NAGYMOSÁS VOLT NÁLUNK

- Apu, új játékot tudok - ugrott a nyakamba valamelyik nap a kislányom.

Aput majd a hideg lelte ki örömében.

- Félek én attól, lelkem - mondtam neki ijedten -, mindig rossz vége van annak, ha te új játékot tudsz. Tán már megint locsolót csináltál a cilinderemből?

- Ó, dehogy! - kacagott Panka olyan vidáman, hogy még az óra sétálója is sebesebben sétált örömében. - Ez nem olyan játék, hiszen azt anyukámtól tanultam.

- Micsoda játék az? - kérdeztem még ijedtebben.

- Nagymosás.

Erre én úgy elpittyesztettem a számat, hogy az óra sétálója is lassúbbra fogta a sétát elszomorodtában.

- Nem szép játék. Anyukád is jobban tenné, ha nem játszana olyant.

No, ennél egyéb se kellett Pankának. Jaj, hogy ez az apu mindig csak ilyeneket mond. De most már csak azért is megmutatja, milyen gyönyörű játék az a nagymosás.

Másnap reggel annyi volt a babaszennyes a konyhában, hogy nem tudtam tőle kiférni az ajtón.

- Ejnye, fiam, micsoda munka ez - morogtam bosszúsan -, úgy kell átmászni az embernek ezen a ruhahegyen, mint hangyának a vakondtúráson.

- Hja, kérem - rakta Panka csípőre a kezét -, így van ez, mikor nagymosás van a háznál!

Nem baj, no, én jó nevelésű apa vagyok, hanem az már igazán zokon esett, mikor ebéd után hiába hívtam Pankát szappanbuborékot fújni. Az szokott a rendes ebéd utáni szórakozásom lenni, hogy Pankával telecsepegtetjük a szőnyeget, és aztán anyuval összeveszünk érte.

Egész elszomorodtam, mikor Panka azzal fizetett ki:

- Hogy is ne, éppen most érünk rá az ilyen bolondságra, mikor nagymosás van a háznál.

- No jó, majd estére - biztattam magamat. De nincs az az igazi mosóasszony, aki olyan jóízűeket nyögjön, mint Panka vacsora után:

- Jaj, csak keserves kenyér a mosónéé. Még az életét is megunja az ember a teknő mellett.

Meg ám, még a mosdó mellett is. Mert ott is hűlt helye volt másnap reggel a szappannak. Az ember ilyenkor nem tehet mást, mint hogy megmosdatja az asszonyt.

- No - mondom -, már mosdani is a szomszédba kell járni.

Mást is akartam még mondani, de akkorra Panka úgy ugrott be a konyhából, mint egy fióktigris, akinek a mamukáját kell védeni, s megcsóválta pirosbabos kendővel hátrakötött fejecskéjét.

- Nézze meg az ember, mennyit kötözködik ez az apu! Mosdani lehet szappan nélkül is, de mosni nem lehet.

- Hát már megint nagymosás van nálunk? - felejtettem el a haragomat csodálkozásomban. ‑ Hát van még babaszennyes a világon?

- Az nincs, de szennyes baba van - magyarázta Panka a habos tenyerecskéivel. - Most a babákat mosom sorra.

Hanem a babáknak nyilván nem tetszett annyira a mulatság, mint Pankának. Szólni ugyan nem szóltak semmit, mert nekik nem természetük a panaszkodás, hanem bánatában kinek az orra ázott le, ki meg a szemét felejtette ott a teknőben.

- No, lelkem - kérdem este Pankát -, vége van-e már a nagymosásnak?

- Ó, dehogy, apu, a java még hátra van.

Mikor másnap előkerült, tán még a nyelve is kormos volt.

- Nini, te tán a kéményt mosogattad máma? - kérdeztem tőle.

- Ó, apu, ilyen furcsákat is csak te tudsz kitalálni! Hát már kinek jutna eszébe kéményt mosogatni? Csak a régi bográcsokat hordtam le a padlásról. Annyi volt a korom szegényeken, hogy alig bírtam róluk lefaragni a tortavágó késsel.

De már erre anyuka is az ölébe vette Pankát, s ott cirógatta végig, ahol a leggömbölyűbb. Alig bírtam megvigasztalni szegénykét:

- Nono, csacsikám, hiszen nem olyan nagyon haragszik anyu, csak teszi magát - simogattam meg a szöszke haját.

- Hiszen nem azért sírok én - fuldokolta Panka -, hanem azért, mert már kifogytam minden mosnivalóból.

- Hála legyen az istennek - örültünk meg mind a ketten. Legalább holnap nyugodtan mehetünk kalapot próbálni. (Mink ugyanis mindig együtt próbálunk kalapot az anyukánkkal. Nekem kell kikeresnem, hogy melyik áll neki legrosszabbul. Azt aztán nyugodt lélekkel meg meri venni, mert az mindenki másnak bizonyosan tetszeni fog.)

Hát nyugodtan elmentünk, nyugodtan is hazatértünk, csak a nagy csendességen ijedtünk meg az ajtóban. Szakácsnénk ott bóbiskolt a konyhaszéken, Panka pedig ott guggolt mellette a földön.

- Mi újság, öreg? - szaladtam oda rosszat sejtve.

Ő pedig boldog mosolygással terjesztette elénk a szappanos tenyerét.

- Megint nagymosás volt nálunk!

- Mit mostál már megint, te rosszkor lett?

- Megmostam a lekváros tésztát.

De már erre akkorát kiáltottam, hogy mind a hárman belefehéredtünk, csak Panka tette össze a tésztás kacsóit a maga igazát ismerő lélek nyugalmával.

- Ne haragudj, apukám, nagymama egyszer azt mondta, hogy Félegyházán a lekváros tésztát piszkos tésztának hívják. De a mienk már nem piszkos ám!