A világszép leány.

(Új-görög mese.)

Volt egyszer egy vadász. Ez a vadász elment egyszer vadászni s amint ment, mendegélt, csak megállott szörnyű nagy csudálkozással. Hiszen volt is mit csudálnia! Egy hegynek a teteje csak úgy ragyogott, fénylett, tündökölt s ez a ragyogás, ez a tündöklés áradott, folyt tovább, tovább. Ragyogott az egész vidék. Nem tudta elgondolni, hogy mi lehet a hegy tetején. Nekivágott a hegynek s íme, amint a hegy tetejére ért, látja, hogy egy madár van ott s annak a madárnak a fején egy nagy gyémánt. Abban a pillanatban felhúzta a fegyvert, célbavette a madarat, de mielőtt lőtt volna, megszólalt a madár. Azt mondta neki:

- Vigyázz, vadász, mert ha eltalálsz, az a te szerencséd, de ha nem találsz el, az meg a szerencsétlenséged.

De beszélhetett akármit a madár, a vadász elsütötte a fegyvert, ám a madár hirtelen félrekapta a nyakát, a golyó nem találta, aztán felrebbent és elrepült. Úgy elrepült a vadász szeme elől, mintha a föld elnyelte volna. Haza ment a vadász nagy szomorúan, ettől a naptól kezdve nem volt nyugodalma sem éjjel, sem nappal. Folyton eszében volt a madár beszéde, vajjon mi nagy szerencsétlenség történhetik vele? Addig tünődött, addig gondolkozott, addig szomorkodott, hogy elkezdett betegeskedni. Leesett a lábáról s egyszerre csak meghalt.

Volt a vadásznak felesége s egy öt éves fia, amikor meghalt. Búsult a szegény asszony, siratta folyton, éjjel-nappal az urát, de hát Isten megsegítette, nőtt, növekedett a fiú, aztán nehogy az apja mesterségébe fogjon, beadta a fiút egy foltozó vargához.

Telt, mult az idő, de a fiúnak semmi kedve nem volt a mesterségre. Kérdezte egyszer az édesanyját:

- Ugyan, bizony, édesanyám, miféle mestersége volt az én apámnak?

- Vadász volt a te apád, fiam.

- Hát én mért nem leszek vadász, mikor semmi kedvem sincs a vargamesterséghez?

- Óh, fiam, ne is gondolj te arra, hogy vadász legyen belőled. Annak lett az áldozata a te apád is. Maradj te csak a mesterséged mellett.

De beszélhetett az asszony, a fiúnak nem volt maradása a vargánál. Addig könyörgött, addig rimánkodott, hogy az asszony hazavitte. A fiú meg leakasztotta a szegről az apja puskáját s elkezdett ő is vadászni. Amint aztán egyszer járt-kelt, kóborolt, éppen afelé a hegy felé vetődött, ahol az apja arra a madárra lőtt.

Hát ő is megállott szörnyű nagy csudálkozással, mert íme, csak úgy ragyogott, tündökölt a hegy. Még a szeme is káprázott belé a fiúnak. Nosza, szaladt a hegyre, vajon mi lehet ott? Mitől van az a nagy ragyogás? Ott volt a madár a hegy tetején. A fiú egyszeribe célbavette, de mielőtt a fegyvert elsütötte volna, megszólalt a madár:

- Vigyázz, fiú s jobban célozz meg, mint az apád, mert ha eltalálsz, szerencsés leszel, de ha nem, megsiratod ezt a napot.

A fiú nem sokat törődött a madár beszédjével, még jobban célba vette s meglőtte a madarat, azzal felkapta s vitte haza a ragyogó gyémánttal. Na, hiszen volt otthon öröm, mikor az anyjának megmutatta a gyémántot! Most már vége a szegénységnek! Letették a gyémántot az ablakba s íme, lett akkora világosság, akkora ragyogás az egész városban, hogy csudájára jártak az emberek. Eljött a királynak a nagyvezírje is, az is ámult-bámult, csóválta a fejét, aztán egyszer mit gondolt, mit nem, bement a házba s kérdezte:

- Eladó ez a gyémánt?

Azt mondta a fiú:

- Nem eladó, ezt én az anyámnak hoztam.

