája, méltóságos úrnak kellett szólítani, de azért nagyon barátságos ember volt. Mindig krajcárt adott, ha otthon volt, s azt is megengedte, hogy az aranyozott rácson keresztül benézhessek a kertbe.

Olyan kert nincs több a világon, mint az volt. Nem is hittem, hogy nem a tündérek kertészked­nek benne. Aranyhalas tó közepében, amelyikbe szökőkút öntötte a vizet, csudálatos nagy kelyhű virágok mindenfelé, márványszobrok a sudár fenyőfák között.

Egyszer azt mondja nekem a méltóságos úr:

- Láttál-e már szép madarat, Ferkó?

- Láttam. Gólyát, fecskét, sármányt, cinegét.

- Nem olyant kérdezek én, fiam. Hanem olyan szelíd madarat, amelyik a ház körül él.

- Olyan is van nekünk: az édesanyám kendermagos tyúkja. Nincs olyan jó tojó tyúk a világon, se olyan szelíd. A kezemből elszedi a szemet.

- Ejnye, ejnye, Ferkó, hát nagyon szereted a kendermagos tyúkot?

- Oda nem adnám semennyiért!

A méltóságos úr elnevette magát, kinyitotta a kertajtót, s kimutatott a kertbe.

- Hát ezért ideadnád-e?

Egy nagy madár ült egy kőoszlop hegyiben, de olyan szép madár, hogy nem lehet azt szóval kimondani. A fején ragyogó tollkorona, a nyaka, mint a kék bársony. Csillogott-villogott minden tolla, alig lehetett ránézni, ahogy ott ült nagy méltóságosan. Hát még mikor kerekbe szedett farkát kiterjesztette, s megláttam, hogy szivárványszín szeme van minden tollának! Nem tudtam egy szót se szólni bámulatomban.

- Pávának hívják ezt a szép madarat - mondta -, jól megnézd, mert ilyent nem mindennap látsz.

De láttam én attól fogva a pávát minden percben, még álmomban is. Se étel, se játék nem kellett többet, mindig a páván járt az eszem. Mikor a kendermagos tyúk hízelgő kárálással szaladt felém, akkorát rúgtam rajta, hogy a kerítésig gurult. S még akkor se sajnáltam meg az istenadtát, hanem haragosan rákiáltottam:

- Mért nem vagy te olyan szép, mint a páva?!

Édesanyám meghallotta, amit mondtam, s kivallatta velem, hogy mi lelt. Sírva-ríva könyörögtem neki:

- Édesanyám, vegyen nekem pávát!

Anyám szomorúan simogatta meg a fejemet.

- Ó, fiacskám, nincsen nekünk arra való pénzünk. Nem szegény emberek mulatságára terem­tette azt az Isten. Különben a kendermagos tyúkért elcserélheted - tette hozzá mosolyogva.

Egy szempillantás alatt fölkaptam a tyúkot. Szegény azt se tudta örömében, hogy simuljon hozzám. Bizonyosan azt gondolta, kiviszem az árokpartra füvet csipegetni. Az anyám meg szemrehányóan nézett rám.

- Hát elviszed a legkedvesebb jószágomat? Hát van lelked odaadni ezt a hűséges teremtést?

Volt lelkem elvinni és odaadni. Máig se tudom, hol vettem annyi bátorságot, hogy szegény zsellérgyerek létemre odaálljak a nagy úr elé követelő szóval:

- Az ígéret szép szó. Itt a tyúk, viszem a pávát!

A méltóságos úr elnevette magát.

- Én nem bánom, Ferkó, csak te meg ne bánd. Tedd le a tyúkot. Majd elküldöm a pávát, mert te nem bírsz vele.

Ledobtam a kendermagost, s ujjongva nyargaltam haza.

- Anyám, hozzák a pávát!

Hozta is egy szolga, nagy födeles kosárban. A gyönyörű madárnak az volt az első dolga, hogy fölrepült a szalmás ól tetejére, s mind leverte onnan az uborkás üvegeket, amik ki voltak rakva a napra.

Anyám megharagudott a vendégre, de én leguggoltam az ól tövébe, s elgyönyörködtem a csudálatos madárban. Csalogattam, hívogattam le, de ügyet se vetett rám. Ha néha rám nézett, olyan haragosan nézett, hogy szinte megijedtem tőle. Bizonyosan a márvány-szobros, szökő­kutas kertet sajnálta.

Meg akartam vigasztalni. Teleszedtem a tenyerem tiszta búzával, aztán fölálltam a köszörű­kőre, s fölnyújtottam neki a kezemet.

- Egyél, pávácskám, és ne búsulj. A királyi udvarban se viselnék jobban a gondodat.

Mire ezt kimondtam, a páva úgy a kezemhez vágott éles csőrével, hogy fölhasította az ujjam. Nehéz szárnyával pedig úgy fejbe ütött, hogy leestem a köszörűkőről, s még a követ is magamra rántottam.

Ez így nem jól megy, gondoltam magamban, s most már csak messziről gyönyörködtem a cseremadárban. Az meg leszállt a tetőről, s nagy gőgösen körülsétálta az udvart. Csak most vettem észre, hogy csupa rongy a csizmája. Rút lábára szinte rossz volt nézni. De még rosszabb volt azt látni, hogy milyen csúful lenézi a páva a mi szegénységünket.

A kerítés aljában hűsöltek a tyúkok. Nagy csendességben voltak, bizonyosan az elajándékozott társukat sajnálták. Az én pávám odament hozzájuk. Bizonyosan megbarátkozik velük, gondol­tam magamban. Az ám, nekik ugrott, s úgy meggázolta őket, hogy alig lihegtek az ártatlanok. Ezt már nem állhattam én se, odahajítottam a kalapomat. Attól megijedt a páva, s hirtelen elugrott a kamraajtó elé.

A küszöbön hevert az én legjobb játszópajtásom, Pilliké, a fehér cica. Jókedvűen kanyargatta a levegőben hosszú farkát. Egyéb se kellett a pávának. Lecsapott a cica farkára, s akkorát rántott rajta, hogy fölkapta volna Pillikét, ha meg nem kapaszkodik a küszöbben. Nyávogott szegény, hogy majd belesüketültem. Szerencse, hogy a nagy sivalkodásra előugrott az öreg Bundás kutya, ő meg a páva farkát kapta meg, s aligha ki nem szedi belőle a szivárványszínű tollakat, ha a páva el nem rikoltja magát:

- Ju-u-u-új, ju-u-új, juj-júj!

Ilyen rettenetes rikoltás a mi házunknál még nem hallatszott. A Bundás úgy megijedt, hogy kiszaladt az utcára, s én magam is azt néztem, hogy merre bújjak. A páva meg egyre jajgatott, de úgy ám, hogy az egész utca népe a kapuhoz szaladt.

Nagyon elszégyelltem magam, s még azon az estén visszavittük édesanyámmal a pávát. A kendermagos tyúkot, csakhogy még egyszer visszakaphattam, oda nem adtam volna többet száz páváért. S most is valahányszor látok olyan házsártos, veszekedő, irigy madarat, mindig arra gondolok, hogy de sokkal többet ér nála egy szelíden pityegő, jámbor, kezes tyúkocska.