PALI HÚGOM

Pali húgom finom úrigyerek volt. Bársonyból szabták annak még a hétköznapi ruháját is. Mikor az iskolába ment, cifra gúnyás szolga vitte utána a könyveket. Mikor hazaszabadultunk, üveges hintó röpítette abba a márványoszlopos kastélyba, amelyik a város végén mereszkedett nagy kevélyen, s lenézte a nádtetejű zsellérportákat.

- Mindegy az, gyerekek, én azért mégsem cserélnék az úrfival - mondta nagy bölcsen Kőmives Pista, aki arról volt híres, hogy télen-nyáron vászonzubbonyban járt az iskolába.

Nem cserélt volna biz avval egyikünk se. Mert minket zsellérgyerek létünkre is jobban szeretett apánk, anyánk a világ minden kincsénél, a kastélybeli nagy úr meg rá sem szeretett nézni a fiára.

Huszár ezredes volt a Pali húgom édesapja, szálfatermetű, zord ábrázatú, kevély katona. Azt beszélték róla, hogy csak egyszer mosolygott életében. Akkor, mikor a Pali fia született. Nagy, erős kezével meghintázgatta a levegőben.

- Hej, kis legény, takaros huszárt nevelek belőled!

- Ohó, ohó, ohó! - sikoltozott a kis huszár jelölt torkaszakadtából, hogy csak úgy kékült bele az orcácskája. Úgy megriadt a szép katonagúnyától, hogy soha életében nem tudta szívelni.

Jámbor, szelíd fiúcska lett belőle, nevetős szemű, mosolygó orcájú, de ha az apja kardja meg­csör­rent, mindjárt elborult a jókedve. Ha sarkantyúpengést hallott, ijedten bújt el az édes­anyjához. Mikor meg valami ficánkoló lovat látott, olyankor majd kiszaladt a világból. Azt pedig láthatott eleget. Az édesapja szilaj paripákban találta legtöbb örömét.

A fiától azonban egyre jobban elkedvetlenedett. Látta, hogy csak anyámasszony katonája lesz biz abból, hanem annak aztán párját ritkítja. Még a fecskefarkú pillétől is megriadt, mikor tévedésből nekivágódott a szemének, mert lenvirágnak nézte.

Pedig egyéb sem kellett a gyereknek: csak a kert. A virágok, amik éppen olyan csendesek voltak, mint ő, meg a madarak, amelyek éppen olyan ijedősek voltak, mint ő.

Más pajtása akkor sem volt neki, mikor közénk került az iskolába. Szinte összerezzent, ha megszólították. Mikor métáztunk az iskola kertjében, bedugta a fülét, hogy ne hallja a labda duhogását.

- Hé, úrfi - rikkantott a fülébe Kőmives Pista -, gyere métázni!

- Köszönöm szépen - mondta ijedten -, én csak nézni szeretem a játékot.

- Nem is neked való az, Pali húgom - vigyorgott Kőmives Pista.

Ez a név aztán rajta veszett. Szállt szájról szájra, s meg sem állt az édesapjáig. Az is azzal mordult rá nemsokára:

- Gyere csak, Pali húgom! Adok neked valami neked valót.

A gyerek lángba borult képpel sompolygott be az apja szobájába. Sose szeretett pedig odamenni. Ragyogó kardok csúfolódva nevettek, mindenféle fajta puskák haragosan merészkedtek rá a falról.

No, most volt ott egyéb is. Egy törött lábú porcelán bábu. Azt nyomta a markába az édesapja.

- Nesze, Pali húgom!

Könnyázott orcáját sietett az édesanyja ölébe rejteni. Ott sírta ki kis szíve tenger keserűségét:

- Anyám, lelkem jó anyám, mért haragszik énrám az édesapám?

- Nem haragszik az terád, szívem - simogatta meg bánatosan az édesanyja. - Csak azt szeretné, ha egy kicsit katonásabb lennél.