Azzal elment a vezír nagy haraggal, a gyémánt pedig csak ottmaradt az ablak fáján, világított tovább, s mikor sötét este lett, oly nagy volt a világosság, hogy még a király is lejött a palo­tájából, odament a szegény asszony házához, úgy csudálta ezt a rettenetes nagy ragyogást, tündöklést. De nem ment be a házba, hanem szépen hazasétált s küldötte a nagyvezírt az asszonyhoz.

- Hallod-e, asszony, - mondotta a nagyvezír, - nekem nem adtad el a gyémántot, de most uram, királyom küldött ide: eladjátok-e vagy nem? Mondjátok meg az árát.

Felelte az asszony:

- Eredj haza, nagyvezír, mondd meg a szultánnak, hogy holnap majd felelünk. Addig engedje meg, hogy gondolkozzunk.

Elment a nagyvezír. Az asszony meg mondta a fiának:

- Édes fiam, jobb lesz, ha eladjuk a királynak a gyémántot. Ha egyszer ő meg akarja venni, úgy sem lesz tőle nyugodalmunk. Nagy az ő hatalma. Még pénz nélkül is elveheti. Legalább lássunk pénzt érette.

- Jól van, - mondotta a fiú, - adjuk el.

Másnap a fiú elment a királyhoz, vitte magával a gyémántot s hej, lett ragyogás, tündöklés a király udvarán s bent a palotában!

- Gyere, fiú, gyere, - örvendezett a király, - mit akarsz a gyémántért?

- Harmincezer piaszter az ára - mondotta a fiú.

Egyszeribe kifizette a király, a fiú meg hazaszaladt nagy örömmel.

- Na, édesanyám, van most pénzünk elég. Élhetünk boldogan holtig.

Hiszen éltek is, hanem egyszer csak kopogtat valaki az ajtón s hát a királynak az inasa volt, aki kopogtatott.

- Hallod-e te, vadász, - mondotta az inas - azt üzeni az én királyom, hogy építs neki elefántcsontból egy tornyot.

Megijedett szörnyen a vadász, szaladt a királyhoz s kérdezte:

- Igaz, felséges királyom, amit nekem üzentél?

- Igaz, - mondotta a király - azt akarom, hogy építs nekem egy elefántcsont-tornyot.

- Óh, felséges királyom, hát azt én hogy tudjak építeni?

- Az nem az én gondom, fiam! Aki ezt a gyémántot meg tudta szerezni, az elefántcsont-tornyot is építhet. Ha pedig fel nem építed, jól jegyezd meg, hogy a fejeddel játszol.

Nagyon elszomorodott a vadász, de kért három napot a királytól, hogy gondolkozzék, ezalatt próbál majd valamit. Aztán elment haza, otthon elkeseregte az anyjának, hogy mi történt vele.

- Hát, fiam, - mondotta az asszony - ez a nagyvezírnek a dolga. Haragszik rád, mert nem adtad neki a gyémántot. Most már az életedre tör. Dehát csak ne búsulj, majd valamit kigondolok én az én öreg fejemmel.

Gondolkozott, gondolkozott az asszony s egyszer csak azt mondja a fiának:

- Eredj, fiam, menj a királyhoz s mondd meg neki, hogy negyvenezer piaszterre van szüksé­ged, anélkül nem építheted fel a tornyot s hogy azt a negyvenezer piasztert a király a nagy­vezírnek a pénzéből adja ám!

Elment a fiú a királyhoz, elmondotta, hogy mit akar.

- Jól van, - szólt a király - meglesz a negyvenezer piaszter.

Egyszeribe hivatta a nagyvezírt s tetszett neki, nem tetszett: le kellett hogy számolja a negyvenezer piasztert, még pedig a vadász kezébe. A pénzzel hazament a fiú, odaadta az anyjának:

- Ihol, édesanyám, a negyvenezer piaszter.

- No, most, fiam, ebből majd építhetsz tornyot. Eredj ki a pusztára, ahol az elefántok legelnek, azt a pusztát rakd tele vályúkkal, teknőkkel. Azokat a vályúkat töltsd meg mindenféle gabonával, azonkívül borral. A borba vegyíts álomitalt. Aztán húzódjál meg szépen a vályú mellett, majd jönnek az elefántok, teleeszik, teleisszák magukat s mikor szépen elálmosodnak, leheverednek, akkor sorban öld meg őket, aztán megint üzenj a királynak, küldjön neked embereket, akik az elefántokat megnyúzzák, s mikor szépen megnyúzták, a csontokat szedd össze s építsd fel a tornyot.

