Az okos leány.

(Szicíliai mese.)

Volt egyszer két testvér, az egyiknek hét fia volt, a másiknak hét leánya. Ha a hét fiú apja találkozott a testvérével, mindig gúnyolódott, csúfondároskodott.

- Hej, testvér, - mondogatta neki - neked hét virágcsereped van, nekem pedig hét kardom!

Szörnyen bosszankodott emiatt a hét leány apja, s valahányszor hazament, mindig igen szomorú, mindig igen bosszús volt. Egyszer aztán a legkisebbik leánya, aki csudaszép volt s amellett igen okos, igen ravasz volt, megkérdezte az apját:

- Édesapám, miért olyan szomorú mindig?

- Ó, leányom, ne is kérdezd, - mondotta az apja - az én testvérem, valahányszor találkozunk, mindig csúfolódik velem. Mert hogy neki hét fia van, nekem meg hét leányom, folyton azt mondja: - Hej testvér, testvér, neked hét virágcsereped van, nekem pedig hét kardom.

Mondotta az okos leány:

- Édesapám, egyet se bosszankodjék emiatt. Ha még egyszer a testvére csúfolódik, mondja neki: »Hiszen jó, jó, neked hét fiad van, nekem meg hét leányom. De az én leányaim okosabbak, mint a te fiaid.« Fogadj vele: mondjad neki, küldje ki a legkisebbik fiát, te is kiküldöd a legkisebbik leányodat, s majd meglátjuk, hogy melyik hozza el a királyfi koronáját.

- Jól van, - mondotta az apja - úgy is teszek, ahogy mondod. - S amint először találkozott a testvérével, s az megint csúfondároskodott, mondotta neki: - Jó, jó, igaz, hogy neked hét fiad van, s nekem hét leányom. De az én leányaim okosabbak ám, mint a te fiaid. Ha nem hiszed: próbáljunk. Indítsuk útnak egyszerre, én a legkisebbik leányomat, te meg a legkisebbik fiadat. Menjenek el a királyfihoz. Hadd lám: melyik tudja elhozni a királyfi koronáját.

- Helyes, - mondotta a testvér - próbáljuk meg! - Azzal elindították a legkisebbik fiút, s a legkisebbik leányt: azok mentek is együtt szép csendesen, addig mentek, mendegéltek, amíg egy folyócskához értek. De abban a folyócskában sok víz volt ám, nehéz volt átmenni rajta. A leány nem gondolkozott sokáig: leült a földre, a cipellőit lehúzta, a szoknyáját fölfogta s szépen átment a vizen. A fiú is leült szépen a patak partjára, de gondolta magában: »Hát aztán minek áztassam én a lábamat? Várok, amíg a víz mind lefoly.«

Úgy tett, ahogy gondolta. Leült, közben kikotorászott a zsebéből egy mogyorót, azt felvágta s annak a héjával kezdette meregetni a vizet. S ahogy meregette: szépen öntötte ki a homokba. »Majd elfogy ez a víz«, gondolta magában.

Ezalatt a leány már rég általment a patakon s amint ment, mendegélt, találkozott egy paraszt fickóval.

- Hallod-e, fickó! Add ide nekem a ruhádat, én meg neked adom az enyémet! Cseréljünk!

A fickó szívesen ráállott a cserére, a leány férfiruhába öltözött, aztán meg se állott, amíg abba a városba nem ért, ahol a királyfi lakott. Ahogy a palota elé ért, ott fel s alá sétált. A királyfi éppen künn állott az erkélyen, meglátta a szép fiút, egyszeribe szólott neki, felhívta s kérdezte, hogy ki s mi ő.

- Az én nevem, - mondotta a fiú - Giovanni. Idegen vagyok itt, szeretnék szolgálatot találni.

- Bizony, ha szolgálatot szeretnél találni, gyere hozzám, légy az én titkárom, - mondotta a királyfi.

Giovanni azonnal a királyfi szolgálatába állott, s bizony jól folyt a dolga: csak írta, irogatta a leveleket, amiket a királyfi diktált neki, annak pedig napról-napra jobban megtetszett a fiú. Hanem, amint írta, írogatta a leveleket, a királyfinak folyton a Giovanni kezén volt a szeme. Nézte, nézte, gyönyörködött benne, mert hogy gyönyörű szép fehér keze volt Giovanninak. Mondotta magában a királyfi: »Hej, hej, nem férfikéz ez! Bizony mondom, hogy leány ez a Giovanni!« Mondotta is az anyjának a királyfi egyszer:

- Édesanyám, hiszi-e, hogy az én titkárom leány?

- Ugyan ne bolondozz! - mondotta a királyné - már hogy volna leány?

- De bizony mondom, hogy leány az én titkárom, s nem férfi, mert férfinak nincsen olyan szép fehér keze.

Fehér a keze, gyöngyszem az írása.
Leányos a tartása.
Bizony mondom, halálos betege vagyok én
az én íródeákomnak!