Szegény Pali húgom megpróbálta azt is. Összeharapta a száját, és besurrant a fegyveres szobába.

- Jaj, meg ne lásson az apám!

Az nem is látta meg, mert a falnak fordulva aludt a pamlagon. A gyerek dobogó szívvel emelt le egy kardot a szögről, és megpróbált vele suhintani. Vézna kezéből csörömpölve hullott ki a nehéz fegyver.

- Ohó, húgom - szólt oda szánakozva az ezredes -, nem főzőkanál ám az!

Körülbelül ez volt hozzá az utolsó jó szava az édesapjának. Hiába rakta elébe a rajzait, az írásait, hiába dicsekedett a jó bizonyítványaival: az apja csak vállat vont rá. Ó, mit nem adott volna érte, ha szőke fürtjeit csak egyszer is megsimogatja az apai kéz!

Pedig nemsokára az anya áldott keze se simogatta. Gyászba öltözött a kastély, s a Pali húgom kétszeresen árva lett. Mintha a fehér orcájú édesanyjával az apa szerető szívét is odatemették volna a vadszőlős kriptába: olyan egyedül maradt szegény gyerek a nagy, üres kastélyban.

Teltek a hetek, múltak a hónapok, s valamennyi nagyobbra dagasztotta a gyerek fájdalmát. A szeme megbágyadt, az arca megfakult, s az édesapja soha meg nem kérdezte: miért? Annál többet kérdezte ő a sötét éjszakától, a néma kriptától, a maga kis szívétől:

- Miért nem szeret engem az édesapám, miért?

Annyi bátorsága sose volt szegénynek, hogy az édesapjától kérdezze ezt meg.

Hiszen ránézni is csak félve mert az apjára: leginkább az ablakból, mikor az édesapja lóra ült az udvaron. Olyankor nézte szívszorongva és mégis büszkén, hogy az az erős, daliás ember hogy meg tudja fékezni egy rántással a legszilajabb paripát is.

Egyszer valami csudaszép lovat hoztak az ezredesnek. A sörénye fekete, mint a holló, a szeme égett, mint a parázs. Rúgott, toporzékolt, ficánkolt, három lovász is fogta, míg az ezredes rápattant. S ekkor röpült, mint a nyíl, szállt, mint a madár.

A gyerek iszonyodva nézett utána, s reszketve fogódzott bele az ablak párkányába.

Még akkor is ott állt, lázas arcát a hideg ablaküvegre nyomva, mikor a paripa visszafelé nyargalt. Most már nem mint a nyíl, hanem mint a villám. Bőszült nyerítéssel szórta a tajtékot, sörénye lobogott, mint valami fekete zászló, s lovasa halálra vált arccal dőlt hanyatt a hátán.

A megbokrosodott állat elragadta, s vitte egyenesen a kapu márványoszlopának.

Pali húgom elsikoltotta magát, s villámnál sebesebben rohant le a lépcsőkön, keresztül az udvaron, ki az utcára, s kiterjesztett karokkal eléje vetette magát a rettenetes állatnak.

A szilaj ló megtorpant a hirtelen eléje zuhant testtől, s nagyot horkantva kapta föl a fejét. Ez a szempillanat elég volt az ezredesnek arra, hogy leszökjön a nyeregből, s karjára kapja az út porából az elalélt gyereket. Olyan könnyen kapta föl, mint egy szál virágot.

- Fiam, édes kis hősöm, meg tudsz-e nekem bocsátani? - kérdezte el-elfúló hangon, össze­csókolva poros kis képét.

Pali húgom felnyitotta a szemét, boldogan nevetett, s két karjával erősen, katonásan magához szorította az édesapja könnyázott arcát.

- Apám, édes jó apám, katonadolog volt!

Attól fogva az egész város, öregek, fiatalok, mindnyájan levett kalappal köszöntünk Pali húgomnak. S a katonacsapatok, ha találkoztak vele, úgy tisztelegtek neki, akár egy öreg generálisnak.