Úgy tett a vadász, ahogy az anyja mondotta. S hát csakugyan harmadnapra lett annyi elefánt­csontja, amennyi csak kellett. Fel is építette a tornyot, de olyan szépet, hogy a király alig tudott betelni a nagy gyönyörűséggel. Hát hiszen a torony megvolt, hanem a nagyvezír csak nem tudott nyugodni. Bement a királyhoz s mondotta neki:

- Felséges királyom, te jól tudod, hogy én mindig a te hatalmadon, a te gazdagságodon dolgoz­tam. Nagy is a te hatalmad, rengeteg a te gazdagságod. Mindened van, ami csak embernek kell. Szebbnél-szebb, drágábbnál-drágább kincsek. Csak egy nincs: hozzád való, hozzád illő feleséged. Ebben az országban nincs egyetlenegy se, aki te hozzád illő volna. Hanem van más országban egy leány, Világszép az ő neve. Ha ezt a leányt meg tudod szerezni, akkor belőled ismét húsz esztendős ifjú lesz.

- Hát aztán hogy szerezzem meg én ezt a leányt? - kérdezte a király.

- Én azt gondoltam, - mondotta a nagyvezír - hogy az az ifjú, aki a gyémántos madarat meglőtte s aki az elefántcsont-tornyot megépítette, az neked azt a leányt is megszerzi.

Ahogy ezt mondotta a nagyvezír a királynak, egyszeribe szaladt egy inas a vadász házába, kopogtatott, belépett s mondta:

- Gyere, vadász, a királyhoz, beszélni akar veled.

Mit tehetett szegény vadász, bár sejtette, hogy rossz vége lesz ennek, ment a királyhoz.

- Mit parancsolsz, felséges királyom?

- Én neked nem parancsolok egyebet, - mondotta a király - csak azt, hogy feleségül akarom venni a világszép leányt s azt hozd el nekem.

- Óh, felséges királyom, hát én azt hogy tudjam néked elhozni? Ugyan ki beszélt neked erről a világszép leányról? Hol van az olyan ember a világon, aki őt ide el tudja hozni?

Mondotta a király:

- Ez pedig te vagy. Az, aki a gyémántos madarat meglőtte, s aki az elefántcsont-tornyot építette, el tudja hozni azt a leányt is.

Kiment a palotából nagy búsan a vadász, ment haza s mondotta az anyjának:

- Óh, édes anyám, nekem ugyan megesett! Azt akarja a király, hogy hozzam el neki a világ­szép leányt. Én pedig ezt a parancsolatját nem tudom teljesíteni.

- Ne búsulj, édes fiam, majd kieszelünk valamit, - vigasztalta az anyja. - Eredj, menj vissza a királyhoz s mondjad neki: - Csináltasson neked egy aranyhajót, azon az aranyhajón legyen negyven szép leány, a legszebb az országban. Annak a negyven leánynak a kapitánya legyen a nagyvezírnek a leánya. Egynek sem szabad a negyven leány közül tizennyolc esztendősnél idősebbnek lenni. Amíg ezt a negyven leányt összeszerzik, azalatt majd csak gondolunk még valamit.

Visszament a fiú a királyhoz, elmondotta, hogy mit akar.

- Jól van, fiam, - mondotta a király - meglesz a hajó, meglesz a negyven leány.

Egyszeribe kihirdettette az egész országban, hogy a legszebb tizennyolcéves negyven leányt hozzák az ő palotájába. Aztán szólott a nagyvezírnek is, hogy készüljön, mert az ő leányának is menni kell azon a hajón. De bezzeg, mikor hallotta ezt a nagyvezír, megrőkönyödött erősen: ki tudja, most mi lesz az ő leányával? Húzta, halasztotta a dolgot. Teljes hét esztendő telt belé, míg a negyven legszebb leány egybekerült. Dehát végre is csak összekerült, az aranyhajó is elkészült. El kellett indulni a világszép leány országába.

Hát jól van, elindult a hajó. Hét mult hét után, hónap hónap után, ment a hajó a tengeren, aztán egyszerre csak elérkezett annak az országnak a partjára, ahol a világszép leány lakott. Ottan a hajó kikötött, a vadász beleült egy csolnakba, maga mellé ültetett két leányt, kiszállott a partra, ottan találkozott két juhásszal, azoktól megtudta, hogy ez a világszép leány országa. Aztán visszaküldötte a két leányt s üzente a többinek:

- Várjatok itten negyven napig. Ha azalatt vissza nem jövök, azt jelenti, hogy elpusztultam valahol. Menjetek vissza az országotokba.

