TÓT ANTAL KÖRTÉI

Az én gyermekkoromban két gazdag embere volt a mi kis városunknak. Egytestvérek voltak, a fiatalabbnak Tót Gáspár, az öregebbnek Tót Antal volt a becsületes neve. De a fiatalabbat csak Fukar Tótnak, az öregebbet csak Sebaj Tótnak nevezte mindenki. Fukar Tót arról volt híres, hogy még a kanárimadárnak is szemenkint olvasta ki a kendermagot. Sebaj Tótot meg azért hívták így, mert ha szegény ember panaszolta neki a baját, azt mind azzal vigasztalta meg:

- Sebaj, barátom, neked is van, amíg nékem ad az Isten!

Soha tőle hiába nem kért senki. De még kérni sem kellett tőle, mert ha hírét hallotta valaki bajának, maga sietett oda a segítséggel:

- Sebaj, atyámfia, megtámasztlak én addig, amíg a magad lábán meg bírsz állni.

De két határban nem beszéltek az emberek Sebaj Tótról, csak kalaplevéve.

Egyszer Fütyű cigány is azzal állít be hozzá, hogy nem kerülközne-e az ő számára valami viseltes kalap a padláson.

- Minek az neked, te Fütyű? - mosolyodott el Antal úr. - Hiszen nem tűri a te bozontod a kalapot.

- Oka van annak, kérem sépen - hunyorgott Fütyű. - Ségyellem, hogy azs egés város kösön azs úrnak, csak én nem kösönhetek, mert mán hús estendeje elvesejtettem a kalapomat.

- Sebaj, Fütyű - nevetett Antal úr, s a kalaptól a csizmáig úgy kiruházta Fütyűt, hogy grófnak is elmehetett volna, ha jobb dolga nem akad.

Fukar Tót Gáspár azonban mindig megcsóválta a kevély fejét, mikor az effajta hírek fülébe jutottak.

- Azt mondom én, nagy baj lesz még ebből a sok sebajból.

S az lett abból csakugyan, hogy Tót Antal úr egyszer hiába nyúlt a ládafiába, mikor a felvégi sze­gény­soron kutat akart fúratni az iskola udvarán.

- Sebaj, no - vigasztalta magát -, van Gáspár öcsémnek annyi pénze, hogy olvasni se győzi.

Volt annak annyi, hogy lapáttal mérte aranyát, szakajtóval a bankót. Nem is mondta a bátyjának, hogy nem ad, inkább azt mondta, ad, de nem adja ingyen.

- Adok pénzt, bátya, ha nekem adod a bodomi rétet - szegezte testvérére hideg nézésű szemét.

- Sebaj, no - csapott a tenyerébe Antal úr, s másnap már furatta a szegények kútját.

Iskolát, kórházat építtetett, éheseket etetett, rongyosokat ruházott, s lassankint minden pénzét elsebajozta a jó szívével.

Föld, erdő, szőlő, minden a fukar Tót kezére került. Sebaj Tótnak nem maradt egyebe, csak egy kis háza, meg ennek a végében egy nagy körtefája.

- Sebaj - mosolygott a jó ember -, megtalálnak engem a szegényeim a körtefám alatt is.

S úgy is lett, mert azt még a legínségesebb esztendőben is mindig lehúzta a piros képű csen­gettyű­­körte. Vándor, gyerek, koldus az alól el nem ment éhesen, s Antal úr együtt bólogatott a nevető körtékkel:

- Úgy bizony, ezt a fát a szegényeknek meg a gyerekeknek hagyom, ha engem betakarítanak az Isten csűribe.

S végigsimogatta tekintetével az öreg fát, mintha csak azt mondta volna neki:

- Aztán gondját viseld ám a szegényeimnek, akiket rád hagyok örökségbe!

S úgy kell lenni, hogy lelke van a fának is, mert az öreg fa nagyon búsan csörgette meg az ágait, mikor a Nekopogi kovács özvegye állt alája nagy jajszóval:

- Nagy bajban vagyok, lelkem. Elvitte a tehénkémet zálogba Gáspár tekintetes úr. Mi lesz most már belőlem?

- Sebaj, lelkem - szaladt ki Antal úr száján a szó, de aztán megzavarodva nézett körül, hogyan is segíthetne ő ezen az isten szegényén, mikor egyebe sincs már egy körtefánál! S azt is elszánta már a szegényeinek!

- Sebaj, lelkem! - villant fel újra az öreg úr két szeme. Aztán elballagott az öccséhez. Az akkor is pénzt olvasgatott, s ahogy a bátyját meglátta, mérgesen taszította be a fiókot.

- Magam is szegény vagyok!

- Sebaj - könyökölt az asztalra Antal úr -, annyi pénzed csak van, hogy a körtefámat megveheted?

Fukar Tót Gáspár mohón kapott a szón. Amúgy is régen szúrta a szemét, hogy a bátyja a város minden szegényét odacsődítette a fája alá.

- Nem is kell érte pénz - folytatta Antal úr - Visszaadod a Kovácsné tehénkéjét, s tied a körtefa.

- Nem bánom, de őszre kivágatom - mondta mogorván az öcs.

- Sebaj - szaladtak mosolyba Antal úr arcán a ráncok -, de van egy kikötésem. Ha előbb találnék meghalni, mint a fám, temessetek el velem a síromba egy kosárka körtét. Legalább annyit szeretnék megmenteni a vagyonomból.

- Hóbortos volt világéletében - nézett Gáspár úr a bátyja után.

Az pedig olyan vígan kocogott haza a körtefájához, ahogy más ember a családjához szokott.

Odaült alája, végigcirógatta a törzsét, súgott-búgott neki. S úgy kell lenni, hogy lelke van a fának, mert annak minden levele csörgött-zörgött egész éjszaka, pedig a szél se fújta.

Mit beszélgetett az öreg fa meg az öreg ember, ki tudná azt? Csak az biztos, hogy Sebaj Tót Antal föl nem ébredt többet, ahogy azon az éjszakán elaludt a fája alatt.

De kedves, szelíd arcán mosoly gyanánt futott végig a napsugár, mikor odatették ravatalára a kosárka körtét. S mintha a körték piros arca is mosolygott volna:

- Ne félj, megtartjuk, amit fogadtunk!

S bizony megtartották. Gáspár úr hiába vágatta ki másnap az öreg körtefát, a bátyja emlékét nem vághatta ki vele az emberek szívéből.

Az eltemetett körték kikeltek, megeredtek, s a temetőben ma is Antal úrnak van a legszebb síremléke. A behorpadt sír felett kicsiny körtefaerdő zúgatja lombjait; mikor a gyümölcsével szomját oltja a vándor, vagy a futkározó gyerek, vagy az égi madár, olyankor mindig vidáman suhan át a szellő a fák koronáján:

- Ugye hogy a síromban is gondjukat viselem a szegényeimnek?