MIKOR PANKA FŐZTE AZ EBÉDET...No, azt el nem felejtem, ha olyan öreg leszek is, mint az országút. Király őfelsége ünnepnap se eszik olyan ebédet, mint amilyennel engem Panka megvendégelt a múltkor. Pedig hétköznap volt, de még milyen hétköznap! Olyan nagyon hétköznap volt, hogy mikor apuka megkérdezte anyukát, mi lesz az ebéd, az volt a felelet: - Paprikás krumpli. - Drága jó étel - mosolyogtam el magam. - Mit eszünk utána? - tudakozta Panna. - Kenyeret, haját, bélit, háromfélit. Elfanyarodott erre a Panka mosolygós ábrázata, mint aki vadalmába harapott. - Nem is tud anyuka egyebet főzni - pittyesztgette a száját. - Főzz te jobbat - nevetett anyuka. Nem is mondatta ezt Panka másodszor magának. Fölgyűrte a gúnyácskája ujját, felkötötte zsebes kötőjét, s úgy kiserdült a konyhára, hogy mire kiértem, már a második tányérnak csorbította le a szélét. - De már látom, hogy az isten is szakácsnénak teremtett - mondtam neki. - Hát még ha a főztemet megkóstolod, apu! Tudom, sose kívánkozol többet paprikás krumplira. - Hát milyen lesz az a híres ebéd? - Suhintott leves. - Csak a leve sok legyen! - Pulykapecsenye. - Csak a csontja kevés legyen! - Lekváros gombóc. Erre már szólni se tudtam örömömben, csak az ölembe kaptam Pankát, s csókoltam rajta akkorát, hogy a Gabó macska fölijedt rá. Előkecmergett a tűzhely alól, nagyot ásított, s unottan kérdezte: - Mi-a-ó, mi-a-jó? - Az ebéd, Gabó cica, az ebéd, az lesz a jó. Tarts velünk te is, ha szereted a paprikás krumplit. Gabó cica nagy alamuszian körülhízelegte Pankát, s visszafeküdt a tűzhely alá, én meg mentem dolgomra, de nagyon igyekeztem visszafelé. Kerültem-fordultam, s déli harangszóra már ott ültem a sarokban a macskaasztalnál. - Kész-e az ebéd, világhíres szakácsné? - Tessék helyet parancsolni - csörgette a kulcsait a világhíres szakácsné, s kikiáltott a konyhába: - Kukta, hozd be a suhintott levest! Hát a kukta Vilmácska volt, fehér patyolat a ruhája, rózsapiros az orcája, kis fatányér a kezében, suhintott leves a fatányérban. - Tessék, egyék, nem lesz egyéb! Ettük volna ám a suhintott levest, de nem ment bele a kanál. Olyan sűrű volt szegényke, hogy villával kellett szurkálni. - Elitta a levét - mentegetődzött Panka. - Kukta, hozd be a pulykapecsenyét! Beszaladt Vilmácska, patyolat a ruhája, patyolatabb az orcája, üres a két kacsója, tele jajszóval a pici szája: - Jaj, jaj, elvitte a Gabó macska a pulykapecsenyét! - Sebaj - mondom én -, máskor mink visszük el a Gabó pecsenyéjét. Kukta, hozd be a lekváros gombócot! Szalad a Vilmácska, kormos a ruhája, kormosabb az orcája, de legkormosabb az az irgalmatlan bogrács, amit lezöttyent az asztalra. Tele van a bogrács valami fehérrel, úszkál a nagy fehérség közepében valami nagy feketeség. - Ejnye - mondom -, hiszen ez fűrészpor. - Dehogy, apukám, az zsemlemorzsa. - Az ám, ni, majd meg nem ösmertem. Hát ez a fekete kinek a labdája? - Jaj, apukám, minek tartasz olyan rossz szemet, hiszen az a lekváros gombóc! - De ezt már megkóstolom, ha addig élek is! - fohászkodom el magam, s fogom a kést, kapom a villát, szúrom a gombócba - hát uramfia, kiugrik a gombóc, gurul a konyhába, konyhából a tornácra, s tán a világból is kiszalad, ha utána nem küldöm Vilmácskát: - Szaladj, kukta, csípd meg a gombócot! Vilmácska elszaladt, Panka mérgében megkapta a bográcsot, a bogrács mérgében megsütötte a Panka kezét, s lett olyan visítás, hogy a Gabó cica ijedtében fölszaladt a háztetőre. - Hol fáj, lelkem, hol fáj? - szorongattam a Panka kis kacsóját. - Megállj, van az én patikámban erre is orvosság. - Siess, apuka, mert úgy ég a kezem, mint a parázs. Kis kezét a tenyerembe vettem, s a másikkal végigsimogattam:
Nyúlháj: Egyszerre úgy meggyógyult az én Pankám keze, hogy már tapsikolni is tudott vele, mikor anyuka behozta a paprikás krumplit. - No, apum, próbáljuk meg, melyikünk bír belőle többet megenni! Éppen a tál fenekét kapargattuk, mikor nagy lelkendezve visszatért a kis kukta. - Nem állt meg a gombóc. Nem ám, nem állt meg, még most is szalad. Szaladjatok utána, ha ráértek. Aki megfogja, kitörheti benne a fogát.
|