Elindult a vadász, még pedig gyalog, ment, mendegélt hegyeken, völgyeken, erdőkön, mező­kön át, s amint ment, egyszerre csak szembe jön vele egy rengeteg nagy szerecsen óriás. Hej, de megijedett a vadász, mikor ezt az óriást meglátta! Nagy félelmében köszönt neki:

- Jó napot, vitéz ember!

Felelt a szerecsen óriás:

- Nem vagyok én vitéz ember! Az a vadász a vitéz ember, aki meglőtte a gyémántos madarat.

- Hm, - gondolta magában a vadász - nem is tudtam, hogy én ilyen nagy vitéz vagyok.

Kérdezte az óriást:

- Hátha találkoznál ezzel a vitézzel, mit csinálnál?

- Hogyha találkoznám vele, - felelt az óriás - alázatosan meghajtanám magamat, a kezét meg­csókolnám s felajánlanám neki szolgálatomat.

- Bizony, ha így van, - mondotta a vadász - úgy nézz meg engem, hogy én vagyok az a vitéz, aki meglőtte a gyémántos madarat.

Abban a pillanatban mélyen meghajtotta magát az óriás, kezet csókolt a vadásznak, a hajából kitépett egy szálat, odaadta neki s azt mondta:

- Ha bajba kerülsz, ezt csak égesd el, ott leszek.

Azzal elbúcsúztak egymástól. A vadász ment tovább. Amint ment, mendegélt, egyszeribe elejébe perdül egy kicsi-kis emberke. Kicsike volt, de széles, tíz rőf széles volt a melle, s a testének fele ember, fele meg hangya volt. Köszönt a vadász neki:

- Jó napot, vitéz ember!

Felelt a hangya-ember:

- Hej, nem vagyok én vitéz! Az a vadász vitéz, aki meglőtte a gyémántos madarat!

- Hiszen az én vagyok, - mondotta a vadász.

Ahogy ezt kiejtette az ajkán, a hangya-ember mélyen meghajtotta magát, kezet csókolt neki s adott neki egy tollat:

- Nesze, ha bajba kerülsz, égesd el, ott leszek!

Tovább ment a vadász, s ahogy ment, mendegélt, egyszerre csak lát egy szörnyű nagy embert. Nagyobb volt még a szerecsen óriásnál is. S hát ebből az emberből úgy folyt a víz, hogy egy egész városnak a népe megfulladhatott volna abban a vízben. S ahogy kifolyt a rengeteg sok víz, egy szempillantásra vissza is szürcsölte. Köszönt ennek is a vadász:

- Jó napot, vitéz ember!

Éppen úgy felelt ez is, mint a másik kettő. Aztán a kabátjából leszakított egy darabot, azt odaadta neki s azt mondta, ha bajban lesz, csak égesse el, ott lesz mindjárt mellette.

Ment tovább a vadász s egyszerre csak mit lát? Lát egy rengeteg nagy lábat. Aztán néz tovább: lát egy másik lábat. Az egyik láb a másiktól öt napi járóföldre volt s ím, hogy följebb nézett, látja, hogy a két láb felett egy ember van. Csak úgy szédült a vadász, amint felnézett arra a szörnyű nagy óriásra. Köszönt neki is illendően:

- Jó napot, vitéz ember!

Ez is azt mondotta:

- Nem vagyok én vitéz ember, az az igazi vitéz, aki meglőtte a gyémántos madarat.

Ahogy megtudta az óriás, hogy a vadász az a vitéz ember, ő is adott a hajából egy szálat, azt csak égesse el, ha bajba kerül, ott lesz mellette. De bezzeg örült a vadász, nagy jó kedvvel ment tovább. Hiszen nem is kellett sokáig mennie, egyszerre csak lát egy gyönyörű szép palotát. Megy a palota felé, aztán szépen be is megy a kertbe. Az a kert tele volt szebbnél-szebb asszonyokkal, ott játszottak, futkároztak, táncoltak, nevetgéltek, énekeltek. A szeme nem győzte belepni a sok szép asszonyt. Hát, Uram, Teremtőm, amint észrevették a vadászt, ami asszony volt, mind elkezdett hangosan kacagni. Mondotta az egyik:

- No, nézzétek, megint akadt egy bolond, aki eljött a mi asszonyunkért. Óh, szegény bolond, neked is karóba kerül a fejed!