Mondotta a királyné:

- Fiam, fiam, ne beszélj ilyen bolondokat, nem leány az! De ha éppen meg akarsz bizonyo­sodni, hogy fiú-e, vagy leány, hívd le a kertbe. Ha aztán szegfűt szakít a kertben, akkor bizonyosan leány; de ha rózsát szakít, bizonyos lehetsz benne, hogy férfi.

Még aznap lehívta a királyfi Giovannit a kertbe, s amint ott mentek, sétáltak, Giovanni egyszerre leszakított egy szép rózsát.

- Ej, ej, - mondotta a királyfi - hát miért szakítsz te rózsát, mikor itt ilyen szép szegfűk vannak?

Mondotta Giovanni:

- Miért szakítanék én szegfűt? Nem vagyok én leány!

Akkor felment a királyfi az anyjához, elbeszélte, hogy mi történt, az meg mondta:

- Látod, látod, hogy igazam van!

- Nem, nem, édesanyám! Ismételten mondom: leány Giovanni, s nem fiú!

Finom a keze, gyöngyszem az írása stb.

- No jó, - mondotta a királyné - mondok neked mást. Vidd el a tengerre, mondjad neki: »Gyere, Giovanni, fürödjünk meg!« Akkor bizonyosan megtudod, hogy fiú-e vagy leány.

Még aznap mondotta a királyfi Giovanninak:

- Hallod-e, Giovanni, gyere velem a tengerre; fürödjünk meg! Megfürdesz-e?

- Miért ne fürödnék, - monda a leány.

Azzal elindultak, a tengerig meg sem álltak. De mikor a tengerpartjára értek, egyszerre csak megszólalt Giovanni:

- Felséges királyfi, otthon feledtem a törülköző kendőt. Engedd meg, hogy visszaszaladjak. Egyszeribe itt leszek!

Azzal felszaladt a palotába, ment egyenesen a királynéhoz és mondta:

- Felséges királyné, a királyfi azért küldött vissza, hogy vigyem el neki az arany koronáját, mert fel akarja tenni a fejére. - A királyné nem gondolt semmi rosszat, odaadta neki az arany koronát, a leány pedig hirtelen egy cédulára ezt írta:

Leány voltam, mikor jöttem,
Leány vagyok, mikor mentem.
Becsaptalak ám, királyfi,
Nem vagyok én Giovanni!

Ezt a cédulát felszegezte az ajtóra, aztán hirtelen rápattant egy lóra, s a koronával sebes szélnél sebesebben elvágtatott. Mikor a folyócskához ért, a rokona még mindig ott ült a partján, meregette a vizet a mogyoróhéjjal. A leány pedig nagyot nevetett, mutatta neki az arany koronát, s mondta:

- Hát nem mondotta az apám, hogy mi okosabbak vagyunk, mint ti?! - Azzal átugratott a patakon s nagy vígan hazalovagolt.

Eközben a királyfi csak várta, várta Giovannit, de bizony ő nem jött. Végre is elszakadt a türelme fonala, hazament, de már messziről látta a palota ajtaján a cédulát. Szaladt oda, olvasta, s hej, elszomorodott kegyetlenül! Futott az anyjához:

- Látod, anyám, látod! Ugye megmondottam, hogy Giovanni leány? De most nincs is itthon maradásom: megyek utána, s addig meg nem pihenek, amíg feleségül nem veszem!

Azzal lovat nyergeltetett, felpattant rá s elvágtatott. Amint vágtatott, ahány emberrel csak találkozott, mindeniktől megkérdezte, hogy nem láttak-e egy ilyen meg ilyen szép fiút, aki arany koronát vitt magával. De bizony nem látta senki. Aztán elérkezett a patakhoz, s hát ott volt a legény, meregette a vizet mogyoróhéjjal. Megkérdezte ezt is:

- Hallod-e, fiú, nem láttál-e erre lovagolni egy fiút, akinek a kezében arany korona volt?

- Dehogy nem láttam! - mondotta a legény - az én unokatestvérem volt az. Eddig bizonyosan hazaért.

- Hát vezess a házukhoz! - mondotta a királyfi s együtt mentek a leány házához. Azalatt a leány ismét felvette az igazi ruháját s ahogy meglátta a királyfi, szeme-szája elállott a csudál­kozástól, mert most még százszorta szebb volt, mint annakelőtte. Mondotta is egyszeribe:

- Na, Giovanni, tudtam ám, hogy leány vagy: nem csalódtam! De bizony enyém is vagy te ettől a pillanattól fogva! Te az enyém, én a tied!

Azzal felkapta a paripájára, elvágtatott vele a palotájába. Még aznap megtartották a lakodal­mat, aztán elvitték a király palotájába a leánynak az apját is, a többi leánytestvéreit is. Volt nagy öröm, volt nagy boldogság!

Még máig is élnek, ha meg nem haltak.