VILMÁCSKA KEZEI

Vilmácskának olyan icipici kacsócskái vannak, hogy nem is tudom őket mihez hasonlítani. Úgy hallottam, mint most hallom, hogy egyszer egy galagonyapille azt mondta a másiknak, mikor a Vilmácska kezét meglátta:

- Nini, milyen hamar nyár lett az idén! Már a fehér liliom is nyit. Gyerünk oda, kívánjunk neki jó reggelt!

Mire a másik galagonyapille ijedten pödrött egyet a bajuszán.

- De hiszen nem nyár az, hanem tél. Nem liliom fehérlik ott, hanem frissen esett hó. Repüljünk innen, míg szépen vagyunk!

De az is igaz, hogy mikor ez történt, Vilmácskát még akkor babucinak hívták, és bölcsőben rengették. Onnan lebegtette ki a két liliomvirágot, s kiáltozott bele a világba szép, értelmes babanyelven:

- Ga-ga-ga-gi-gi-gő!

Megértette ebből mindenki, hogy Vilmácska most azt kérdezi:

- Napocska, sütöttél-e már ilyen kicsi kézre? Szelecske, cirógattál-e már ilyen fehér kezecskét? Ide nézzen, ki szépet akar látni, mert ilyent vagy lát többet, vagy se.

Ez is igaz volt, mert ahogy a bölcsőből kikerült Vilmácska, többet senki se látta fehérnek a kezét. Se apu, se anyu, se napocska, se szelecske, de még az Ilus dada se. Pedig az minden reggel annyi szappant elvesztegetett rá, hogy azzal patyolatfehérre lehetett volna mosni a világ minden babakötőjét.

De csak nem ért az a Vilmácska kezének semmit. Egyet perdült, kettőt perdült, már akkorra olyan volt a kacsója, hogy nincs az a tudós, aki kitalálja, miben járt velük. Bogrács oldalához törülgette-e, vagy kutyaólat tapasztott vele, a lekvárosfazékkal beszélgetett-e, vagy szén­vonóval táncolt?

Úgy hallottam, mint a galagonyalepkék beszédjét, mikor a Bodri kutya azt mondta az öreg búbos kakasnak:

- Már látom, hogy el kell bujdosnom a háztól.

- Ugyan miért, te szegény pára?

- Világgá kerget a szégyen, hogy én sehogy se tudom olyan szép feketére mocskolni a mancsomat, mint Vilmácska a kacsóját. Olyan ez, bátya, mintha mindig kesztyű volna rajta.

Búbos kakas leeresztette a szakállát, mint ahogy magaformájú tudóshoz illik, aztán felugrott a ketrec tetejére, hogy az egész ház meghallja a szavát:

- Azért bizony ne fájjon a fejed, Bodri kutya. Kakasuccse, lesikálják Vilmácskának a kezéről a kesztyűt, mihelyt iskolába adják.

De hiszen nemhiába volt az öreg kakasnak akkora taraja, hogy napernyőnek is használhatta volna, ha az volna a kakasdivat: tudja az, mit beszél. Hárman fogták, ketten szappanozták Vilmácskát tegnap reggel is, mikor iskolába készült. Én húztam a friss vizet a kezére a szivárványos kútból, azóta se bírom a jobb karom. Vilmácska akkorákat sikított, hogy a verebek azóta se mernek a házuk tájára menni. De nem ért az semmit. Mert anyuka is megharagudott ám, s akkorát toppantott a lábával, hogy maga is megijedt tőle.

- Légycsapó, poroló! Kiégne a szemem szégyenletemben, ha megint azt mondaná a tanító néni, hogy az én kislányomnak olyan a keze, mintha a házmester bácsi azzal szokta volna az udvart söpreni.

Olyan is lett a Vilmácska keze, hogy maga se ismert rá. El is dugta a kabátkája zsebébe, mert nézni se szerette, amilyen fehér volt. Szinte el se hitte, hogy az ő keze. De bezzeg az iskolából hazafelé úgy lengette, lobogtatta ám, mint valami patyolatkendőt.

- Anyukám, anyukám - ujjongta már az utca sarkán -, azt mondta a tanító néni, csuda, hogy el nem olvadt a kezem, mikor a nap rásütött, mert olyan ez, mint a hó.

De olyan is maradt az még ebéd után is, aminek Vilmácska nem is várta a végét. Mire apu odaadta neki a feketekávés cukrot, akkorra már ő a kutat nyikorgatta az udvaron. Olyan záporesőt zuhogtatott a kezére, hogy csak úgy porzott.

Anyukának repesett a szíve örömében. S mikor Vilmácska elindult az iskolába, rózsaszínre csókolta a hófehér kacsóját.

- Látod-e, szívecském, hogy nincs szebb a tisztaságnál? Tudtam én azt, hogy hamar megtanulja ezt az én okos kislányom.

Az ám, de az okos kislány kisvártatva olyan bömböléssel szaladt vissza az iskolából, hogy összeszaladt ijedtében az egész ház. Még a búbos kakas is úgy fölmeresztette a taraját, hogy tán azóta se bírta leereszteni.

- Hol fáj, ki bántott, csibuskám? - kérdezte anyuka fehéren, mint a fal.

Csibuskám kétségbeesve tapasztotta a szemére könnyektől nedves tenyerecskéjét.

- Ma délután nem kell iskolába menni. Be van zárva a kapu is. Hát akkor minek mostam én meg a kezemet?