De közben lejött Világszép is, s hogy meglátta a vadászt, igen megtetszett neki, s elkezdett sajnálkozni rajta:

- Óh, te szegény fiú, - mondotta neki - miért jöttél ide? Lásd, jobb lesz, ha megfordulsz mindjárt. Most még mehetsz békével, mert a palotámba nem léptél be.

- Én pedig a palotádba akarok menni, - mondotta a vadász. - Egy életem, egy halálom, én éretted jöttem. Nekem mindegy: itt halok-e meg, vagy otthon kell meghalnom, ha téged haza nem viszlek.

- Jól van, - mondotta Világszép - hátha csakugyan elszántad magadat a halálra, gyere fel a palotámba. Ha meg tudod azt csinálni, amit mondok, akkor szerencsés ember vagy, a tied leszek; ha nem tudod megcsinálni, akkor bizony jaj neked, szegény fiú: szörnyű halálnak halálával halsz meg.

Volt a palotával szemben egy nagy ház, abba a házba bevitetett a világszép leány száz sült ökröt s ötszáz kenyeret, aztán abba a házba bezáratta a vadászt s azt mondotta neki:

- Ha holnap reggelre ezt a száz sült ökröt s ezt az ötszáz kenyeret meg nem eszed, a fejedet vétetem.

Elszomorodott a vadász, tünődött, búcsálódott, vajon mit tudjon csinálni? Egyszer csak eszébe jut neki a szerecsen óriás, aki neki egy hajszálat adott. Elégette a hajszálat s íme, abban a pillanatban ott van a szerecsen s kérdi tőle:

- Hát te miért vagy olyan szomorú? Mi bajod?

- Hogyne volnék szomorú, nézd, meg kell ennem ezt a száz sült ökröt, ezt az ötszáz kenyeret, különben karóba kerül a fejem.

- Hát te ezen is búsulsz? No, hiszen jobbkor nem is jöhettem, olyan éhes vagyok, hogy zöldet-vereset lát a szemem.

Azzal nekiült az óriás a sült ökröknek, a kenyereknek. Az ökrökből egy csont nem sok, annyi sem maradott. Az ötszáz kenyérből egy morzsa nem sok, annyit sem hagyott.

Reggel jött a világszép kisasszony, nézi, nézi a házat, hát bizony nincs abban senki, semmi más, csak az a vadász. Olyan tiszta volt, mintha kiseperték volna: még csak egy csontot sem talált.

- Na, jól van, te legény, - mondotta a világszép leány, - hanem ezzel még nincsen vége. Gyere csak velem.

Elvezette egy rengeteg nagy kemencéhez. Abban a kemencében csak úgy égett, lobogott a tűz. Mondotta neki:

- Eredj, bújj be ebbe a kemencébe!

De még csak most ijedett meg igazán a vadász. Mi lesz vele? De hát, mit tehetett? Egy élete, egy halála, mindegy már neki. Nekiindult a kemencének. Abban a pillanatban eszébe jutott az az óriás, akiből csak úgy folyt a víz. Elégette a hajszálat s íme, ott termett az óriás. Egy szempillantásra vízbeborult a kemence, elaludt a tűz, a másik pillanatban vissza is nyelte a vizet mind egy cseppig. A vadásznak nem lett semmi baja. Jött a világszép kisasszony s szeme, szája elállott a csudálkozástól, amikor látta a vadászt. Még csak meg sem pörkölődött.

- Na, vadász, ezt a próbát jól kiállottad, de még ezzel sincs vége.

Elvezette a gabonásba, ott egy rettenetes nagy halomba össze volt öntve búza, rozs, árpa, zab, mindenféle gabona. Azt mondotta neki:

- Holnap reggelre különválasztod ezeket a gabonákat utolsó szemig!

Azzal az ajtót rázárta a legényre. Gondolkozott, tünődött a legény s egyszerre csak eszébe jutott a hangya-ember. Elévette a tollat, elégette s íme, ott volt a hangya-ember, aki nem volt más, mint a hangyák királya. Egy szempillantás mulva ami hangya csak a világon, mind ott volt a gabonásban s reggelre külön-külön csomókba hordták mind a gabonát. Jött a világszép leány, ámult-bámult, csudálkozott, de örvendett magában erősen, hogy ez a próba is sikerült a legénynek.

- Na, te legény - mondotta a világszép leány, - még csak egy próba van hátra, ha azt is kiálltad, feleséged leszek. Van innét negyven napi járóföldre egy nagy almafa, azon az almafán van egyetlenegy alma, ezt nekem egy fertály óra alatt idehozod, máskülönben vége az életednek!

Gondolkozott, gondolkozott a legény s eszébe jut az az óriás, akinek akkora lába volt, hogy egyik hegyről át tudott lépni a másikra. Elégette annak a haját is s íme, ott termett az óriás. Mondja, hogy mi baj.

- Hát csak ez a baj?

Azzal az óriás csak felemelte a lábát, a következő pillanatban már ott is volt, ahol az a nagy almafa. Lekapta róla az almát, aztán egyet-kettőt lépett, tíz perc sem telt belé, otthon volt az almával.

- Ihol az alma!

Felment a vadász nagy örömmel a palotába, vitte az almát. Hej, de örült a leány is, megölelte, megcsókolta a legényt!

- Most már a tied vagyok, vihetsz magaddal!

Vitte is a legény egyenesen az arany hajóra. Éppen negyven napja volt, hogy leszállott a hajóról. Már gyászfeketébe húzták volt a hajót. Akartak visszaindulni a leányok nagy búval-bánattal, hogy elpusztult a szép vadászlegény. De íme, jött a negyvenedik napon, hozta magával a világszép leányt, aki olyan szép volt, hogy az a negyven leány nem győzte csudálni. Szemük, szájuk elállott a nagy csudálkozástól. Szépen felültek a hajóra, indultak is azonnal. Hét mult hét után, hónap hónap után s egyszerre csak megérkeztek a király országába, oda, ahonnét elindultak. De közbe legyen mondva, a legény a hajón megmondotta a világszép leánynak az igazat, hogy ő nem magának hozza, hanem a királynak.

- Már pedig én nem leszek az övé! - mondotta a világszép leány. - Hiába hoztál, én csak a tiéd leszek.

De mondhatott akármit, a tengerparton ott állott már az öreg király, ott állottak az udvari népek, ott a rengeteg sok katona: közrefogták a világszép leányt s vitték fel egyenesen a palotába. A szegény vadászlegénnyel nem törődött senki: ez nagy búval-bánattal hazament az édesanyjához s ottan elkeseregte, hogy mi történt vele.

- Ne búsulj, édes fiam, - vígasztalta az anyja, - meglásd, minden jóra fordul, csak bízd te a dolgodat a világszép leányra.

Hát Uram, Teremtőm, mi történt? Egyszer csak kopogtatnak az ajtón, híjják ki a vadászt. Mondja egy ember:

- Gyere, vadász, fel a palotába, hivat a királyné.

Felmegy a palotába s íme, ott várja a világszép leány s mondja neki:

- Maradj itt csak éjszakára. Reggel majd megmutatlak a népnek. Tudod-e, mi történt? Az történt, hogy feljött a palotába mind az ország népe s azt mondották: csak úgy engedik meg az öreg királynak a házasságot, hogyha reggelre csakugyan húsz esztendőssé változik. Én pedig vacsorakor altató italt adtam neki, de még a nagyvezírnek is, mind a kettőt elvittem arra az arany hajóra, amelyiken mi jöttünk, hadd vigyék őket az én országomba, onnét, tudom, vissza nem kerülnek többé soha. Reggel pedig téged szépen bemutatlak a népnek. Megmondom:

- Ihol, nézzétek, hogy megfiatalodott a király!

Úgy történt, ahogy a világszép asszony mondotta: reggel becsődültek a palota udvarára mindenféle népek. Akarták látni a királyt, vajjon csakugyan megfiatalodott-e? Kilépett a palota tornácára a világszép asszony, kézenfogva vezette a vadászt:

- Ihol, nézzétek, hogy a királyotok hogy’ megfiatalodott!

Hej, volt öröm! Egyszeribe megtartották a lakodalmat, lett dínom-dánom, heje-huja, hetedhét országra szóló. Még ma is foly a nagy dínom-dánom, ha azóta meg nem haltak.